Idén azt kérem nőnapra, hogy legyünk már elfogadóbbak kicsit egymással

Most mondhatnánk, hogy a nőnap egy álszent, idejét múlt kezdeményezés, de ezzel az erővel a legtöbb ünnep az: és hát miért ne ünnepelhetnénk rossz szájíz nélkül? Mondhatnánk azt is, hogy nem nem virág kell, hanem egyenlő bér a munkahelyen, jobb munkamegosztás otthon, több lehetőség és kevesebb kettős mérce az életben. Én mégis azt mondom, hogy ha csak egyetlen dolgot lehet kérni, az szívem szerint idén a nők egymás iránti szolidaritása lenne.

Az, hogy ha meglátjuk a rövid szoknyát, ne rögtön az ugorjon be, hogy ez is miért csodálkozik, ha utána fütyülnek, netán molesztálják, mert így könnyebb elhinni, hogy nekünk nem eshet bajunk, ha „jól” viselkedünk. Meg hogy tuti csak kitalálja, ha arról beszél, hogy egy nagy és erős férfiú visszaélt a hatalmával, esetleg használta és bántalmazta is őt, azért „csak most jutott eszébe”, nem előbb. Az, hogy ha igazgatói székben ül egy nő, ne rögtön az legyen az első asszociáció, hogy vajon kivel feküdt le, hogy ide kerüljön – pláne ha fiatal és csinos. Az, hogy se a túlsúlyosokat („lusta disznó”), se a soványakat („én a húst szeretem, nem a csontot”) ne basztassuk a testalkatuk miatt, de ha kérik, mindketten kapjanak segítséget a változáshoz.

Jó lenne, ha a vajnatimiken, rogáncecíliákon és szabózsófikon nem vernénk le azt is, ami férjeik bűne: a jóembereket ugyanis felennyi nő se bántja, mint a nejeket, akik nem bűnözők, legfeljebb haszonélvezők, mégis ők viszik el a balhét. Hát mi az a kétszer viselt Oscar-ruha meg a félmilliós körömlakkot ahhoz, hogy férjuram a személyére írt törvénnyel százmilliókat kaszál a kormányhűségéért!

Elérhetnénk végre, hogy legalább a nők ne csesztessék egymást azzal, hogy kinek van, lesz gyereke és kinek nincs, és ki az, ki nem is tervez soha ilyesmit. Nem jönne az alattomos fúrás hogy biztos nem „az igazival” vagy, különben izzana a méhed, de a kiskorúsítás sem, hogy „fog még változni a véleményed” (fenyegetéssel: „de akkor már késő lesz”). És persze a másik oldal is félretenné a fintorgást és az énadómbólozást, hogy ingyenélő, aki otthon marad háztartást vezetni és gyerekeket gondozni: az ő vérmérsékletéhez ez áll közel, de egy családbarát vállalkozói közegben nyugodtan kereshetne önfenntartáshoz elegendő pénzt a négy fal között, napi néhány órában is.

Bírnám, ha nem azt kellene olvasni a kedvenc babás csoportomban, hogy vannak, akiket piszkálnak, bántanak és kioktatnak azért, mert hiába próbálkoztak sok mindennel, nem tudnak szoptatni – vagy épp esetleg azt a döntést hozták kezdettől, hogy nem is fognak a munkájuk, egészségi állapotuk miatt. És ugyanezek a nők – a „nyuszika, baszd meg a létrádat”-elv alapján – nem neveznék „állatnak” és „állatnál is rosszabbnak” azokat, akik még az ötéves gyereküknek is adnak cicit, még ha ez a többség számára bizarr is.

A jó isten szerelmére, ne legyünk már ennyire előítéletesek a más szülői stílust választókkal szemben. Ne fintorogjunk, ne súgjunk és röhögjünk össze, ha olyasmit látunk, amivel nem tudunk mit kezdeni: ha aggodalmunk van, hogy az alterság már a gyerek testi-lelki egészségének rovására megy, nézzünk utána a szakmai véleménynek, majd közöljük érveinket az illetékessel kulturáltan, értelmesen, építő módon: nem úgy, mint az a takonygerincű féreg, aki feljelentette a gyámhatóságnál a 11 hetes babájának kakiprobléma miatt egy kanál almapürét adó anyukát, mert úgy gondolta, neki ez feladata.

Szeretném, ha nem szorulnánk arra, hogy passzív-agresszív módon kommunikáljunk, mert a nők természetes agressziójának kiélése teljesen elfogadott volna, nem tekintene rá a társadalom „hisztiként”. Jeleznénk, ha valami nem oké, bátran szót emelnénk, megküzdenénk az igazunkért, és aztán rosszabb esetben a tovább lépés, jó esetben a konszenzus katarzisa jönne, nem a fúrás hátulról, a fintorgás és a sokat mondó összebazsalygás a hátak mögött, titokban.

Szóval, jó lenne, ha mindez realitás volna, ám ahhoz, hogy ez így legyen, nem elég csak a nőknek nyitottabban egymás felé fordulniuk. A férfiak is kellenek ahhoz, hogy változzon, tisztuljon a kép, szélesedjenek a lehetőségek, ritkuljanak az elvárások és kötöttségek, oszoljanak a sztereotípiák. Persze nem a frankó megmondásával tud segíteni egyetlen férfi sem, tele már a padlás szép idézetekkel és jó tanácsokkal: egyszerűen azzal épít inkább, ha a nők mellé áll, elfogadja és támogatja őket, és megkérdezi néha: hogy vagy, mit szeretnél, mire van szükséged, mire vágysz?

Idén ez az én nőnapi kívánságom, mindannyiunknak. Hát nem kevés…