Az újszülöttek üzenete – inspiráló vagy kártékony?
A kistarcsai kórház szülészetén – és mint hallom, sok egyéb helyen – minden kóteremben olvashatjuk Az újszülöttek üzenete című mantrát, amelynek megosztásakor élénk vita alakult ki a Facebook-falamon a minap.
A szöveg a következőképp hangzik:
A vita lényege az volt, hogy míg egyeseket egyszerűen meghatott a baba kiszolgáltatottságának és anyjától való függésének érzékeny szépsége, voltak, akik a szöveg mögé láttak, és felhívták a figyelmet arra, hogy ez is egy nők felelősségét hangsúlyozó, bűntudatot keltő, manipulatív szöveg, amely kihasználja a szülés előtti/utáni hormonális sajátosságokat, előírja az anyai kötelességeket, és egy sor, már-már irrealitásba hajló elvárást fogalmaz meg. Bár én az első csoportba tartozom (akik a szövegen elpityerednek, és biztatást látnak az üzenetben, miszerint ez csak átmeneti időszak), tökéletesen értem azt is, hogy a nagyobb képet szemlélve miért lehet aggályos ez a tálalás a tágabb kontextus elemzése nélkül. Mivel egyre több kórházban és babás csoportban találkozhatunk az “újszülött üzenetével”, szeretném egy kicsit egyensúlyba hozni a két, egymásnak egyébként nem feltétlenül ellentmondó nézőpontot.
A szöveg alapvetően az igény szerinti szoptatás fontosságát emeli ki, amivel valóban nem árt már a szülészeten tisztában lenni, hiszen részben az előzetes tájékozódás és a hozzá kapcsolódó szándék az, ami a sikert megalapozza – ellentétben anyáink tévhitével, miszerint “ha szerencsés vagy, van tejed”. Biológiai értelemben a tejmennyiségnek semmi köze a szerencséhez: ha levált a placenta, a tejtermelés megkezdődik, ám az, hogy milyen mennyiség és mennyi időn át áll a baba rendelkezésére, már attól függ, mit teszünk érte: eleget van-e mellen a baba, fejünk-e esetleg, hiszen ami kiürült, az termelődik csak újra.
Létezik azonban az igény szerinti szoptatás sikerének egy másik nagyon fontos feltétele is, amiről nem beszélünk: ez pedig a közeg, amelyben az anya él. Az első napokban, hetekben az anya és a baba fáradt és tapasztalatlan, egy szoptatás akár két órán át is eltarthat, és teljesen valószínűtlen időközönként ismétlődik (többnyire gyakrabban, mint a tápszeres etetés, mivel az anyatej emésztése gyorsabb). Ha ebben az időszakban nincs egy partner, aki az anya mellett áll, és gondoskodik a meleg ételről, a tiszta otthonról és az idősebb gyerekek kényelméről, szinte lehetetlen megoldani a kihívást anélkül, hogy abba a nő belenyomorodjon, legalábbis átmenetileg (nem véletlenül gyakori jelenség a szülés utáni depresszió, aminek a hormonális háttér mellett társadalmi oka is van).
Ez az, ami hiányzik az újszülött üzenetéből: hogy kezicsókolom, van ám nekem apukám/másik elsődleges gondozóm is! Ahhoz, hogy a leírt kötődés harmonikus és egészséges legyen, fontos, hogy szakítsunk a hagyományos “a baba-mama egységbe csak később érkezik meg az apa”-szemlélettel, és a kezdetektől fogva az anyához hasonló jelentőséget tulajdonítsunk az apa kompetenciájának, jelenlétének. Ugyan – mert ez a “nőhibázatók” fő érve – nem az ő melléből folyik a tej, de ő az, aki lehetővé teheti, hogy az anya nyugodtan, igény szerint táplálhassa, nyugtathassa azt a gyereket. Ma már számos kutatás bizonyítja, hogy már az újszülött is megismeri édesapja hangját, és hogy később is megnyugszik a karjaiban, kötődik hozzá, ahogyan az apa sem suta, bárgyú figura, aki fordítva adja a rugdalozót a kicsire, hanem egy tökéletesen kompetens felnőtt ember, aki maradéktalanul képes a gyermek ellátására.
Ezt a témába vágó riportot az Apaakadémia alapítóival készítettem
A szemléletváltás mellett egy társadalmi szintű változásra is szükség van, ha már egy kormány számára annyira fontos a demográfiai növekedés: például arra, hogy az apa/partner/egyedülálló anya esetén egyéb hozzátartozó 4-6 hetes fizetett szabadságot kapjon, amelynek keretében támogathatja családját, fizikailag – meleg étellel és tisztasággal – és lelkileg egyaránt. A svéd modell azt mutatja, hogy ebből a helyzetből mindenki profitál: az anya nyugodtan lábadozhat és új szerepére találhat, az apa bensőséges kapcsolatot alakíthat ki gyermekével, a gyerek pedig két elsődleges gondozóban is bízhat, vagyis nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb lesz.
Pontosan tudom, hogy ha nem kapok meg a páromtól minden támogatást a kezdetektől fogva, valószínűleg én sem tudnék egész éjjel és a nap minden percében készen állni a szoptatásra, de legalábbis nem érzem jól magam a bőrömben, nem maradok – a nehézségek és mélypontok ellenére is – kiegyensúlyozott. Ezt a fontos tényezőt kihagyni a képletből valóban káros, de közben ne feledjük, hogy a szöveg középpontjában nem az anya-apa/egyéb partner-gyerek hármas különböző aspektusainak tárgyalása áll, hanem az igény szerinti szoptatás a korábbi, évtizedeken át köztudatot uraló és nyomorító napirend-és rutincentrikus attitűddel szemben. Ez volt az a szemlélet, amelynek következtében az anyák tejtől csöpögő mellel álltak az ordító gyerek fölött és lesték az órát, mert szentül hitték, hogy ártanak a kicsinek, ha “idő előtt” megetetik, illetve “elkapatják”, ha két nagy evés között cicivel nyugtatják meg. Emiatt apadt el a tej, és nem szoptak pár hétnél tovább a babák, sőt: egyes vélemények szerint mindennek a későbbi gyerekkorra is hatása volt (ez persze vitatott nézet).
Ha tehát abból indulunk ki, hogy a “napirend vs igény szerinti”, “tankönyvi vs ösztönszerű”, “szigorú vs kötődő” a szöveg fő témája, akkor valóban hálásak lehetünk azért, hogy az ismeretlen szerző ezeket az alapvetéseket megfogalmazta. Ha viszont hozzátesszük, hogy a szöveg hiányos, hiszen egy szót sem szól az anya felelősségén kívül más – az apa, a partner, a társadalom… – felelősségéről, akár már kártékony agymosószerként is tekinthetünk az “üzenetre”. Számomra a leginkább kézenfekvő az, ha felháborodás helyett azt mondom: igazat szól az a képzeletbeli újszülött, de a valóság azért árnyaltabb ennél, és ha ő nem is, mi legalább beszéljünk róla…
Pici kincsem
Eszter's Offtopic 
Nem értek a kisbaba gondozáshoz, de abszolút egyetértek veled. Egyébként nem volt az véletlen régen sem, hogy a gyermekágyas asszonyhoz átmentek a szomszédok, rokonok, és segítettek, meg vitték az ennivalót az újdonsült anyának és a családjának. Mama mesélte, hogy az volt a szokás a faluban, hogy egyik nap az egyik szomszéd vitt ebédet, másik nap a másik, és sokszor előfordult, hogy a nagyobb gyerekeket pár napra elvitte magához a nagymama vagy a nagynéni.
A 6 hetes apai fizetett szabadságot is nagyon jónak tartom, sőt igazából az a meglepő, hogy ilyen nincs alapból. Azt hiszem, talán 3 vagy 5 napot maradhat otthon most az apa? Pedig ha belegondolunk, tök gáz, hogy megszületett a baba, a társadalom meg elég cinikus módon elvárja az apától, hogy pár nap múlva már ugyanúgy húzza az igát, mintha minden olyan lenne, mint előtte – holott otthon óriási szükség lenne rá.
Átbogarásztam a baba üzenetét és az első mondjuk 7-8 bekezdésen magam is elérzékenyültem, tényleg aranyosan biztatják és nyugtatják az anyukákat. Habár az utolsó párnál már éreztem ezt a fajta bűntudatkeltést, amiről írsz is, bár hangsúlyozom, objektíven nem tudom megítélni. Összességében jónak tartom, hogy van ilyen “érzékenyítő” szöveg a szülészeteken, kedves gesztus és egy olyan mantra, amely részben bátorítást is ad.
A kiakadás ugyanakkor jogos, ha más szemszögből nézzük. De hát minden relatív.
Az apa beszállása a gyereknevelésbe, vagy egyáltalán az újszülött fogadásába a férfiközpontú társadalomban elég necces, holott nagyon nagy szükség lenne rá. Saját példámból tudom, hogy a TSZ-es szüleim esetében apám egy örök második volt, aki habár szeretett nem igazán tudta miként kell viszonyulni a gyerekhez hogyan kell nevelni. Ő már csak mint igazságtevő és büntető szerepeket töltött be és ez nagyon aláásta a kapcsolatunkat, aztán mikor elég korán elhunyt (csak 14 éves voltam) örökre maradt egy űr bennem ezzel kapcsolatban. Apai minta fiúként felnőni meg igazán nehéz. Most ahogy Japánban voltam lett egy japán apukám, aki mindenhová hurcolt magával és egy csomó dologra megtanított, amiért hálás voltam. Főleg, hogy semmiképp sem infantilizált a nagy korkülönbség ellenére, kezembe adata a motorfűrészt és uccu neki, vágd a fát a hegyen. De röplapokból papírrepülőket is hajtogattunk és röptettünk a víztározó gátjáról. Akkor éreztem igazán, hogy mekkora is volt a kihagyott ziccer a nevelésemben. :(
Ugyancsak kívülállóként tudok hozzászólni a témához és életemben először, most, itt olvastam ezt a szöveget, amellyel kapcsolatban az első benyomásaim: nyálas, szájbarágós, manipulatív és a szerzője egy általános negyedik osztályos fogalmazási készségeivel bír.
Értem, hogy egy nagyon-nagyon fontos szerepvállalásra hívja fel a figyelmet (ez tagadhatatlan), csak épp nem a megfelelő eszközzel, szerintem. Na meg attól, hogy valaki friss anyaként ezt elolvassa, még nem fog felelősségteljesen gondolkodni. Ez a szöveg nem változtat valójában semmin, de azt valóban kihallani belőle, hogy a gyerekvállalás terhét 100%-ig az anyára tolja, mintha apák és/vagy segítők nem is léteznének (márpedig jó esetben azért vannak).
Ám remélhetőleg a friss anyák nem ebből az egy szál A4-es oldalnyi, üres süketelésből tájékozódnak. Nyilván sokkal összetettebb és bonyolultabb az egész élethelyzet semmint, hogy egy darab papírra össze lehetne foglalni.
Én is – szintén kívülállóként – pont erre gondoltam, hogy ez az élethelyzet, mint bármelyik másik is, amivel sok minden megváltozik az életünkben, sokkal bonyolultabb annál, mint hogy egy papírra le lehessen írni, hogyan kell adott helyzetben viselkedni. És emellett nemcsak bonyolultabb, hanem ráadásul még egyedi is. Szerintem mindig az a fontos, hogy el lehet olvasni tanácsokat, meg lehet hallgatni mások tapasztalatait, de ezeket inkább szemlélődve kell olvasni vagy hallgatni, vagyis még csak nem is úgy, hogy akkor kiszedem belőle azt, amivel egyetértek. A saját tapasztalat, a helyzetünk egyedi vonásai úgyis felülírják ezeket, de – tapasztalataim szerint – egy jelentősebb részüket mindenképp.
A szöveggel kapcsolatban én is azt érzem, hogy olyan, mintha csak az anyáknak szólna.
Ez az írás az első hat hétről szól, ha jól olvasom, ha mellétették volna az anya üzenetét (aki szintén csak most lett anya, ugye), ami meg a családnak szól, na akkor érezném magam elégedettnek. Mindenki elfelejti, hogy a szülés, történjen akárhogy, bizony az anyát is megviseli, de azzal ki foglalkozik, elvégre ott a baba, ugye. Nincs az, hogy az anyuka 6 hétig heverészik és ismerkedik a babával, pedig ez nem hülyeség, ha nem épül fel az anya, akkor mindkettejüknek csak rossz lesz hosszútávon.
Később anyuka is ügyesebb lesz, baba is fejlettebb, aztán tényleg nem tart örökké az anyára való teljes ráutaltság.
Nem ismertem ezt az üzenetet, de minden szavával egyetértek, a babának az anyára van szüksége a legjobban. Ahogy azzal is egyetértek, hogy akkor tudunk “majdnemtökéletes” anyák lenni, ha ebben a környezet támogat. Én a második babámat egyedülálló anyaként szültem, eleve volt már egy gyermekem, akiről gondoskodnom kellett, plusz az újszülött, plusz a munkám, amit nem vmiféle karrierizmusból űztem a szülőszobából is, hanem mert el kellett tartanom a gyerekeimet – így az üzenet néhány pontja nem mindig, nem úgy, vagy nem annyira valósult meg, rendesen szarul is érzem magam miatta néha. De akkor is igaz és van az az érzés, amit csak az anyák tudnak átélni – amikor tudod, hogy mikor milyen módon és hangon sír, és már ebből tudod, hogy éhes, kakis, fáradt, vagy csak veled akar lenni, amikor éjjel még azelőtt felébredsz, hogy egy másodperccel később felsírna, amikor elengeded magad és hagyod a tested úgy működni, ahogy neki jó és az neked is jó lesz (=igény szerinti szoptatás), stb. Ezek csodás élmények, annak ellenére, hogy nekem sem mindig és nem úgy, és nem annyira jó (pl. a szoptatásról lemondtam a munka miatt), de azért összességében nagyon jó :-)
OK, legjobban az anyára – de ez nem azt jelenti, hogy 90 % anya, 10 % többi, hanem hogy több mint 50 % anya, de azért KÖZEL 50 % apa (és egyebek ;) ).
Egyetértek veled, sőt…mint írtam, én is napról napra szívok amiatt, hogy egyedül nevelek két gyereket, ráadásul eléggé harcos női érdekvédő is vagyok. Viszont: én ezt az üzenetet a magam részéről – kivételesen (!) – nem a nők elleni erőszak egyik újabb megnyilvánulásaként értelmezem (bár könnyű lenne belelátnom azt is), hanem mint gyakorló anya, két szülés és némi tudományos értekezés és sok-sok gyakorlati ismeret után inkább így (és ha orvosok, pszichológusok, stb.-k írják, biztos így fogalmaztak volna): az újszülött gyermek esetében a 0-3 éves kor közötti életszakasz – melyet a szaknyelv ún. imprinting időszaknak hív – rendkívül meghatározó. Ekkor az elsődleges gondozón, az ő attitűdjén múlik az, hogy a gyermek agyi funkciói (melyek a mozgás, beszéd, írás-olvasás, számolás, stb. mellett a szociális készségekért is felelősek) megfelelően kifejlődnek-e. Az újszülött elsődleges igénye, hogy közel legyen gondozójához, a szoptatás, táplálás ezt a funkciót is betölti – a tápanyaggal ellátás mellett. Épp ezért különösen fontos, hogy a csecsemő minél több testi közelségben legyen elsődleges gondozóival és hogy ezen – társas, közelségre vágyó – szükségleteire a megfelelő időben minden esetben adekvát reakciót kapjon a gondozói részéről. Bizonyos, a tudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan pszichés betegségek – antiszociális személyiségzavar, narcizmus – kialakulásának nem vitatott oka ugyanis a frontális lebeny fejletlensége, mely egyértelműen az imprinting életkori elhanyagoltságra vezethető vissza.
Nah így :-)
Annyiban vitáznék – bár te is írtad -, hogy nem anyát, hanem elsődleges gondozót kellett volna írni, és máris rendben volna. Nyilván én sem támadásként értelmezem a nők ellen, de a szöveg nem egyszerűen szerencsétlen, hanem emiatt kifejezetten rossz. Amit a gyerek szempontjáról írsz, az persze hogy úgy van! De pont az, hogy bizony igenis az egészet az anya nyakába varrja, még a gyereknek is rossz, ezt a poszt is kifejti. Ettől függetlenül nem gondolom, hogy másról lenne szó, mint a sztereotípia (a gyerek az anya dolga) megjelenéséről, aki a szöveget írta, egyszerűen nem is gondolt ebbe bele.
Antiszoc. személyiségzavar – frontális lebeny. Khm. Nem tudom, de én meg azt olvastam elég sok helyen, hogy az antiszociális személyiségzavar, konkrétan a pszichopátia simán előfordul bármilyen családi környezetben, neveltetés mellett, kifejezetten törődő, nem elhanyagoló szülőkkel is – ugyanakkor egy rakás kifejezetten elhanyagolt gyerek meg nem lesz pszichopata. Ha van ilyen összefüggés a lebeny fejlettségével, akkor maga a fejletlenség sokkal valószínűbb ezek alapján, hogy nem, de legalábbis nem CSAK a korai neveltetés következménye, hanem legalábbis részben örökletes. Azt is olvastam sok helyen, hogy a személyiségzavarok (vagyis többségük) mögött igenis kimutattak örökletes hatást IS – igaz, az öröklődhetőség gyenge (a h2 érték kicsi), de létező. A kutatások azt mutatják inkább, hogy a többé-kevésbé vele született tulajdonság kifejeződése függ a családi környezettől, azaz elhanyagoló/ingerszegény környezetben a személyiségzavar durvább következménye lesz, a simán antiszociális helyett kifejezetten durva pszichopata, vagy mondjuk a kissé nárcisztikus helyett kőkemény kihasználó, megosztó. Szóval tudom, hogy van ilyen összefüggés, de csak a korai elhanyagoltságra fogni erős egyszerűsítés. A nárcizmus hátterében meg sokkal inkább a gyerekkori feltételes szeretet/elfogadás (szeretlek, ha …) áll tudtommal, legalábbis így tanultam (pszichodráma képzés), és pár szakcikkben illetve szakember által írt ismeretterjesztő cikkben is ezzel az állítással találkoztam.
Nekem csak egy kérdésem maradt. Anyu egyedül volt velünk (na jó, mama besegített valamit) de anyu kertet gondozott, takarított, 2 gyereket etetett egyszerre. Hogy?! Apunak 3 állása volt, szóval apu sosem volt velünk. Passz.
Mondjuk mesélte, hogy hagyott minket sírni olykor, mert egyszerűen a teendők mellett így futotta
Hanna, így,hogy mivel dolga volt,nem örömből,de hagyott sírni.
Nem azért találták fel anno a sírni hagyást,mert kegyetlen dögök voltak elődeink,hanem mert muszáj volt néha sírni hagyni azt a gyereket és gyártottak mögé egy ideológiát. Legalábbis szerintem.
Mert az állatok, a kert a föld a háztartás nem látta el magát.
Anyukám ugyanígy. Amikor mi születtünk, még együtt élt az egész család, anyu, apu, mama, papa és a nagynéném, de mindenki egész nap dolgozott, a nagynéném meg suliba járt. Anyu egyébként se az a fajta nő, aki otthon heverészik, és egész napra ott volt neki a ház, a kert és az állatok. Mindenki más is besegített, de ezen kívül még földek és szőlőhegy is volt a család tulajdonában, papáék délután elsősorban oda mentek dolgozni, tehát jutott bőven munka mindenkire. Nekünk ott volt a rácsos ágy, meg a járóka, amit anyu kirakott a teraszra és elvoltunk benne, amíg ő a kertet kapálta, vagy csirkét vágott vagy ilyesmi. Mindig azt szokta mesélni, hogy első egy-két éjjel még sírtunk egy kicsit, miután hazavittek a kórházból, de aztán már átaludtuk az éjszakát. Nem igazán mondható, hogy mindig igény szerint szoptatott minket, hiszen ha olyan munka volt, azt nem lehetett csak úgy félredobni. Arra viszont már emlékszem kicsit nagyobb koromból, hogy nagyon sokat foglalkoztak velünk, nem csak a szüleink, hanem a nagyszüleink is, szerettek, ölelgettek, mindig vittek magukkal mindenhova, játszottak velünk, meséltek, mondókáztak, és ez az, ami igazán számít szerintem.
Pontosan, kiságy, járóka, gyerek megszokta vagy ordított és muszáj volt bennmaradnia. Rábízták a kicsit nagyobb gyerekre a kisebbet. Ma már ezeket senki sem tartaná elfogadhatónak, ahogy minket neveltek. Amiket meg anyósom mesélt, hát a vér meghűlt bennem, de egyszerűen muszáj volt kert és állatok mellett.
Nemtom. Nekem total elfogadhato,ahogy anyukamek neveltek. Egeszen hamar lettunk onalloak, mert csak addig voltunk mi a világ kozepe,ameddog szukseges volt. Utana a világ egyik darabkája voltunk. En is vigyaztam a kisebb tesoimra, volt jarokank es racs a szobara,hogyha anya felmosott ne jarkaljuk ossze. Sokat meseltek nekunk,foglalkoztak velünk,mentun mindenfele. De a reszei voltunk a csaladnak,nem a közepe,ami korul minden forog.
Pálinkás kenyérről is hallottam falusiaknál…durva. :D
Kedves Hanna! Van gyereked? Kicsit olyan kicsengése van számomra, mintha azt mondanád: anyámnak sikerült megoldani, akkor sikerüljön másnak is.
Ahol a fiam született, nem volt ilyen cetli. Viszont tanították az anyákat szoptatni, mégpedig az igény szerintire, megmutatták, hogy kell fejni (ha kell: emlékeim szerint nem mondták, hogy anélkül nincs élet, inkább arra az esetre, ha nem szopja el a baba a tejet, és a mell begyullad(na) emiatt). Szóval a nagyját a fentinek szóban közölték, sőt, gyakorlati tanácsokat, segítséget adtak hozzá. ÉS! (15 éve!) a pelenkázást NEKEM tanították meg, mondván, hogy anya pihen a szülés után (következésképpen az első, akit lepisilt a gyerek, az én voltam :) ), és persze büfiztetni is én büfiztettem először. Ehhez persze kellett az apás szoba. Ez minden papírnál, szövegnél jobban jelezte, hogy apának épp úgy dolga van a babával, mint anyának, egyetlen dolgot nem tud megtenni: szoptatni. De ha úgy van, tápszerrel, lefejt tejjel etetni már megint tud ő is.
Arita írta: tudtommal ma is úgy van, ahogy 11 illetve 15 éve: 5 nap az apa szabadsága a szüléskor – de persze normális helyen az alap szabadságából is vehet ki még a gyerek születése után, mármint pont akkor, nem a munkáltató által kijelölt időben kvázi kényszer-szabadságként. Tehát az öt nap, az amolyan pótszabadság, de azt kötelező a szüléskor kiadni.
Emlékszem, amikor a tesóm született 35 évvel ezelőtt, apukám is milyen komolyan részt vett mindenben. Nem tudom, hogy ezt mondták-e, tanították-e neki, vagy magától tette, de bár én még kicsi voltam, emlékszem, hogy milyen sokszor fürdette, altatta, ringatta, büfiztette. Máig előttem van, ahogy a kék pulóverén, amit nagyon szerettem, a háta közepéig folyik a tej, mert a tesóm lebüfizte, vagy hogy hajnalban ül a fotelben és cumisüvegből eteti a tesómat. Anyu azt mondta, hogy akkor is így volt, amikor én voltam csecsemő. Az volt a szerencse, hogy apu két műszakban dolgozott, így vagy délelőtt vagy délután volt ideje velünk lenni.
Számomra kb. úgy néz ki ez az úgynevezett újszülöttek üzenete, hogy az első részben barátságos hangvételben győzködik anyukát, hogy ne hagyja sírni a babát, aztán finoman kioktatóvá válik az egész, ahogy burkoltan közlik anyukával, hogy a gyerek kizárólag az ő feladata, gondja, természetesen a háztartás, egyebek mellett. És ne akarjon hajat mosni, meg “önmegvalósítani” önző módon, és verje a seggét a földhöz, ha valaki más is hajlandó bármennyit is segíteni neki (kérésre!). Ez nekem nagyon nem szimpatikus. Még akkor sem, sőt, ha az én értelmezésemben is csak az első pár hétre vonatkozik az üzenet. Mert pont ebben az időszakban anyuka is bőven támogatásra szorul. Egy sima problémamentes szülés után is idő kell az anyának is.
Valóban megemlíthették volna legalább egy pontban apuka szerepét is, hiszen a szoptatáson kívül mindenben részt tud venni. Azért a 10-es pontban legalább szó van arról, h anyuka támaszkodjon másokra is, nem kell mindent egyedül megoldania. :) Összességében én inkább pozitívan értelmezem ezt az “üznetet”.
Az igény szerinti szoptatással kapcsolatban nem kívánok vitaindítót, de jónéhány ismerős anyukát hallottam panaszkodni több hónapos kialvatlanságra, mert ISZSZ alapján táplálta a gyereket, ami miatt nem alakult ki semmilyen rendszer és nem értik, nekik miért nincs olyan szerencséjük, h éjszaka legalább 6 órát alszik egybefüggően a gyerek. Nálunk az ikrek miatt muszáj volt a 3 órás menetrendet (amennyire tudtuk) tartani, különben ISZSZ alapján az egész nap egy komplett szopiból állt volna..:) Természetesn előfordult, h esetleg nem szopizott annyit valamelyik, de azért általánosságban elmondható volt, h ha teleették magukat, akkor kb. 3 óra után lettek ismét éhesek és kis idő után remekül ment a srácok egyszerre való szoptatása, majd büfizetése. Szerencsénk volt, mert ha én nem voltam otthon, valamelyik nagymama mindig tudott jönni – több babával azért még inkább 2 emberes a dolog. Nyilván amikor szükséges volt, a szoptatás természetes menetét olykor kiegészített a fejés. Hozzáteszem, kialakult menetrend leginkább 2 hónapos kor után kezdett megvalósulni, ugyanis az első 2 hónap a hasfájás miatt rémálom volt, nappal inkább aludtak, éjszaka főleg sírtak, egyik gyerek az egyik ölben, másik gyerek a másik ölben íjként befeszülve a hasfájdalomtól…sokszor zombiként, 0 perc alvással indultam reggel dolgozni. :) 2 hónap után beállt minden egy pozitív kerékvágásba és a hasfájóság után az éjféli utolsó szopi után általában reggel 9-ig nem is ébredtek fel a srácok, akkor pedig bepótolták szépen a kaját. :)
Nálunk már az első gyereknél is bevált a kb. 3 óránkénti szopi – annyi kitétellel, hogy a védőnő erősködött, h milyen fontos, h 3 óránként szopizzon a gyerek éjszaka is – nos, amikor a kislányunkat első alkalommal megpróbáltuk hajnali 3 körül felébreszteni, mert letelt a 3 óra, akkora sírást csapott, hogy többször hülyék lettünk volna próbálkozni. :) A kiscsaj egyszerűen aludni szeretett volna tovább: ő is vagy reggel 9-ig nyomta és csak akkor kérte ismét a cicit (azért a hasfájóság az első 3 hónapban nála is megvolt, viszont legalább már az első napoktól kezdve végig aludta az éjszakákat – mondjuk a 4 kilójával nem esett nehezére:).
Egy másik cikkben szó volt a mérleg feleslegességéről: nekünk viszont teljesen bevált, nem állt semmiből 10-10 másodpercre szopi előtt és után mérlegre tenni a babát és világosan megtudtuk, h mennyit evett pontosan. Nyilván sokszor anya is érezte, h éppen alaposan kiszívták-e, vagy sem, de jó volt tisztában lenni vele a számok alapján is, h mennyire lakott jól a gyerek és miként fejlődik. Szerencsére mindhárom gyerek 1 éves koráig szopizott, igaz a végefelé már pótolni kellett tápszerrel is, nem volt ezzel semmi gond.
Természetesen mindannyian mások vagyunk, kinek-kinek más válhat be: mindenki cselekedjen ahogy az ösztönei, majd tapasztalatai alapján jónak véli. :) Mindenesetre egy baba nem feltétlenül csak akkor sír, ha éhes és nem biztos, h egyből cicit kell nyomni a szájába. Számos egyéb módon meg lehet próbálni vígasztalni, vagy éppen lekötni a figyelmét. Persze amikor valóban éhes, akkor csak átmeneti eredményt érhetünk el, akkor csak az anyatej válik be. :) Egy biztos: anyára és apára is egyformán szükség van, de “egy apa nem segít, hanem egyszerűen csak teszi a dolgát.” :)
Sok örömöt és boldogságot kívánok a továbbiakban is Eszteréknek!
Ezek szerint a csecsemők nem tudnak róla, hogy nekik napi 12-14 óra az alvásigényük…:) ez az, amit soha nem értettem. Olvastam régen könyvekben, hogy az újszülötteknek nagyon sok az alvásigénye, de mindenkitől azt hallani, hogy szinte alvás nélkül élnek. Nem értem.
Persze, alszanak, félórákra, órákra elosztva.
Így már értem.
Baba elalszik, anya eszik valamit, neadjisten zuhanyozik, ilyesmi – mire visszaaludna, a baba pont felkel. Szopik, tisztába tétel, büfi – majd alszik, ahogy becsukódott a szeme. Anya, még ha nem is csinál semmit, nem tud azonnal elaludni – mire jönne a valóban pihentető alvásfázis, a baba már megint szopna. No ezt a módszert tanították kényszervallatásként. A baba ugyan bőven alszik 12-14 órát, csak épp anya nem pihen szinte semmit, ahhoz kellene az, hogy legalább 2-3 órákat aludjon a baba egyfolytában. Van persze erre is módszer, hogy legalább éjjel nagyjából aludjon anya – a babával egy ágyban, vagy egymás melletti ágyon való alvás. De azt meg sokan nem szeretik.
Nálunk nem fér el, 140 centi széles csak az ágy, de mellettünk van mózesben. Aggódom, hogy mindjárt kinövi. Más nem fér az ágy mellé.
Hát, lakberendezési tanácsoktól inkább megkíméllek :)