Mondjuk már ki végre, hogy ezek beteges dolgok, te jó ég!

“A bilincs a szabadság legyen” – ezzel a címmel jelent meg Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése, amit nekem ugyan még nem volt szerencsém olvasni, de remek cikk született róla a WMN-en.

A kétségkívül legendás, de nem kevésbé zsarnoki szerelemről az 1948 és 1997 közötti levelezésből megtudjuk, hogy Mészöly beteges féltékenységgel kontrollálta párját, miközben ő maga kedvére vadászgatott a nők között. Többször is válságba került a kapcsolat és szakítottak, és Mészölynek egyre nehezebb volt visszakönyörögnie magát Alaine-hez, akinek – ezt persze nem tudjuk pontosan – környezete szerint szörnyű bűntudata volt azért, mert nem szülhetett gyereket, ezért aztán sok mindent eltűrt szerelmének.

Két zseniális, kivételes tehetségű ember, a szövegek lebilincselőek, izgalmasak, ahogyan munkájuk mellett személyük is az. Mégis, a levelezést bemutató cikk legerősebb pontja, amikor végre kimondásra kerül: “Ez nem szerelem volt. Mert a zsarnokságnak, az önzésnek, a birtoklásnak, az uralkodásnak a másikon nincs köze a világ legnemesebb érzéséhez. Még akkor sem, ha rásütjük, hogy a maga módján Mészöly csak így volt képes szeretni”. Mondhatjuk, hogy arrogáns dolog kívülállóként, az utókor hideg okosságával definiálni, mi a szerelem és mi nem az, de nem tehetek mást: egyetértek.

Természetesen nem csak Mészölyről van szó. Ijesztő, hogy miben növünk fel, mit hiszünk őrült nagy szerelemnek, mi az etalon, mi a referenciapont. Én például rajongtam József Attiláért és Radnóti Miklósért kamaszként, ideális férfiaknak gondoltam őket, folyamatosan arról ábrándoztam 13-15 évesen, milyen jó lehet velük, mellettük. “Bár ott lehettem volna, szeretni ezt az érzékeny, törékeny lelkű zsenit” – gondoltam, és lángoltam, hol egyikért, hol másikért.

Később, jóval később ébredtem rá, hogy JA bántalmazó volt, aki fegyverrel és öngyilkossággal zsarolta választottjait, erőszakkal lépett be a személyes terükbe, nem tartotta tiszteletben a NEMet, mellé pedig még kapcsolaton belül is volt szerelmes másba, ilyenkor aztán érzéketlenül és hidegen viselkedett. RM nem volt hűséges Fannihoz, és ami talán nem az ő bűne, de az irodalom romanticizálta Fanni néni örök özvegységét: nem kérdés, hogy Szendrey Júliához hasonlóan meghurcolták volna, ha újraházasodik, holott mindenkinek joga van az élethez.

Ma már tudom, hogy bár nem lesz mindenkiből Csáth Géza, aki revolverrel fejezi ki “szerelmét”, ezek a történetek igen nagyban az önzésről, önigazolásról, függésről szólnak, ami valóban nem von le a szövegek értékéből, de a lelkünket igenis elveheti. Ma már tudom, hogy a szerelem inkább az, amikor leesik a fogamról a korona, és én sírok, hogy milyen ronda vagyok foghíjasan, mire a drágám átölel, és azt mondja: “gyönyörű vagy”, aztán leszalad a teszkóba bevásárolni, hogy főzzön nekem egy finom csontlevest, amit így is meg tudok enni.

Eszembe jut, hogy néhány éve óriási botrány lett abból, amikor az egyik valóságshow-ban, az Éden Hotelben egy szereplő erőszakoskodott a társával, nem volt hajlandó megérteni a nemet. A csatornát akkor felelősségre vonta a médiahatóság: nem az volt a baj, hogy bemutatták a jelenetet, hiszen az a maga nemében igen gyakran a valóság része (a legtöbb nő élt már át hasonlót), viszont komoly szakmai hiba volt, hogy az érintettet nem vonták felelősségre, az áldozatot nem védték meg, hanem természetesként kezelték a zaklatás tényét. Ez veszélyes, hiszen azt az üzenetet küldi, hogy a hasonló viselkedés teljesen rendjén való, hétköznapi dolog (így is vélekedik a nők többsége, aki ezt átéli).

Nem furcsa az, hogy miközben egy gagyi show-t elmarasztalnak – hála az égnek – egy ilyen mulasztásért, az irodalom- és művészettankönyvekben a beteges féltékenység, a zaklatás, a manipuláció, a zsarolás, a fenyegetőzés egyfajta romantikus gesztus, ami a lángelméjű zseni sajátja? Soha, egyetlen szóval sem került említésre a szövegek és egyéb művészi alkotások zsenialitásának elismerése mellett, hogy ezek azért patológiás jelek, semmi esetre sem követendő példák, és nem olyasmiről van szó, amiről bölcs dolog volna nyolcadikos fejjel nagyokat ábrándozni.

Nem azt mondom, hogy töröljük a szöveggyűjteményből a “Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt” részt, ahogyan az sem, hogy kriminalizáljuk a József Attilák, Radnóti Miklósok és Mészölyök beteges, zsarnoki, bántalmazás és függőség irányába mutató vonásait, pláne a személyüket: egyszerűen csak beszéljünk erről, mondjuk ki, hogy ezek a reakciók és viselkedésformák nem a normális, egészséges társszerelem alapjai, ezek a kapcsolódások pedig nem kiegyensúlyozott párkapcsolatok voltak… vagyis árnyaljunk, súlyozzunk, helyezzük kontextusba a releváns életrajzi vonatkozást már akkor és ott a tanórán, még idejében.

Milyen szép is volna, ha az én lányom, a mi lányaink már nem arról álmodoznának önmagukat – nőiességüket – kereső kiskamaszként, hogy milyen csodálatos dolog szerepet játszani a négy fal között, titkokat őrizni a sírig és meghalni a szerelemért, hanem megértenék, hogy sokkal szebb egymásért, együtt élni, amíg az mindkét felet előre viszi.

És akkor talán a patológiás féltékenységből elkövetett brutális gyilkosságot sem eufemizálná “szerelemféltésként” a média, és hamarabb felismernék a nők a bántalmazót – a seggfejet – életükben, és választanák inkább a kölcsönösségre épülő, őszinte és tiszta kapcsolatokat.