Odaát-paródia, csak erős idegzetűeknek

Ez a poszt nem lesz életem legnézettebb bejegyzése, mivel marhára szűk célcsoport értheti csak: a gyerekkel rendelkező Odaát-fanok, bizarr humorérzékkel. Január első hetében írtam, és most poénból megosztom, én kérek elnézést.

Cím: Odaát (Supernatural): Fél kettő (1:30 am)

Műfaj: fanfiction

Szinopszis: Ebben a részben Sam és Dean a két univerzális szörnyeteget, Cholicatort és Cholicalyát, a hasfájásmanók királyát és már elhunyt feleségét győzi le, akik három hét és hat hónap közötti babákat ragadnak magukkal éjjeli 1:30 és 7:30 között. A hasfájásmanók éjjel aktívak, nappal alszanak, csak a babák látják őket, illetve az, aki testsúlyának megfelelő 150 ml/kiló még testmeleg anyatejet elfogyaszt. A hasfájásmanót egyetlen módon lehet megölni: egy ősi, fényből jövőt köszöntő rítus mellett felszentelt karddal ki kell vágni a hasukat, és ki kell folyatni az összes okkersárga, dijoni mustárszínű folyadékot az ocsmány belükből. Ha Cholicator és Cholicalya szelleme is elpusztul, helyre áll a rend.

Nyitóképek: jómódú, felső-középosztálybeli kertvárosi otthon felső emelete, gazdagon berendezett gyerekszoba, a baldachinos rácsos ágy fölött lágyan csilingelő zenét árasztó körjátékban gyönyörködik egy három-négyhetes újszülött. Mosolyog, csillognak szemei. A következő pillanatban sötét, formátlan árny vetül a falra, a gyermek arca bíborba borul és sírásra torzul, kis testét megfeszíti, apró lábival és kezeivel kalimpálni kezd, az ordítás egyre erősödik, míg nem a háttérből torz kacaj hallatszik, mely egyre tompul. A bébiőr képe itt megbolondul, a légzésfigyelő kileng, a következő snitten már az üres kiságy látszik a gyermek nélkül, a körjáték még mindig csilingelve zenél, de már nincs, aki nézze. A kamera a digitális óra mutatja, melyen 1:30 olvasható, a következő pillanatban az új évadlogót látjuk.

Történet: Sam és Dean az Egyetemesek bázisán reggeli sajtburgerüket fogyasztják éppen, Sam a helyi lapban olvassa, hogy a környéken már a negyedik három hét és hat hónap közötti baba tűnik el éjjeli 1:30-kor. „Emberrablás, gyerekkereskedők” – mondja szomorú egykedvűséggel Dean, de Sam izgatott lesz: „Igen ám, csakhogy minden gyerek éjjeli 1:30-kor tűnik el, a bébiőr és a házikamera semmit sem mutat, a kép eltorzul, valami zavarja az adást, ám különös módon reggel 7:30-ra mindegyik gyerek visszakerül az ágyába. És most figyelj Dean, mert ez a döbbenet: semmilyen szervük sem hiányzik, némi alvás után ugyanúgy folytatják életüket, mintha mi se történt volna”. Dean leteszi burgerét és maga elé mered: „De vajon hová tűnnek ezek a gyerekek hat órára, minden éjjel? Mi történik velük, ki és mi ragadja el őket, és főként miért? Ez a mi ügyünk lesz!”

A következő felvételen Sam és Dean az Impalában ül és Bon Jovitól megy az It’s My Life, Dean kocsiból kikönyökölve énekli a refrént, Sam fintorogva szégyenkezik testvére zenei ízlése miatt. Először az érintett családokhoz kopognak be, mint az FBI Lennon és Starr ügynökei, akiket a rejtélyes, ismétlődő eltűnések és gyanús előkerülések érdekelnek. Az első házban egy szőke, tipikus kertvárosi amerikai topfeleség épp július 4.-i barbecue-partyra készül, a két ügynököt is leülteti. Elmondja, hogy kislányánál az első eltűnés háromhetes kor körül jelentkezett, kettőkor a gyermek hűlt helyét találták az ágyban. A helyi rendőrség azonnal kijött, egész éjjel tartott a kutatás, majd mikor az összeomlás szélén álló család hazatért, 7:30-kor a mosolygós, elégedett kis Jennifer már ott pihegett újra a kiságyban. „Megnézhetnénk a biztonsági kamera felvételeit?” – kérdezi Sam, és a következő pillanatban már látjuk a sötét, rémísztő árnyat és a gyerek eltorzult, vörös fejét, halljuk a szívettépő sírást, majd a kép eltűnik, zörejes lesz, és fél perc múlva csak az üres kiságy kerül látószögbe. Kénszagot, fekete füstöt senki nem érzett, látott.

Snitt, Sam és Dean Bobbyval tanácskozik, nem értik, mi történhet: ha gyerekrabló, miért kerülnek vissza a picik? Ha szörny, miért vannak rendben reggelre a gyerekek? A gyerektől vért is vesznek, de démoni beavatkozásnak nyoma sincs, így Dean elveti, hogy ugyanaz törtlnik a kicsikkel, mint annak idején öccsével… Végül Bobby egy ősrégi termékenységi szertartásokat bemutató krónikában találja meg a választ: a még ártatlan, fényből érkező gyermekek energiáját és életerejét az ún. hasfájásmanók csapolják le, saját energiájukat ugyanis ebből nyerik. A hasfájásmanók két vezetője – királya és királynője – Cholicator és a már elhunyt, szellemtestben jelenlévő Cholicálya, akik évezredek óta kínozzák a kicsiket: ha ők elvesznek, velük pusztul minden alattvalójuk. Az elmúlt években komoly iparág épült a legkisebbek hasfájásának megszüntetésére, a legtöbb gyógyszergyártó cég azonban a két gonosz lekötelezettje, ezért ezek nem, vagy csak részben segítenek. Kiderül az is, hogy a hasfájásmanók kizárólag éjjel, 1:30 után jelentkeznek és 7:30-kor már messze járnak, és csak az láthatja őket, aki testsúlyának megfelelő 150 ml/kg testmeleg anyatejet vagy forralt bébitápszert fogyaszt. A kardot egy pogány, fényből jövőt köszöntő szertartáson kell felszentelni, ezt a Winchesterek Castiel segítségével, egy kisebb spirituális közösség körében intézik egy erdő szélén, a tisztáson, déli napfényben. Sam jól berúg a buliban, másnaposan indul számára az új nap.

„Kilencven kiló vagyok, ember, honnan szerezzünk ennyi muníciót?” – méltatlankodik a fejfájással küzdő Sam. A Winchester-testvérek végül egy anyatejgyűjtőállomást törnek fel, majd a bázison hozzálátnak az italozáshoz: whiskey-s poharakból szürcsölik az anyatejet a rosszullétig, mivel az túl édes nekik, „mint valami ribanckoktél, komolyan mondom”, sóhajt Dean. Mikor eljön az 1 óra, a kis Jennifer családjához mennek, és az autóból figyelik a gyerekszoba ablakát. Félórán belül a király és a királynő meg is jelenik: zöldes-barnás-okkersárga köpenyük nyomában bűzös gázok terjengenek, böfögve-sziszegve beszélnek, a király ujját a kis Jennifer még frissen gyógyult köldökére helyezi és így szól: „Imádom az ilyen hamvas, friss energiaforrást”, és csapolni kezdi az energiát, mire a baba teste megfeszül, kiskeze, kislába kalimpálni kezd, és fájdalmas üvöltésbe fog. „Te csinálod, vagy én csináljam?” – kérdezi Sam, majd megválaszolja a kérdést: „Te még nem vagy olyan állapotban, hogy te tedd, én jövök”, és a karddal Cholicátor bűzös testére veti magát. „Böff” – mondja – „Picsába, ez a túl sok tejtől van”, és pukizik egyet. Hosszan küzdenek, majd mikor előlép a ködből a halottnak hitt Cholycália, védeni próbálja rothadó szerelmét. Dean karján ekkor megcsillan Káin pecsétje, és egy pillanat alatt új erőre kapva, eszelős tekintettel szúrja le Cholycáliát, aki túrószerű, folyékony, mustárszínű újszülött-széklet formájában válik az enyészetté, a fürdőszobai lefolyón keresztül a mélybe jutva. Sam ekkor Cholicátort is legyűri, ám látja, hogy az már nem él: a hasfájásmanók párban támadnak, és ha egy szellemet elpusztítasz, a másik, még élő fél is utána hal. A pecséttől elborult Dean azért őt is szanaszét szurkálja, és a lény zöldesbarna fekália formájában párolog el, sisteregve.

Záróképek: a kis Jennifer boldogan fekszik a kiságyban, a csilingelő körjátékot szemléli csillogó szemekkel, majd nagyot ásítva lehunyja kis szemét. Az óra mellette 1:31-et mutat, a gyermek békésen szundít. Dean és Sam ezalatt a bázison beszélgetnek: „Remek évjáratú whiskey, valahogy ki kell mosnom a számból azt a rengeteg anyatejet, amitől egész délután gázok emésztettek” – mondja koccintás közben Samnek, aki viszont a pogány buli után ragaszkodik a mértékletességhez. Castiel, aki nem iszik velük, megjegyzi: „Srácok, jobb, ha egy időre most eltűntök. Az Espuki és az Infuckolj gyártói összefogtak Crowleyval, hogy levadásszanak benneteket, amiért elpusztítottátok szövetségeseiket, akikből milliárdokat kerestek az elmúlt években. Vigyázzatok magatokra.” Dean csak mosolyog: „Nem baj, úgyis ránk fér egy kis pihenő. Igyunk még egyet, Sam” – mondja, és kéjesen böffent egyet. A digitális óra számlapja 7:29-et mutat, a rádióból a Highway to Hell árad.