Aktuális

Négy hónapos mesterem és az újratanult, elvárás nélküli jelenlét

Mikortól fogja végre átaludni az éjszakát a kéthós babám? Három hónapos múlt, de még mindig kétóránként eszik. Másnak is van öt hónapos babája, aki még nem mászik? – ezeket a kérdéseket gyakran teszik fel friss szülők egymás között. Nehéz ilyenkor elmagyarázni, hogy minden baba – a legkivételesebbek is – a maguk ütemében fejlődnek, és nem csak fölösleges, de káros is elvárásokkal fordulni a kis csöppség felé.

kép: saját

Igen, van baba, aki egyhuzamban alszik nyolc órát. A többség viszont evolúciós okok miatt kel: annak idején, az emberiség hajnalán gyakori, hangos hangjelzéssel garantálták maguknak a kisdedek, hogy nem fagynak meg, elegendő táplálékhoz jutnak, és nem eszi meg őket egy kóbor kistestű ragadozó sem. Vannak babák, aki napi négyszer falnak be nagyobb adagokat és szépen fejlődnek, de a többség többnyire azért két-háromóránként kér, a tejtermelődés szempontjából pedig az a legjobb, ha igény szerint ennél akár többször is kap cicit. Hiszen a szopizás nem csak táplálék, nyugtatás és fájdalomcsillapítás is. Az pedig, hogy mikor kezd el mászni egy baba, nagyon változó, de hét hónapos korig abszolút nem késő még a szakemberek szerint.

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem irigylem néha – na jó, annál azért gyakrabban – azokat az anyukákat, akiknek a picijük egyben alszik nyolc-tíz órákat a kezdetektől, és enni is csak ritkábban kér, így akár masszázsra is lehet menni nélküle. A nagy francos igazság az, hogy bármennyire is szerettem ezt a csöpp, borzas hajú, kíváncsian nézelődő Bori babát, néha azért eszembe jut, hogy jó volna egyszer-egyszer pár órát nélküle – felnőtt programmal –  tölteni, vagy épp egyben aludni öt-hat órát. De aztán mindig eszembe jut, hogy egyrészt iszonyúa hiányozna (annyira rövid ideig ilyen picik! már most hitetlenkedve nézem az újszülöttkori képeket!), másrészt pedig egy csomó mindent lehet csinálni úgyis, hogy a mellkasomon nézelődik, alszik a baba.

Bori négy hónapos és egy hetes (igen, már így számolunk!), és már békávéztunk három órát, voltunk kisebb házibuliban, hallgattunk hosszabb előadást csendes érdeklődéssel, plázáztunk kuponnapon, jártunk munkamegbeszélésen, vettünk részt szalonnasütésen az erdőben, kirándultunk 12 hosszú kilométert, aludtunk tóparton, ettünk étteremben, és a héten készülünk családlátogatásra a Mátrába: ez lesz az eddigi leghosszabb buszozás megállás nélkül. Az igazság az, hogy picibabával is megtehetünk szinte mindent, amit azelőtt csináltunk, csak körülményesebb elindulni és többet kell cipekedni – általában. Cserébe viszont ott a boldogan röhögő, szorosan bújó gyerek, aki – esetünkben legalábbis – a világ nyolcadik csodájaként élte meg a szépen kivilágított gödöllői hév látványát, és mély tisztelettel bukott ki a száján, ahogy követte szemével: eee-eee!

Számukra még csak a pillanat létezik, nincs múlt és nincs jövő. Próbáltad már elmagyarázni az ordító csecsemőnek, hogy anyu mindjárt jön, csak pisil? Előfordult, hogy mellre tetted volna, de kicsúszott a szájából a cici, és vigasztalhatatlanul sírt percekig? Cserébe aztán a szuri utáni ordításból egy szekundum alatt vigyorra váltott, mikor meglátta a repülőt? A kisbaba az abszolút jelenben létezik, egyik pillanatról a másikra vált sírásba nevetése vagy nevetése sírásba, figyelmét még könnyű elvonni, megragadni. Buddhista szerzetesek és spiriguruk aztán évtizedeket töltenek azzal, hogy elérjék a jelenben létezésnek ezt a szintjét, ahol nincs múlt és nincs jövő. Nem őrület, hogy nemhogy ezzel a képességgel születünk, de jó ideig csak ezt tudjuk, és semmi mást? Ez az az, amit egy baba az elsők között megtanít. Nincsenek elvárások, csak az abszolút jelen, a pillanat létezik. A most. A vagyokság.

Elvárások nélkül persze nem könnyű élni. Míg ő csak úgy „van”, mi türelmetlenül várjuk, hogy forogjon (nyilván az ágy szélén, fotózáskor jut eszébe először!), magától felüljön (és ne visítson, ha még nem sikerül), aztán pedig kússzon, másszon, felálljon, csendben játsszon, szilárdat egyen, járjon, beszéljen, önállóan elaltassa magát, szobatiszta legyen, kitűnő bizonyítványt hozzon, reggelit csináljon magának és teát főzzön nekünk, értelmiségi pályát válasszon, unokát szüljön/nemzzen „nekünk”, és lehetőleg azért gondoskodjon rólunk, mire mi kezdtünk ágyba vizelni. Nemrég egy vitában, mikor meleg embertársaink jogait védtem, egy ismerős hozzám is vágta: és ha a te gyereked vonzódna a saját neméhez? Nos, persze félteném, mert a többségtől való eltérés lelkileg sem könnyű út, a társadalom pedig tovább nehezíti mindezt, de most azt mondom: szülőként az egyetlen célom, hogy a lányom boldog legyen – azt pedig már az ő dolga, hogyan.

Ha szülők vagyunk, naponta átéljük a harcot saját elvárásainkkal, és az ehhez képesti valósággal, hiszen a gyerek kiterjesztett önmagunk, tükrünk nagyon sok tekintetben. Számomra az egyik legnagyobb, egyben legszebb kihívás, amit ez a szerep rejt épp az, hogy napról napra felismerjem ezeket az elvárásokat, és megtanuljak helyettük én is csak a jelenben létezni, a pillanatban jelen lenni – még ha ez nem is megy már olyan könnyen, mint egy négy hónaposnak….

Folytatás itt…

Eszter névjegye (988 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.
%d blogger ezt szereti: