Interjú a sokat vitatott otthonszülésről

Miért is tennénk veszélyesebbé egy folyamatot, aminél az orvostudomány szerencsére már minimalizálta a kockázatokat? Mit számít, hogy hol és milyen körülmények között szülünk, ha a végeredmény egy egészséges gyerek? Ilyen és ehhez hasonló előítéletek dolgoztak bennem az “otthon szülés” hallatán, ezért aztán kerestem valakit, aki maga is ezt az utat választotta, és dúlaként, szüléskísérő mentorként számos intézményen kívüli szülésnek lehetett részese. Dézsi Réka mesél.

Azt hinnénk, hogy aki az otthon szülést tudatosan választja, a mögött általában traumatikus kórházi szülésélmény áll, de legalábbis fatalista a végletekig: úgy véli, ami otthon megtörténhet, az megtörténne a kórházban is. Réka esete ennél árnyaltabb: első gyermekét kórházban szülte, és bár horror sztoriról szó sincs, mindvégig úgy érezte, elvesztette a kontrollt a teste fölött. Noha orvosával megbeszélték, hogy hagyják a dolgokat a maguk természetes medrében haladni, végül mégis sor került a gyorsításra, méghozzá azért, mert “ha nem adom be ezt az injekciót, a vajúdás holnaputánig is elhúzódott volna.” Réka természetesen egy szót sem szólt volna a beavatkozás ellen, ha a babája veszélyben van, de magát a vajúdást szerette volna a maga természetes ütemében végigvinni, amíg minden rendben van.

Felvetem, hogy valóban számít-e, milyen maga a szülésélmény, ha a végeredmény ugyanaz – és bár Réka ezt az álláspontot is megérti, hozzáteszi: a szülés – bárhol is történjék – egy kút, amihez újra és újra visszajárunk inni. Ha csalódást keltett, esetleg traumatikus volt, az egy életen át hatással lehet önértékelésünkre, önmagunkba és a világba vetett bizalmunkra. És hát miért is lenne negatív, ha egyszer lehet pozitív is?

Folytatás a megjelenés eredeti helyén…