Nem fáj ez, csak kellemetlen
Ha van valami, amit az egész pozitív életszeméletnek csúfolt eufemizmus-gyűjteményben utálok, az a kényelmetlenség és fájdalom lekicsinylése, amit sokan a valósággal való szembenézés elkerülése céljából vetnek be napi szinten. Vagy épp azért, mert felismerték ugyan, hogy súlyos a helyzet, de beszélni róla kellemetlen volna.
Amikor óvodás koromban eltörtem a lábamat, volt egy orvos, aki úgy vigasztalt a baleseti sebészeten a kínok kínjai közepette, hogy „nem fáj ez, kicsi lány, csak kellemetlen”. Később aztán csodálkoztak, hogy ordítottam és kapálóztam, amikor a gyerekorvos hideg kanállal megnézte volna a torkomat, és előtte szólt: „ez egy kicsit kellemetlen lesz”. Hát akar ilyen „kellemetlenséget” magának tudva és akarva a fene, inkább foggal-körömmel küzdeni fogok ellene, nem igaz?
Megesett aztán, hogy kórházban voltam egy súlyosabb influenza-szövődmény miatt, és elhangzott az érvelés: „ez sajnos ezzel jár, ki kell bírni”. Tudtam, hogy vigasztalni próbál apám, de mérhetetlenül dühös voltam: olyan nehezére esett volna elismerni, hogy kurva szar dolog lázas betegen, mozdulatlanul feküdni az infúzió alatt, amíg a többi gyerek vidáman játszik odakint a ragyogó napsütésben? Hamis vigaszra nem volt szükségem, a szolidaritás viszont enyhített volna szenvedésemen. Az olyan ugyanis, mintha kicsit többen cipelnénk a terhet legalább.
Kitoltak velem egy iskolai verseny kapcsán, igazságtalan volt a szubjektív szóbeli, kifejtős részeknél a tanár, mélységesen fel voltam háborodva. Jólesett volna, ha a szüleim mellém állnak, kiosztják az elfogult, mással kivételező pedagógust, nem pedig nyugtatgatnak: „ugyan már, biztos nem akart rosszat, és hát ne beszélj róla így, kislányom, mégis csak ő az idősebb és a bölcsebb, tudja, mit csinál”. Dühös voltam: ha pedig mégsem kaparják a szemét a mocsoknak, legalább ismerjék el: orbitálisan kitoltak velem, égbekiáltó igazságtalanság történt. De ez nem következett be soha….
Sose felejtem el, mikor anyám végstádiumos, áttétes tüdőrákkal a nap legnagyobb részében már magáról sem tudott, többször is elhangzott a feddő szó rokonok, barátok, kollégák szájából: „jaj, Zsuzsikám, hát ne mondjál már ilyet, dehogy fogsz te meghalni, meg fogsz gyógyulni, hát itt van a gyönyörű kislányod, még fel fogod őt nevelni, és az unokákat is megéred!” – biztatták. „Küzdjél, ne add fel!” – tették hozzá. Máig nem tudom, valóban hittek-e ebben, vagy egyszerűen csak kényelmesebb volt elmenekülni a valóság és az ahhoz kapcsolódó fájdalmas kommunikáció elől… én mindenesetre máig hiányként élem meg, hogy akkor és ott emiatt az ostoba kutyakomédia miatt nem tudtam elbúcsúzni anyutól.
Legutóbb bosszankodtam, hogy idő előtt kórházba kellett vonulni, ahol sok kellemetlenség ért: ezek valóban csak „kellemetlenségek” voltak, de az „ezt ki kell most bírni” helyett nagyságrendekkel jobban értékeltem volna, ha a kedves rokony beismeri: basszus, ez aztán tényleg szívás a javából, egye meg a fene ezt a pechet. Van, hogy az igazság kimondása és a hozzá kapcsolódó együttérzés a szeretteinktől oldja a feszültséget, enyhít a bosszúágon, és segít abban, hogy a sötét oldal kiemelése után más színben is láthassuk végre a történteket: mondjuk úgy, hogy vigyáznak ránk, biztonságban vagyunk, és már nem sok van ebből hátra. Amíg viszont komédiázik és bagatellizál a másik, ösztönös az ellenállás bennünk, nem állunk készen arra, hogy új szempontot hozzunk be a történtek igazolására, hiszen hiányzik a beismerés katarzisa és a megosztás könnyebbsége.
Értem én, mi rejlik a jelenség mögött: ilyenkor megúszásra játszik a környezet. Könnyebb, gyorsabb, kényelmesebb néhány nyugtató szót odadobni, mint szembenézni, beismerni, szolidarítani, és egyébként is: úgy szocializálódtunk, hogy vetítsünk kicsit mindig: úgy illik, nem igaz? Nos, ebből elegem van: ha kimondtam, hogy szenvedek, szívok, elegem van, tartsanak elég kompetensnek ahhoz, hogy ezt elhiszik nekem, és legyen annyi az épp mellettem állóban, hogy nem nyugtatni akar üres frázisokkal, hanem velem együtt mondja azt, amit érzek: azt, ami szemszögemből az adott pillanat valósága.
Az pedig, hogy a beismerés után mi következik – elindulunk, elindulok-e felfelé – már más kérdés. Mert általában azért el, csak ennek a szembenézés és kimondás az alapfeltétele.
Nekem van egy ilyen bajom, hogy a legszukebb csaladom bajait gyakran nem birom el es egybol kisebbitem a problemaikat. Azt hiszem ez vhogy anyutol jon, neki van ugyanilyen reakcioja minden panaszomra. Nade hiaba tudom ezt, annyira mely es regi beidegzodes, hogy iszonyu nehez kikapcsolni.
Hm, talán ez ilyen társadalmi norma, tanult viselkedési forma, amely korokon átívelve igyekszik kicsit kellemesebb hellyé tenni a valóságot és megnyugtatólag bagatellizálni a nagy problémákat is. Úgy gondolom, hogy a probléma ott van, hogy nehezen érthető az, hogy a bajban levő szemszögéből melyik az a pont, amikor még lehet azt mondani, hogy “bakker tényleg balszerencsés vagy” és mikortól jön el a “csss, minden rendben lesz” ideje. Pláne ha olyan szituációban találja magát a másik fél, aminek súlyosságával kapcsolatban nincs saját élettapasztalata.
A halálos betegség klasszikusan az a forma, amikor egy tagadással egybekötött elvárás azt mondani a szétsugarazott, csontsovány ismerősnek/családjának, hogy meggyógyul. Mégis, hogyan lehetne azt mondani, hogy hát meg fog halni, holott persze jól tudja mindenki. Mi több ez lenne legméltóságteljesebb, hogy nyugodt szívvel készülhessenek ő is és hozzátartozói az átkelésre.
Gyerekeknél talán különösen nehéz. Az egyik véglet a “jajjmitörtént, biztosnagyonfáj” reakció, amitől a gyerek végképp kétségbeesik, hiszen lám, a felnőtt is megrémült, tehetetlen, tényleg nagy baj lehet. A másik az, amit Eszter leírt, a bagatellizálás. Ami tapasztalatom szerint bejön, az meg a kettő között van (látszólag), valójában mindkettőtől alapvetően különbözik. A fájdalomra nem mondom, hogy semmiség, hanem olyasmit, hogy “igen, elhiszem, hogy fáj”. Együttérzést mutatok – de úgy, hogy ne érezze rajtam, hogy ez ok a kétségbeesésre. Ha “hiszti” van (mert tényleg nagyon fáj, és ezt el is fogadom!), és emiatt nem tudom, mi is a baj igazán, akkor előbb lenyugtatom, illetve megmondom, hogy értem hogy fáj, de segíteni csak akkor tudok, ha megfogalmazza, hogy mi fáj, és érthetően el is mondja. Azt tapasztalom, hogy ez lenyugtatja, és ha nem is fájdalomcsillapító, de kirántja a kissé önerősítő folyamatból, az önsajnálatból. Egyszerűen annyit szoktam mondani, hogy értem, hogy fáj, de nem értem, hogy mi. Mondjuk ha közben az ember megöleli a gyereket, akkor könnyebben hiszi el, hogy együtt érzek vele, nem érzéketlenségből állítom le az ordítást, beszélni képtelen zokogást, hanem mert jót akarok neki. És sokszor kis hüppögés után kér egy gyógypuszit, és mehetünk tovább. Nyilván a seb (pl.) megmarad, de ha már mással foglalkozik, akkor nem a fájdalomra figyel. Meggyőződésem, hogy a szenvedés része a dolognak megélés kérdése (is).
Valóban rosszulesik, ha a másik szerint csak én csinálok a bolhából elefántot. És nekem az a valami hadd legyen már probléma. Hadd érezzem rosszul magam és ez ha zavarja a másikat, el lehet menni.
Halálos betegnek azt mondani, amikor retteg, hogy meg fog gyógyulni??? Micsoda szembehazudás, ez nem is komédia. Igen, sokszor a másiknak kellemetlen. És sokszor magunknak is hazudunk. Nem éljük meg a fájdalmat, pedig az is tud hasznos lenni, a továbblépéshez.
Rólam meg azt hitték gyerekkoromban, hogy valami gond van az érzőidegeimmel, mert akkorákat estem néha, mint egy ház, és amellett, hogy rögtön felpattantam és mentem tovább, semmi sírás. Még csecsemőként is csak akkor hallottak tőlem valami nyöszörgés-félét, amikor éhes voltam. Így születtem.
Amit az iskolai verseny kapcsán írtál, annak semmi köze nem volt a pozitív szemlélethez…Ez a szolga-beidegződés, ami a diktatúrához szokott, megnyomorodott lelkivilágú országokra jellemző mentalitás.
Én egy nehéz átmeneti időszakomban kifejezetten erőltettem a pozitív gondolkodást, mégpedig oly módon, hogy igyekeztem erőltetve arra figyelni, ami pozitívan értékelhető az adott pillanatban. (Aztán jó időre úgy maradtam, most érzem, hogy újra össze kellene szednem magam ebből a szempontból…) Ez nem jelenti azt, hogy ne láttam volna a negatívat, de amíg azzal nem tudtam mit kezdeni, csak várnom lehetett a javulást, addig sok erőt adott az a szemlélet.
Nem vagyunk egyformák, ami egyik embernek bolha, az a másiknak teljes joggal tűnhet elefántnak, mert számára az.
Amit a haldokló emberekkel művelnek ebben az elmaradott, buta országban, az vérlázító. (De az is, amikor fiatal a szépségkirálynőnek mogorván azt mondja az orvos, hogy mit képzel, hogy meggyógyulhat…ezt tegnap olvastam, és én a gatyát lepereltem volna arról az “orvosról”, de minimum nagyon megverettem volna valakikkel, hogy arcból egy kicsit vegyen már vissza, és jusson eszébe, hogy ő is csak egy halandó testben lakozik!)
Ráadásul kismillió írást lehet olvasni arról, mennyi ember élményei bizonyítják a lélek halhatatlanságát és a túlvilág létét, mindenki ugyanazt a fényt látja a végén…erre nem rettegéssel kellene gondolni, vagy épp sehogysem, és homokba dugott fejjel pergetni az utolsó napokat. Erre föl kellene készülni lélekben, és elengedni mindent…igenis lehetne akár szép is az átmenet, mert ez csak egy átmenet, de ebben a retek világban nem csak élni nem hagyják egymást emberhez méltón az emberek, de még meghalni sem!
Bud Spencer pár hét ágyban fekvés után összehívta a családját, majd annyit mondott: “Köszönöm.” És távozott. Ennyi, ennél szebb nincs! Ő mondta azt is, hogy szerinte az élet csak egy álom, a halál pedig valami nagyobbra ébredés. És én remélem, hogy szépen ébredt, akárcsak anyukád…meg akár az én szüleim.
A pozitív gondolkodás, ahogy te leírod, az a pozitív értelemben vett pozitív gondolkodás ;) De Eszter nem erről beszélt szerintem.
Bolha vagy elefánt: na persze, de épp ezért kellene a bolhának képzelő embernek megérteni, hogy más elefántnak látja ugyanazt. Perspektíva kérdése is lehet egyébként. Az elefánt a Körúton, a lába mellett ülve esetleg Brontosaurusnak látszik, a János-hegyről letekintve viszont vitathatatlanul bolhányi.
Fény, alagút: hát maradjunk abban, hogy SZERINTED a túlvilág bizonyítéka. Szerintem meg az agyi (látókérgi) oxigénhiány következménye, ami lényegében minden ember számára azonos, ahogy mindenki csillagokat lát, ha jól beveri a fejét. Egyfajta szervi-fiziológiai állapotból következő pszichózis.
Az unokatesóm egy sült materialista, egy abszolút szkeptikus ember, mellesleg megrögzött antialkoholista. 250 kilométerre lakott a nagymamától. Egyszer csak konkrétan a nagyi hangját hallotta, mintha a fülébe súgná a nevét: “Noooorbiiii…” Hazatelefonált, és megtudta, hogy a nagyi percekkel azelőtt halt meg. Oké, legyen tök véletlen egybeesés. A szintén szkeptikus feleségével ágyban fekve nézték a tévét a hálószobában, zárt ajtó és ablak mellett. A nagyitól örökölt hintaszék pedig lassan magától hintázni kezdett. Apám halála után egyszerre éreztük hárman (anyám, tesóm és én) ugyanazt a “jelenlét-érzést”. Oké, agybaj. Az öcsémmel ugyanazon az éjjelen álmodtuk ugyanazt, hogy apánk mintha víz alól próbálna hozzánk szólni. Másnap beszéltünk erről…pont egyszerre ugyanaz a pszichózis? Kopogások, lehetetlen módon leeső tárgyak…Ha utána olvasol, láthatod, hogy mindenhol azt írják, szellem jelenléte esetén megesik, hogy jéghideggé válik ok nélkül a szoba. Az öcsém fekete alakot látott és jéghideg lett a szoba. Az alakot anyám is látta. Szintén jőzan, nem elmebeteg emberekről van szó! Anyám nem is hitt ilyesmiben, még akkor sem, amikor tapasztalta! Ami elég rossz hozzáállás volt tőle, ha hitt volna, még ma is élne talán, mert nem rákosodott volna el a gyásztól! Bemesélte magának, hogy biztos képzelődik! Na de mi az öcsémmel, mi is?! Egyszerre? A macskánk igen okos cica volt, nagyon szerettük. Halála után mindannyian érzékeltük őt valamilyen módon néhányszor. Az öcsém is, pedig nem is volt oda érte. Egy ismerős nemrég halt meg, a tesóm és a barátnője majdnem összeszarták magukat pár dologtól, de megkértek, hallgassak róla. Mindenesetre tegnapelőtt 3-as fokozaton volt a fűtés, és szorosan bezárva az ablak, mégis jéghideg lett a szoba…marhára nem vagyok fázós, de éreztem, hogy valami nem oké. Hát, ennyi, fogalmam sincs, miért jó az egyeseknek, hogy egy fehérjehalmaznak akarja hinni magát, és annál semmi többnek.
Röviden: fogalmad sincs, minek képzelem magam, amit leírtál, pont olyan feltételezés, mint az, hogy mit jelent a “fény” meg az “alagút”, a fantáziád terméke. Hogy ez miért jó neked, azt mondjuk én nem értem, de nem is fantáziálok róla. Igen, meggyőződésem, hogy van “szellem” (stb.) nélküli magyarázat az esetekre, tény, hogy minden magyarázatot még nálam okosabbak sem ismernek. Ahogy azt sem tudták korábban, miért kering a Föld a Nap körül – de ettől még bizony keringett akkor is, nem csak Galilei óta.
Nekem még nem volt halálközeli élményem…:) Azt a sok embert hazudtolod meg, akiknek volt. Az általam hozott példák nem elmebeteg képzelődések, de esetleg telekinézisre lehet gondolni. Tehát ül az ágyban két tök szkeptikus ember, néznek valamit a tévében, ajtó, ablak zárva, meg sem mozdulnak, akkor melyikük gondolhatott erősen arra, hogy bár mozogna a hintaszék? Nem túl életszerű. Rólad egy szót sem írtam, csak egy általános kérdést fogalmaztam meg. Miért jó nekem hinni a másvilágban? Bárkinek jó hatású lenne, ha nem gondolná azt, hogy csak ennyi az egész létezés, mint amit itt lát.
Nem hazudtolom meg, kérlek, olvasd el, amit írtam. Nem azt mondom, hogy nem látták, amit láttak. Azt mondom, hogy a hozzáképzelt magyarázat nem állja meg a helyét.
Nem azt írtad, hogy neked miért jó hinni a másvilágban, hanem az én (általad képzelt) véleményemet fikáztad, nézd már meg. Egyszerűen azt képzeled,hogy aki nem hisz a másvilágban (engem is beleértve), az azt képzeli, amit leírtál. Pedig fogalmad sincs róla, hogy milyen alternatívák vannak, de láthatólag nem is vagy kíváncsi rá, mert NEM kérdeztél, hanem állítottál.
Sorold az alternatívákat.
Kötekedést be lehet fejezni, köszönöm. Mert ez csak az!
Rendben, befejeztem.
Laci, hagyd. Hadd higyjen abban, amit szeretne, valamiért szüksége van rà, hogy elhigyje ezeket a dolgokat (az íràsa minden soràbòl kiérzôdik, hogy borzalmas lenne szembesülnie vele, hogy a halàl utàn nincs semmi. Hamis adatokat hasznàl (“a vilàgon az ÖSSZES ember fényt làt az alagùt végén” :DDD rohadtul nem.:D), téged kioktat, és nyitottsàgànak teljes tudatàban kioktat, lenéz és sérteget… biztosan azért, mert spirituàlisan màr feljebb van. :D)
Volt halàl közeli élményem nekem is. Szart se làttam. Ébredéskor ùgy éreztem, mintha valami nagyon-nagyon mély se kép – se hang altatàsbòl ébredtem volna. Semmit nem làttam, sem hallottam. Az utolsò emlékem a fürdôszoba képe, és a tùlgyògyszerezés miatti borzalmasan rossz érzés. “Csak elalszol.” Aha, meg a nagy büdös lòherét. A végén inkàbb elàjulsz.
Az egyik baràtnôivel szintén ki akarta nyírni magàt, csak màs mòdszerrel. Ugyanazt mesélte, mint én. Semmi nincs “odaàt”. Egy fiùbaràtomat elütötték. Intenzív. Kevés esély volt rà, hogy megmarad. Szintén nem tudott beszàmolni semmirôl, miutàn elvesztette az eszméletét.
Vannak, akik tényleg làtnak valami fény félét, de szerintem is az csak az agy oxigénhiànyos àlllapota: hallucinàciò. De vannak olyanok is, akik nagyon rémisztô képekrôl szàmoltak be, egy sötét, hideg helyrôl és szakadékot làttak maguk alatt.
Rengeteg féle tapasztalàs van a “fény”én kívül is. Hogy kinek van igaza, és tényleg mi történik majd, senki nem tudja. Ez az egy biztos: biztosra nem tudhatò.:) Éppen ezért teòriàkra àllítani egy egész hitrendszert, nos… elég… khm… érdekes. És itt finoman fogalmaztam.
Részemről – mint kb 10 perce Bagolynak már közvetlenül megírtam – befejeztem.
Heather, az összes olyan ember, akinek volt halálközeli élménye. Nem az összes embert írtam…Ennyit írtam, meg néhány valós érdekességet. Semmi többet. Bánom, hogy ilyen őszinte voltam. Arra nem kaptam választ, hogy miért jó valakinek, ha elvenni akarja más hitét?? Nem mintha lehetne, csak nem értem. Én adni akarom, ti elvenni. MIÉRT? (Költői kérdés!)
Te vagy gúnyos és lenéző. Ez a “Laci” pedig megígérte rég, hogy nem olvas többet engem! Ezért is zártam rövidre a dolgot.
Sötét, hideg helyet talán a sötét, hideg lelkűek tapasztalnak.
Valójában ő nézett le engem, kötekedni járt a blogomra, 1, azaz egy db helyesírási hibáról több bekezdésnyi szövegelést nyomott ide, és közölte, hogy nem tudok magyarul írni. (A maximalizmus ezen foka
beteges, és a saját hibákból adódó feszültség eredményei lehetnek.) Aztán egyszer minden fosnak lehordott valami mondvacsinált hülyeség miatt, majd közölte, hogy soha többet nem olvas engem. Erre megint itt van. Így talán érthetőbb a reakcióm! A spirituális fejlettségem pedig kb. középszintű.
Hm. Ha jól értem, rólam van szó. Lehet, hogy tényleg jártam a blogodra, de tényleg nem emlékszem, mikor. Arra, hogy minden fosnak elmondtalak volna, pláne nem. Minden lehetséges, nem állítom, hogy te emlékszel rosszul, vagy hogy összekeversz valakivel, de nagyon szépen kérlek, mondd el, mikor történt, mert ha tényleg én tettem ilyet, akkor azért elnézést szeretnék kérni. Ha nem is értünk egyet, az általad leírt viselkedés akkor sem elfogadható. És azt gondolom, hogy nem is jellemző rám.
Ettől függetlenül nem megint vagyok itt,hanem még mindig, vagy úgy érted, hogy már megint hozzászóltam a kommentedhez?
Mi a foglalkozásod?
Nem értem, hogy jön ide, de kutató vagyok.
A “b” buszvezetőt is jelenthetett volna. (Az illető az.) A stílus feltűnően hasonló. Laci néven mutatkozott be először. Majd amikor levélben így szólítottam, közölte, hogy nem is használja azt a nevet. Folyton új blogokat indított, mindig tiszta lapot akart…A nevedre kattintva “a blog törölve van” szöveg jelenik meg angolul. Mindegy, remélem, nem ő vagy.
Hát, nem én vagyok ;) Sosem volt blogom, nem tudom, miért ezt írja ki. Lehet, hogy a wordpress profilom kialakításakor véletlenül rákattintottam, hogy blog létrehozása, aztán kiléptem, és ezt tekintette úgy, hogy megcsináltam és egyből töröltem is a blogot.
Egykor Éva blogján voltunk mindketten aktívak, nem esküszöm meg, de mintha (legalább) egy blogtalin találkoztunk volna.
Akkor természetesen elnézést kérek, de valóban feltűnő volt a stílusbeli hasonlóság! Arra a bizonyos “Lacira” sem haragudtam, csak nem akartam, hogy megint elkezdjen itt tobzódni.
OK, semmi gond, örülök, hogy tisztázódott a félreértés.
Egyszer még tiniként a fül-orr-gégészeten kötöttem ki el nem múló orrvérzés miatt. Bevittek, mert köztudott, hogy nem bírom az ilyen dolgokat, és ájulok, a belváros közepén meg ugyi nem poén eldőlni, mint a piszkafa. Kiderült, hogy össze kellett valamit forrasztani az orromban. Életem legszörnyűbb élménye volt, amely után megfogadtam, hogy vigyázok magamra, és még csak látni se lássam a fehérvári kórházat egy ideig. Nem csak az ordas nagy testi fájdalom miatt, amit akkor átéltem, ráadásul duplán, hanem az ott dolgozó nővérek viselkedése miatt is. Azóta is, ha eszembe jut, kinyílik a bicska a zsebemben: konkrétan látszódott rajtam, hogy rosszul vagyok, miközben lefogtak a forrasztáshoz az ágyon, és hiába orbákoltam, hogy el fogok ájulni, nem hitték el. Az egyikük még be is nyögte nekem, hogy dehogy fogsz. Aztán amikor már félájult voltam, hallottam, hogy röhögve közölte, hogy tényleg elájulok. Hárítás és nettó kiröhögés helyett kicsit illett volna máshogy viselkedni – azóta is azzal nyugtatom le magam, hogy nem én tehetek arról, hogy a hölgyemény és a kedves munkatársai ostobák, mint egy amőba. De azért na. Az ilyen inkább ne menjen nővérnek, vagy ha már megy, akkor véssék jól az eszébe, hogy nincs hárítás meg köntörfalazás, és más nyomorán _nem_röhögünk_.
Az a helyzet, hogy a szociális munkásoknál például kötelező az önismereti tréning/képzés valamilyen formája. Teljes joggal, hiszen kiszolgáltatott emberekkel foglalkoznak, nem vihetik oda a saját problémáikat, pszichés hülyeségüket vagy érzéketlenségüket. Csakhogy ugye az egészségügyben is kiszolgáltatott emberekkel dolgoznak rendszerint – ott mégsem kötelező semmi ilyesmi. Meg pszichés vizsgálat, EQ felmérés, vagy bármi ilyesmi sincs tudtommal. Vagy manapság már van? Rendkívül fontos volna.
Hát annyi szent, hogy én is örültem volna neki akkoriban, ha lett volna ilyen képzés. Arról nem is beszélve, hogy amúgy is egy lelkileg megterhelő, depressziós időszakom alatt történt az eset, úgyhogy a lelkiállapotomon meg pláne nem segítettek, sőt.
Igen, jó lenne, ha lenne, de mondom, tudtommal még ma sincs. :(