Úristen, ezt nehogy megírd!

Íróemberként – legyél akár hobbiblogger, akár olyasvalaki, aki az írásból él – két mondattal találkozol az ismerősi körödben a leggyakrabban: az egyik az „ezt muszáj megírnod”, a másik pedig az „úristen, ezt nehogy megírd”. Míg az elsőt általában könnyen leszereled, az utóbbi miatt többségünknek akadt már gondja. Nekem is. Pedig…

Nem annyira a személyes, mint inkább az általános érdekel.

Persze vannak egyedülállóan érdekes történetek, de ilyenkor általában megkérdezem az érintetett, nem vállalná-e fel a sztoriját arccal és névvel, riport vagy interjú formájában. A különleges történetek főhősei általában maguk is érzik, hogy értéket képvisel mondandójuk, ezért a felkérésre ritkán mondanak nemet (ami az illeti, még soha senki nem is mondott). Ez odáig fajult, hogy már alig van barátom, aki ne kapott volna cikket.

Egyéb esetekben egyszerűen látok egy jellemző forgatókönyvet és reakciót, és azt írom meg. Azt, ahogyan a nárcik viselkednek. Ahogyan kijövünk egy nárcisztikus kapcsoltból. Ahogy az elköteleződésre képtelen emberek az intimitást keresik. Ahogy kifogásokat keresünk arra, hogy változtassunk. Ahogy menekülünk. Ahogy reagálunk, ha nincs jövőképünk. És ahogy, ha van.

Ezekben az esetekben az olvasmányosság kedvéért az író lehet, hogy ad egy nevet a karakternek, aki a történetet képviseli, esetleg nagyvonalúan csak ismerősnek, barátnak nevezi az illetőt, akinek figuráján kerül a sztori ismertetésre kerül. Ilyenkor viszont sosem egy konkrét, fix esetről van szó, hanem mindig arról az általános, sokak által átélt élményről, amihez többen is kapcsolódni tudnak.

A nehézséget ilyenkor az adja, hogy gyakran ami egy jellemző viselkedésforma egy adott helyzetben – és amire reflektálni kívánok – az érintett számára az egyszeri és megismételhetetlen személyes történet, így szinte úgy érzi, a jelenség megírásával elárultam őt. Holott nem ő az egyetlen, aki akár csak közvetlen környezetemben az adott helyzetbe került, és semmilyen személyes részlet nincs, amiből rajta kívül bárki is tudná, hogy ő is az érintettek közé tartozik…

Egy-egy írás sokszor vitás kérdésekben foglal állást, nem konkrét személynek üzen.

Felsorolom a leggyakoribb érveket, ellenérveket a témában, elmondom cáfolatukat, még csak nem is leleményes, újszerű formáról van szó. Természetes, hogy ilyenkor elsősorban a környezetemből merítek, hiszen rendszeresen hallom, mivel érvelnek emberek, ha arról van szó, hogy minden muszlim terrorista, ha egy nagy és okos szaktekintélyt mentünk fel a bántalmazás alól, ha ismeretlen nők döntéseit szidjuk vagy épp – legutóbb például – arról folyik a diskurzus, miért gáz dolog szoptatni nyilvános helyen.

Tapasztalataim szerint azok, akik kevés szöveget (értsd: publicisztikát) olvasnak, ilyekor úgy érzik, gondolataik kölcsön lettek véve, de legalábbis személy szerint őket szólítottam meg, az érveikre adott válaszok pedig kimondottan nekik címzett éles, fájdalmas nyilak, sőt: támadások. Nehéz ilyenkor elmagyarázni azt, ami a sok publicisztikát olvasó réteg számára egyételmű: nem rólad van szó, drága embertársam, hanem a nézőpontról, amit sokadmagaddal képviselsz. Sőt, kicsit továbblépve: veled semmi baj nincs, de azzal, amit mondotok, már vitatkoznék. (Sokszor pedig egyszerűen csak az van, hogy the personal is political, de ettől még lehetsz nagyszerű ember, és személyiségi jogaid nem sérültek.)

Az írás nálunk a feldolgozás módja, inkább szól rólunk, mint másról.

A harmadik eset, amikor azért írunk, mert számunkra ez a megértés és feldolgozás egy sajátos, bensőséges formája. Úgy tisztul le bennünk, mi is történt valójában velünk, körülöttünk, bennünk, ha megírunk egy-egy történetet, amiben főszereplők vagyunk. A szívás sokszor az, amikor más főszereplő is van, és nem jön ki annyira szerencsésen a dologból. Persze, ilyenkor is csak ő tudja, hogy róla van szó, ő viszont egyből úgy érzi, hogy rajta a világ szeme, mostantól mindenki értesül viselt dolgairól. Vagy úgy egyáltalán, róla.

Ez mindig kemény dió. Amikor én másnál az én sztorimról olvasok, tudom, hogy egyedül én tudom, hogy rólam van szó (vagy épp – lásd 1-es pont – rólam is szól), de akik nem írnak, vagy extrém módon paranoiásak, ilyenkor rettenetesen meg tudnak ijedni. Titkokat nyilván sosem írnék meg, de az érdekesség, a különlegesség, a sajátosan megélt tapasztalat még mindig túl vonzó ahhoz, hogy hermetikusan elzárjam a szövegcsapot a témában. Ez valószínűleg amolyan szöveggyáros-betegség: nem annyira szerencsés a személyes kapcsolatok szempontjából, de általában plusz ad azoknak, akik hasonló cipőben járnak.

Hát így állunk. És ti, blogger- és írótársak, hogy álltok a „jaj, ezt nehogy megírd”-dal, és a túlontúl személyes történetekkel?