Aktuális

A facebookfüggés életet is menthet

Ha különféle virtuális tevékenységekhez kapcsolódó függésről beszélünk, illik szájat húzni, méltatlankodni, szabadkozni (igazából a munkához kell, egyébként utáljuk), és hát a legrosszabb esetben is elvárják tőlünk, hogy önkritikát gyakoroljunk (leszokóban vagyunk, lennénk, leszünk, nyilván). Nos, én most a sötét oldalt képviselem: megesik, hogy a facebookfüggés simán életet menthet.

Vannak azok az életszakaszok, amikor az ember elszigeteltebb és ingerszegényebb környezetben él, mint egy remete a hegyen. Csak míg a remetének ott vannak a saját gondolatai, a kisbabás anyának az sincs meg: egy bekezdést nem tud végigpötyögni úgy, hogy háromszor ne szakítanák meg, gondolatok helyett pedig legtöbbször egyszerű célkitűzések maradnak: elmosogatni, kiteregetni, porszívózni, postára menni… és ha egy nap ebből egy sikerül, már elégedetten húzhatjuk ki magunkat.

Persze, olvastam én a szakirodalomban, hogy ez az egész gyerek-dolog teljesen átalakítja az ember életét: a régi barátok többnyire (egy-két kivétellel) eltűnnek, újak pedig még nincsenek (hiszen nem jár közösségbe az ember, és amúgy is idő, amíg a bizalom, a mélység és az összetartozás-élmény barátsággá alakítja a kölcsönös szimpátiát), de a fene se gondolta volna, hogy ez ilyen tankönyvszerűen történik a valóságban, és mellé még ennyire fájdalmas is. Valahogy mindig azt hisszük, hogy jó, a többség bizonyára tényleg elveszíti a régi, gyerektelen barátait, de óóóó, mi egészen biztosan a kivételek leszünk – ha máshol nem, hát a legfontosabb, legrégebbi barátságok szintjén, amiket nem életkörülmények határoznak meg. Én legalábbis azt hittem.

Persze, a gyerekteleneknek velünk nagyon nehéz. Nem vesszük fel a telefont napokig, nem válaszolunk időben az üzenetekre, ha végre beszélgetünk, előbb-utóbb beleordít a gyerek. Nem tudunk találkozni, elvégre az nem várható el, hogy bárki is kicügölje magát ide Mordorba munka és egyéb kötelezettségek mellett, ugyanakkor meg ónos esőben kisbabával nem indul el négyátszállásos bkv-túrára az ember – meg egyébként is, két és fél óránként negyvenöt percig szopizik általában a pár hetes-hónapos kisded, ahhoz meg relatív nyugodt körülmények kellenek, nem az álldogálás a piros metrón (apropó, egyszer átadta a helyét nekünk egy hatvan körüli manus, szóval az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a közlekedés se mindig rémálom szerencsére).

Az amúgy sem egyszerű gyakorlati oldalnál egy fokkal bonyolultabb a lélek-szekció: nekem például nagyon jólesne megvitatni valakivel mindazt, amin keresztül megyek (a rengeteg örömet, büszkeséget, kétséget, félelmet, vicces helyzetet), de ahogyan tavaly ilyenkor ezeket én sem értettem volna, úgy most sincsenek képben gyerektelen barátaim (akik meg alapból boldog gyerekmentesek, nem is kíváncsiak rá, ami szintén teljesen érthető dolog): nem értik, nincs meg a kontextus, máshová tolódik a hangsúly, legyintenek, bagatellizálnak, furán néznek, sok nekik. Aztán ha ez megvan, olyan jó volna bármi másról beszélni, aminek nincs köze cicikhez, kendőkhöz, babakocsikhoz, napirendhez, alvásritmushoz, sírnihagyáshoz, pihenőszékhez, kakihoz és kiságyhoz. Csak úgy simán közélet, filozófia, irodalom, film, művészet, politika, nyelvészet, mittomén, bármi. Néha úgy ki vagyok éhezve egy jó kis diskurzusra, élénk vitára, hogy magamban beszélek otthon, mintha érvelnék, csöcsön a gyerekkel.

Na, és itt jön képbe a Facebook. Mert ott mindezt lehet. Mert ott mindezt bármikor lehet. Merthogy ott mindezt bármikor, bárhogyan (akár félmeztelenül is) lehet. Kicsit olyan ez, mint az alkalmi kapcsolatok: tudod, hogy a fesztiválon felszedett ismeretlen lengyel fickóval nem léptek frigyre, de abban a pillanatban úgy bújsz a széles, erős vállához, mintha egy életre egyek lennétek. Tudod, hogy a jó szex nem jelent kiegyensúlyozott egymás mellett létezést, de attól még nagyot élvezel. Tudod, hogy ez a típus nem a zsánered, de félhomályban, pár vodka-narancs után már tetszik. Aztán ki tudja, mindig ott az ígéret, hogy több is lehet belőle, nem igaz? Így van ez a Facebook-csoportokkal, oldalakkal és ismeretlen ismerősök posztjai alatti diskurzusokkal is. Beszélgettek hát mindarról, ami jólesik, ami fontos, ami mozgat, ami inspirál, ami aktuális, ami érdekes, és a többi nem számít – csak a pillanat adja a ritmust.

Történetek bontakoznak ki a csoportokban: folytatásos lányregények, sci-fik, szappanoperák, thrillerek, néha krimik – minden interaktív, és szoptatás közben a legjobb az egész. Mert hát bármennyire szép dolog is a külvilágot teljesen kizárva a babára hangolódni, azért napi hét-nyolc negyvenöt perces összebújásra jut némi üresjárat is mindig. Valaki ébren általában akad, mert a legtöbb csöppség éjjel is kér enni-inni, adott hát a nonstop a kapcsolódási lehetőség, könnyebb ide kijutni, mint a legközelebbi éjjel-nappaliba. Más fórumokon meg aztán beszűrődik hólepte, pelusos-popsitörlős világba a külvilág fénye: mindaz, ami a világban – odakint, a másik, régi, már-már elfelejtett életben – történik. Jó érzés az egész napos téli bezártság után tudni, hogy mi volt az országházban, a szerkesztőségben, a tüntetésen vagy épp az Antarktiszon, esetleg a Marson. Nyugalmat, kapcsolódási pontot, a világhoz tartozás érzését és némi intellektuális stimulust ad az érzet. Csoda, ha legtöbbször a vécére is visszük magunkkal a készüléket?

Szóval, igen: gyakran eszembe jut, hogy – Zuckerberg mocsadék algoritmusa és külön posztot érdemlő pénzéhes szigorítása ide vagy oda – a facebookfüggés tulajdonképpen életet is menthet, de legalábbis életminőséget javíthat. Merthogy vannak helyzetek, amikor ez marad az egyetlen színes, szagos, izgalmas és kedves kapcsolódási pont a külvilággal, a védőnőn és a gyerekorvoson túl….

Reklámok
Eszter névjegye (885 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

34 hozzászólás A facebookfüggés életet is menthet bejegyzéshez

  1. A feleségemnek a szülés utáni depressziókor javasoltam, hogy regisztráljon a Facebookra. Sokat segített, hogy régi ismerősök családi fotói, meg hasonlók kicsit elterelték a gondolatait a depressziótól. Facebook-terápia.

  2. Én úgy gondolom, hogy amit leírsz, az nem függés. Olyan, mint a pohár bor a vacsorához: aki tényleg annyit iszik, annak nincs gondja az alkohollal, nem függő. Vagy a baráti kártyacsaták babszem alapon.

    • Lehet, nemtom.De hol kezdődik vajon a függés?

      • Na igen, nehéz pontosan megmondani. Az a határ, hogy mennyire lesz az életed középpontja, mennyire teszed függővé tőle az egyéb programjaidat, egyszóval, hogy átveszi-e az irányítást az életed felett.Te kontrollálod-e az adott tevékenységet/szert, vagy az kontrollál téged. TÉNYLEG feltudsz-e állni bármikor a kaszinóban (nem csak akkor, mikor már nincs egy vasad se), meg tudsz-e állni egy pohár után, abba tudod-e hagyni a munkát (ha határidős-szabadúszós, akkor képes vagy-e nemet mondani a következő felkérésre). Ha ezek még megvannak, akkor általában nincs nagy baj, de persze már ekkor is lehetnek figyelmeztető jelek. Pl. meg tudod csinálni, hogy nem iszol otthon, de buliban MINDIG, kötelezően szétcsapod magad, vagy pont fordítva, társaságban tudsz mértéket tartani, de minden este kell a pia otthon (de még tényleg csak egy pohár, leeresztésre). Fel tudsz állni az asztaltól, de azért még éjjel is kattog az agyad a munkán. Ezek már rossz jelek.

      • Amikor feltűnik a hiánya és azonnal kell a FB vagy bármi más, nincs más opció-szerintem. Pl. ha reggel ideges vagy, mert nem tudtad megnézni a netet.

  3. Amikor Genovaban laktam,akkor en nagyon ra voltam fuggve a közösségi.mediara. a “vegyetek eszre itt vagyok!!” Érzés nagyon durva volt. Nekem ott morzsolodtak le azok a baratok,akikrol azt gondolom gyerekszuletesnel is lemorzsolodnanak.

    Viszont azt gondolom,hogy ez a dolog,hogy az ember otthon szenved a maganytol a gyerekkkel,reszben a kismamak hibaja is. Sok gyerekkel rendelkezo baratom van,es en baromi rugalmas vagyok, kiutazom a vilag vegere is,ha mashogy nem tudjuk megoldani.
    Engem nem zavar,hogy a kaki-pisi a tema meg a pelenka meg a baba dolgok. Sosem zavart. Meghallgatom.
    Ami zavar az az,amikor en kozlom,hogy igazodom, találkozzunk, eees akkor jon az aaa neeem aaaa haaaagyjuuuk aaaa…. Es a harmadik-negyedik visszapattintas utan feladom. Es nem arrol beszelek,amikor azert marad el a talalkozo,mert a gyerekkel van valami,nem alud ejjel,beteg stb.
    A huszas eveim baratai kozul egy sem maradt meg,mert beguboztak. De nagyon. Mintha valami szegyellni valojuk lenne. Aztan,ahogy nagyobb lett a gyerek,jott a “jaj hat ram senkinse kivancsi” es ok voltak a legjobban meglepodve,hogy kiestek a korforgasbol.
    Es melle ott vannak ellenpeldanak azok az anyuka barátaim,akik nem guboztak be, 2 gyerekkel sem.

    Azt gondolom,hogyha valakivel talalkozni akarok,akkor lehet neki gyereke,lakhat a varos masik felen, akkor is megoldom. Ha o is akarja.

    • Ja. És az ott messze nem Mordor, sőt :) Még hozzám is kijön aki ki akar, mondjuk NYÁRON :)
      Amúgy meg ez annyira illúzió, hogy az első 10 év agglomerációban-lakásom alatt jó pár barátomról azt hittem, azért nem jön ki hozzám, mert autótlan, én meg a világ végén lakom, de bezzeg Pesten!
      Aztán jó pár évvel ezelőtt azt gondoltam, beköltözöm megint. meg is tettem, 2 évre. elég bent laktam, a Városliget mellett. Na mit gondolsz, hányszor jöttek el hozzám ugyanazok? Pont ugyanannyiszor :D
      Arra mondjuk jó volt a dolog, hogy pár évvel későbbtől már kétségek nélkül dőljek hátra a jó kis agglomerációban lévő teraszomon, és tudjam, hogy pont úgy lakom, ahogy szeretnék, és mindenkin eljön hozzám, aki akar.

      • Ez valószínűleg igaz: aki eléggé fontos, azzal megszervezem, bárhol is lakunk, csak hát ugye a gyakoriság nem mindegy. Nekem ölte már meg távolság barátságomat többször is: amíg 20 perc volt eljutni, adta magát a dolog, utána többé már nem. Szó nincs róla, hogy ez csak a másik hibája lenne, nyilván az enyém is, de kétszer másfél-két órát utazni 3-4 t ászállással olyan pain in the ass, hogy bizony mind elkötelezettség, mind szervezés kell hozzá mindkét részről. Akinek ez nem erőssége, az bizony szív ilyenkor, és hát én is inkább a spontaneitásban vagyok erős… az meg ilyen távolságból nem működik már.

  4. Óhááá :) nem vicces, nekem a túloldalról egész másképp jön le? :)
    Én azt éltem meg egy-két évtizedig, nagyon sok ismerős/barát/rokonnal, hogy aki gyerekes lesz, az elég tankönyvien úgy tolja, mint a Pöffeszkedő Családosok a Bridget Jonesban. Neki már én nem vagyok elég érdekes, mert nekem nincs, és ez olyan drámaian egyik napról a másikra zajlik, hogy csak pillázok (mondjuk a tizedik eset után már nem). Azonnal lezuhan a pontértékem valahova olyan mélyre, hogy nem igazán tudok a látóterébe kerülni. ha pedig alkalomszerűen mégis, akkor kiábrándító vagyok, amiért a tizenkettedik szoptatásról szóló eszmefuttatást már csak fegyelmezett arccal hallgatom. Engem meg senki, amikor beszélgetnék vele egyébről is és elsírnám, hogy basszus, hova lett belőle az én barátnőm/kedvenc unokatestvérem, akivel együtt nőttem fel, de már a nyomait se találom, és vajon még visszajön-e? Vagy egyikük futólag meghallja, épp csak annyira, hogy ingerülten odavesse: “Hát most mások a prioritások, nem lehet állandóan körömlakkokról beszélgetni!” mintha legalábbis addig beszéltünk volna valaha körömlakkokról. Magadra ne vedd, hálistennek te pont nem csinálod, ezek az én élményeim abból a durván másfél évtizedből, ami alatt a korosztályom megcsaládosodott.
    Két oldalról is fájdalmas a dolog mint nem büszke és öntudatos gyerekmentesnek, de erre még te is emlékszel, egyrészt hogy milyen nézni, hogy mindenki másnak lesz, aztán ha még hozzájön a körömlakkos lekezelés is… mint látjuk nem múlik el nyomtalanul.
    A facebook viszont életmentő minden elszigetelt helyzetben. Akkor is ha az emberrel egy országban nincs egy családtagja sem, vagy mert ő van külföldön, vagy mert a családtagok. Életmentő ha sokáig beteg vagy munkanélküli. És különösen életmentő, ha lakáshoz kötött öreg, de szellemileg rendben van. Nem véletlen az sem, hogy a nyugdíjas korosztály egészen elképesztően alkalmazkodik a technikához és jókora szeletét teszik ki a facebookozóknak is. Szerintem az ördög inkább abban a részletben van, hogy rá lehet úgy függeni, pont azért mert mindig kéznél van és kényelmes, hogy kérdés, hogyan jön le az ember róla aztán amikor megint lehetősége van élő kapcsolatokra.

    • Erre azért nehéz reflektálni, mert a napi-heti szinten régóta kontaktban lévő barátaim között nincs olyan, akivel ezt átéltem volna a másik oldalról. Akik vannak:
      1. gyerek nélküliek (vagy azért, mert – egyelőre vagy általában véve – úgy alakult, vagy azért, mert igen tudatosan így döntöttek, és tartják is magukat ehhez)
      2. már úgy ismertem meg őket, hogy nagyobb (kiskamasz, kamasz, felnőtt) gyerekük volt, ami ugye egészen más, hiszen amellett már relatív független az ember, ugyebár (a nálam 8-12 évvel idősebb barátoknál ez adott).
      Van pár távolabbi kedves ismerős és kolléga persze, akinek született gyereke az utóbbi pár évben, de mivel velük amúgy sem volt napi-heti szintű kontaktus, így nem éltem át sem az eltűnést, sem a pöffeszkedést.

      Viszont elhiszem, hogy így van, és a dolognak sztem tök egyszerű pszichológiai magyarázata van: ha valamibe sok időt és energiát ölsz, jó eséllyel racionalizálod a dolog súlyát és értelmét. Ha minden idős és energiád benne van, akkor kvázi elhiszed, hogy az az élet értelme, lásd hittérítők. Valszeg ez van a Bridget Jones-féle pöffeszkedő családosakkal is.

      De tény, hogy maga a posztban leírt jelenség sok egyéb élethelyzetre is ráhúzható, ahogy Andrásnak is írom lentebb.

    • Igen, mindjárt más a státusz, ha van párja az embernek, ezért is ragaszkodnak egyesek még a rossz kapocslathoz is. A verseny persze nem áll meg ott, hogy van pasid, férjed, hanem jönnek a gyerekek meg az unokák, akikkel lehet a másikat jóóól földbe döngölni.

      • Ilyen is van. Bár akikről én beszéltem minden rosszindulat nélkül csinálták ezt. Inkább az volt, hogy valahogy úgy változott meg valami a fejükben egyik pillanatról a másikra, hogy ordítóan nem lehetett többet őket elérni semmivel, amivel azelőtt (és itt nem körömlakkokra gondolok). Full csőlátás a gyerek/szoptatás/pelenka – és természetesen más gyerekesek felé úgy hogy a tudatában se voltak, mit csinálnak és milyen bántóan leírnak. Volt egy-két kemény gyászfolyamatom emiatt, teljesen olyan, mintha eltűnt volna a testi csomagolásból az ember, akit 10-20-30 éven át ismertél és közelid volt, és baromi szerencsés vagy Eszter, ha ezt veled ennyi idő alatt egyetlen barátod/rokonod se játszotta el.

      • Oliv: Ilyen is van? Na mondjuk ez nekem eszembe se jutott (bár annyi minden van, amiről fingom sincs): talán mert mindig nagyon underground, bohém, művész- és médiatársaságokban mozogtam, ők meg nem kimondottan konvencionális életet élnek, ugyebár. De valóban, simán el tudom képzelni, hogy kis falvakban, budai keresztény családokban stb. az a fő érték, hogy kinek van már férje, gyereke, aztán unokája és mennyi, milyenek satöbbi. Hú, de jó, hogy én ezt így megúsztam társaságilag…

        • Eszter,ehhez nem kell se budai csaladba,se kereszenybe se faluba tartozni.:)
          El sem tudod képzelni,mennyi ember van,aki az alapján ítél meg,hogy van-e már férjed vagy gyereked.
          Kezdve a munkáltatókkal, nőgyógyásszal, a tágabb rokonokkal, akik csak ennyit látnak belőled és még sorolhatnám.
          Amikor rólam kiderül,hogy 32éves leszek és még nincs gyerek,de hármat szeretnénk,mindig megkapom,hogy “hát akkor ideje lenne belehúzni”. A húgom a maga 25 évével simán megkapta már,hogy “anyádnak ennyi idősen már kettő volt”.

          De azok a lesújtó pillantások se semmik,amikor az unokahúgommal vagyunk valahol és közlöm,hogy nem az enyém,lízingelem.

        • “talán mert mindig nagyon underground, bohém, művész- és médiatársaságokban mozogtam” Magyarul szatyorban éltél ;) Én is így voltam, mikor a patriarchátus mélyebb bugyrait taglaló különböző felületekre kerültem. Nyilván tudtam, hogy vannak iszonyú sötétségek, igen, pláne vidéken, falvakban, de hogy olyan általános a hülyeség, mint amilyen, azt sokáig nagyon nehezen hittem el. Baráti társaságom és munkahelyeim is sokkal normálisabbak voltak, női főnökök, stb. Persze, a férfi az erős, meg ilyen sztereotípiák megvoltak, de olyan, hogy a nő nem lehet jó főnök, meg hasonló patridiótaságok már nem.

          • Ó, olyannyira (szatyorban), hogy az előző munkahelyemen 30 százalék fölött volt az LMTQIA-arcok aránya, ami bőven az országos átlag fölött van, és gond nélkül vállalták is, amit aztán ebben az egyébként nagyon macsó közegben mindenki el is fogadott. Barátokat meg ugye választ az ember, ott az ilyen nagyon kispolgári attitűd teljesen kimaradt.

        • Harmadik városban lakom, szerintem csak ilyen van.

  5. Én is ezt vettem észre sajnos. Közeli rokonomnak évek óta először van olyan barátja, akivel már talán elképzelheti a közös jövőt – még a közelben sincs se az esküvő, se a gyerek, de MÁRIS kapom a lenéző megjegyzéseket, amiért én nem szeretnék. Így azért elég nehéz lelkesen készülni a majdani kiskuzinra meg a megszületése utáni kapcsolattartásra, pedig nem lenne bennem gát, pontosan tudom, mennyire szar tud lenni az elszigeteltség.

  6. Ez a cikk még egy érv amellett, hogy soha ne legyen gyerekem.

    • Igazából nem a gyereknemgyerek a fő fókusz, hanem maga az élethelyzet, amikor nincs más kapud a világra, az ismerős világra: pl. külföldön élsz és új vagy még társaság nélkül, például beteg vagy, ezért kiesel a pörgős mindennapokból, például nyugdíjas vagy és nincs kihez szólni, például egy kis zsákfaluban laksz autó nélkül, satöbbi.

    • Az, hogy nem akarsz gyereket, tök oké, de ez épp csak annyira érv ellene, mint a saját autó ellen az, hogy pénzbe kerül a jogsi, vagy évente sokan halnak meg autóbalesetben. Hát, mindennek van és lehet árnyoldala, de attól még az előnyök előnyök maradnak.

    • Ha nem akarsz, az pont elég érv.

  7. Amúgy pelda meg arra,hogy eletet menthet: edesanyam agora.fobias volt majdnem 5 evig. Ha nincs a face meg az idiota jatekok,szerintem lazan bekattant volna. Foleg, hogy o a jovo-meno emberek csoportjába tartozik,csak valamiert nem tudta elhagyni a lakast.

  8. Érdekes bejegyzés, már éppen elkezdtem volna jóízűt csámcsogni, hogy na de azért a közösségi média mégis az ördög műve, aztán rájöttem, hogy nagyon hasonló cipőben járok azzal, hogy Japán után most itthon ragadtam abban a szerbiai kis faluban, ahonnan hat éve eljöttem és hogy életem minden fontos szereplője Budapesten maradt és a közösségi média nélkül el lennék vágva tőlük, vagy úgy egyáltalán a civilizációtól. Jó ez így erős, de mégis, mondjuk nekem a Twitter, az a platform, ahová fel lehet szaladni és megnézni mi történik a világban. A Facebook is fontos mert ott kommunikálok a barátokkal és már húzom a rovátkákat míg újra együtt nem leszek velük napi szinten. Igen, mikor akár gyerek, akár más miatt eltávolodik az ember az addigi szociális környezetétől jó tud jönni egy ilyen platform. A ráfüggés viszont nagyon fontos tényező, ahogy ezt már páran kiemelték, meg a mérték ugye.

    • Hú, de nagyon speciális élethelyzet ez is… Falu, főváros, Japán, falu… maga az élmény is elszigetel(het), nemhogy a barátoktól való fizikai távolság.

  9. A blogokkal voltam így, gyerekes és egyéb hobbis blogokkal, hogy megvoltak a napi oldalaim, amiket megnyitottam, megvártak, ha épp fel kellett állnom a gép mellől, írtam este, válaszoltak másnap, nagyon tetszett. Szerintem ez elmúlik később, de vicces, amikor kiderül, hogy valaki már rég ismert online, te meg összefutsz vele élőben és csomó dolgot tud rólad. Na ezért is érdemes megválogatni, miket ír az ember nickkel.

  10. Nekem annak idején a Facebook volt a köldökzsinór a világhoz (főleg a messenger) Egyedül nevelem a gyereket és nagyon örültem, hogy volt egy ismerős Guatemalában, aki a hajnali szoptatás alatt tudott velem csevegni. És nem szoptatásról, hanem hogy hol voltál túrázni meg mit készít a következő órájára a tanítványainak.

  11. *hol volt, buta autocorrect

  12. (… éés harmadszor olvasom farokfüggésnek :D :D )

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt kedveli: