Ez az igazi szerelem és ő egy lángelme: így mentjük fel közösen a bántalmazót

Váratlan nézettség-cunamit hozott a múlt heti poszt, a Mondjuk már ki végre, hogy ezek beteges dolgok, te jó ég!, több mint 65 ezren voltatok kíváncsiak rá, és rengeteg hozzászólás is érkezett. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, felbukkantak a kontextust nem ismerő, nem értő olvasók is („hogymeredte, mittudodte”), de összességében véve azért elmondható, hogy értékes, értelmes diskurzus indult meg. Ez a beszélgetés keretet adott annak is, hogy egy picit átlássuk, hogyan szoktuk mentegetni a bántalmazó viselkedést, milyen felmentést kap az, aki visszaél a bizalommal.

Mert hát mi is a bántalmazás? Az Egészségügyi Világszervezet definíciója szerint „magában foglalja a fizikai és/vagy érzelmi rossz bánásmódot, a szexuális visszaélés, az elhanyagolás vagy hanyag bánásmód, a kereskedelmi vagy egyéb kizsákmányolás minden formáját, mely a másik egészségének, túlélésének, fejlődésének vagy méltóságának tényleges vagy potenciális sérelmét eredményezi egy olyan kapcsolat keretében, amely a felelősségen, bizalmon vagy hatalmon alapul”.

Ha ez egy épp kibontakozó férfi-női ismeretségben, párkapcsolatban, esetleg családon belül megtörténik, igen gyakran ösztönös védekező mechanizmusunk bagatellizálja az esetet: ez egyrészt egy érthető önvédelmi mechanizmus, néhol a felelősség elkerülése, másrészt viszont ijesztő is, hiszen emiatt eufemizálja a média és a köznyelv súlyos eseteket – gyilkosságot – „szerelemféltésként”, emiatt hibáztatják sokan egy nemi erőszak áldozatát („szeretett kefélni”), és ezért nehéz gyerekként, fiatal lányként, nőként felismerni a problémás, beteges tendenciákat, továbbá ezért – egyéb gazdasági és szociális tényező mellett – lehetetlen szinte kiszakadni a bántalmazás ciklusából bizonyos típusú érintettség esetén.

Íme tehát, a leggyakoribb felmentések:

Ez az igazi, szenvedélyes szerelem – Ahogyan a legtöbb nő, ebbe a hibába én is estem már: azért mentem bele egy kapcsolatba, mert annyira őrületesen nagyon, tűzön-vízen át akartak engem, védtek, óvtak, követtek, figyeltek rám, mindent tudott rólam a másik. És persze féltékeny volt, mindenre és mindenkire: akkor biztosan fontos vagyok neki, nem? Nem, egyszerűen kishitű, kisstílű szorongógép, aki még birtokolni is akarja partnerét.

Ez a fajta figyelem valóban nagyon jól esik az embernek, így aztán eltartott egy ideig, amíg felfedeztem, hogy az ár, amit mindezért fizetek, embertelenül magas: ellenőrizgetnek, kétségbe vonnak, féltékenységi hisztériákat kell eltűrnöm az abszurditás határáig (azért aludtam vasárnap egy órával tovább, hogy szabotáljam az együtt töltött időt), majd a következő fokozat: minden barátom hülye, minden hobbim baromság, a munkám ökörség, és úgy egyáltalán: minek foglalkozom ennyi mindennel, amikor helyette vele is lehetnék?

Talán mondanom sem kell, ez a viselkedés inkább menekülésre készített, mint ragaszkodásra, amire a válasz az volt, hogy először manipulálni kezdett (kötődésképtelen ember vagyok, orvosra van szükségem), majd jött a fenyegetőzés (kicsinál engem, el fog lehetetleníteni, jelenetet rendez, botrány lesz), végül pedig az átkozódás (soha nem lesz senkim, egyedül fogok megdögleni, satöbbi). A legszebb az egészben? Néhány héttel később kedves, barátságos hangnemre váltott, mintha mi se történt volna. Ne szépítsük, sokat tanultam ebből az esetből.

Ő csak így tud szeretni – A fenti történetben ezt én is hamar átláttam, hiszen aztán kiderült, hogy az előttem lévő nők is hasonló tapasztalatokkal lettek gazdagabbbak, és ahogy hallom, az utánam jövők sorsa sem volt más. Ez valóban így van, akinek a szeretethez, szerelemhez destruktív berögződések kapcsolódnak, az nem igazán tud egyik napról a másikra váltani, jó eséllyel a legtisztább szándékai ellenére is korlátozni, visszahúzni, bántani fog.

Épp itt a kulcs: megértettem, hogy hajdani – kicsit erős a szó, de – bántalmazóm sem rossz ember, hanem egész egyszerűen itt tart most, ezt tudja adni, ez a maximum, amit lépni tud. Ez nem jelenti azt, hogy nagyon komoly belső elhatározással és szakszerű terápiával nem történhetnek fantasztikus előrelépések, de ettől még a pillanatnyi állapot nem egészséges, kiegyensúlyozott működést mutat, és ennek elviselése neked nem kötelességed.

Ez a lángelme sajátja, ő egy zseni – Ha még átlagos képességű, hétköznapi embereket is felmentünk (lásd előző pont), nem csoda, hogy a zseniket még inkább. Igen, József Attila kivételes tehetségű ember volt, művei a magyar irodalom ékkövei, és senki sem volt még képes hasonló érzékletesen leírni a szerelmi szenvedés zord valóságát, mint ő a Nagyon fáj-ban. Zseni volt Picasso is, de közben meg híres nárci, akihez közel került, azt menthetetlenül tönkretette. Nagyra becsülöm Czeizel Endrét, ettől még vitatható az, ahogyan a családját elhanyagolta karrierje miatt, idős korában kettős életet élt. Komoly brandet hozott létre Hugh Hefner is, ettől még nem lesz a női egyenjogúság élharcosa… a példákat sorolhatnánk.

Az, hogy valaki a maga területén zseniálisat, korszakalkotót, egyedülállót hozott létre és kétségkívül nagy koponya volt, nem jelenti azt, hogy minden ballépése, bűne semmisnek tekinthető. Annál is inkább, mert azok, akik emiatt szenvedtek, a géniusztól függetlenül szenvedtek, egy csajágaröcsögei nyolc általánost végzett kőművességed mellett is szenvedtek volna, csak abban az esetben nem ad a bántalmazónak a társadalom hasonló kényelmes felmentést.

Jó, de miért megy bele valaki egy ilyen kapcsolatba, senki se kényszeríti rá. – Ezt az érvet röviden és egyszerűen úgy nevezik: áldozathibáztatás. Főként a teljes kontextus ismerete nélkül, privilegizált helyzetben lévő kívülállóként aggályos.

Azt persze én is elismerem, hogy egyéni felelőség is létezik a világon, és egyes esetekben egy zseniális, híres, gazdag partner kvázi-múzsájának lenni olyan szintű presztízs, amiért cserébe sokan sok mindent bevállalnak.

Persze felmerül a kérdés: ha annak idején – és most akár nagyanyáink koráról beszélek – ugyanolyan esélyei lettek volna egy nagy tehetségű nőnek a művészi, szakmai, anyagi kiteljesedésre, vajon akkor is ennyien érték volna be a „zseni párja” titulussal, vagy másképp alakulnak a dolgok?

Ízlés dolga, valakinek ez jön be – Ízlés dolga az, hogy valaki a csontlevest, a paradicsomlevest, a tojáslevest vagy a gyümölcslevest szereti-e, a bántalmazás azonban objektíve problematikus, és amikor valaki ehhez vonzódik, a bántalmazót jó ösztönnel újra és újra megtalálja és mellé szegődik, annak mindig nagyon komoly pszichés oka van. Ez a minta, amit a családból hozott, nem ismer mást, illetve maga is épp annyira önbizalomhiányos, szorongó és neurotikus, mint bántalmazója, így ez az, ami komfortzónájához tartozik.

Van, aki itt a BDSM és a szado-mazo szcéna egyéb elemeit hozta fel példaként, és ilyenkor mindig elmagyaráztam: az nem bántalmazás, hanem egy preferencia, ami a konszenzuson alapszik. Vagyis a két – vagy több – résztvevő megállapodik a keretekről, és ahhoz tartja magát ágyban és asztalnál egyaránt. A bántalmazás nem egyenlő az ostorral, a kulcs a visszaélés, az egyenlőtlenség, illetve a látható és láthatatlan belső sérülések, amelyeket ezzel okozhatunk. Ez sosem ízlés dolga.

Ez népszokás, hagyomány, tartsuk tiszteletben. – Létezik ez a jelenség, amikor a szomáliai nők csiklójának kivágására azt mondja a nyugati ember, hogy ez hagyomány, népszokás. Nem: a hagyomány és a népszokás a tojásfestés húsvétkor, a pulykasütés hálaadáskor stb., az ember megcsonkítása viszont kínzás. Ugyanez igaz a bántalmazás különféle formáira is: ha ellenőrizgetnek, zsarolnak és fenyegetnek, az bizony bántalmazás, ahogyan az is, ha megütnek, megvernek, megkínoznak, megcsonkítanak.

Végezetül emlékezzünk: attól még, hogy a bántalmazó viselkedés egyes elemei megjelennek egy kapcsolatban, nem biztos, hogy az egész kapcsolat a bántalmazásról szól. Attól még, hogy az áldozat szenved, nem biztos, hogy nincsenek boldog pillanatai, és szenvedése kívülállók számára is nyilvánvaló volna. Épp ez az, ami ezeknek a történteknek némelyikét igazán veszélyessé és aggasztóvá teszi, és épp ezért fontos, hogy ezekről a jelekről már a fiatalok is időben tudjanak, és ne idealizálják azokat.