Az uborkaszezon csinált belőlem celebanya-szomorítót

A bulvármédiából kellett megtudnom, hogy én Nyári Diát meg Szabó Zsófit bántalmaztam (ne gondoljatok pikáns iszapbirkózásra, „csak” verbálisan), aminek köszönhetően aztán kaptam több tucat: „de jó, hogy végre valaki megmondta a tutit” üzenetet, és legalább ugyanennyi  „mit tettél le az asztalra, te irigy picsa” kezdetűt. Nem akartam ezzel külön foglalkozni, de mivel mindkét attitűd árt a nők helyzetéről szóló közbeszédnek (engem meg személy szerint a szövegértés teljes hiánya zaklat fel), röviden reflektálnék.

Ami történt:

Az úgy volt, hogy írtam egy szenvedélyes hangulatú publit (mert a publicisztika ilyen műfaj, nem haragszunk mi senkire sem, amikor ilyet írunk) arról, amikor anyák – köztük ismert emberek, de ugyanúgy bárki más – úgy állítják be a kiscsecsemős időszakot, hogy laza, könnyed futam, miközben nyilvánvaló, hogy rengeteg családi segítséget kapnak, ami mellett temérdek énidejük és munkára szánt idejük marad. Hangsúlyoztam, hogy ez az ideális és értékelendő helyzet, amit minden friss szülőnek kívánnék, de ettől még a többség egyedül vagy épp szülőtársával küzd meg a kihívásokkal, hiszen generációm színe-java város/országelhagyó, a szüleink korosztálya pedig egyre tovább aktív (nyugdíjkorhatár emelése, életmódváltozás), állandóan dolgozik unokázás helyett. Tízből legalább hat, ha nem hét friss szülőnek semmilyen segítsége nincs, márpedig a kisgyerekezés többszemélyes munka – legalábbi ha kiégés és szétesés nélkül, éveken át akarja csinálni valaki. Az írás lényege az volt, hogy ideje belátni, hogy a segítség mindennek a kulcsa, és akinek van, az adjon hálát érte, ne pedig kiégett, mártír zombianyaként nézzen azokra a leharcolt többgyerekes anyákra, akik évek óta nem voltak párjukkal kettesben.

Ami lett ebből:

Megjelent a Borsnál, a Velveten, a Szeretlekmagyarországon, a Life-on és a megyei napilapokban (satöbbi), hogy én „páros lábbal szálltam” Nyári Diába. Nyilván én is évekig dolgoztam hírműfajban, pontosan tudom, hogy a bulvár hogyan működik: uborkaszezon volt, kellett a hír, az ember hivatalból követ x darab hazai celebritást, aztán ha semmi sem történik (ami nyáron gyakran megesik a nagy hőségben), őket kell végiglapozni. És ha van egy ilyen szaftos kis diskurzus (Dia is megosztotta a posztot, egyébként érzelmi érintettsége ellenére tök korrekt kommenttel), akkor abból könnyen-gyorsan össze lehet hozni öt perc alatt egy relatív kattintékony tartalmat.

Ami ezzel a gond:

Ez oké, megértem, ez egy pörgős iparág és muszáj teljesíteni, nem is hibáztatom a kollégákat, de…. a probléma ott kezdődik, amikor pusztán bulvárcéllal az egyik legfontosabb nőjogi téma, az anyai szolidaritás és az anyai kompetenciák tiszteletben tartása  helyett amolyan catfighot generál egy hír: a kommentek egy része arról szól, hogy  „jól meg lett mondva kis flitteres picsáknak a frankó végre”, a másik meg arról, hogy én vagyok az irigy trampli: nyilván egyikkel se tudok mit kezdeni, mert NEM. EZ. A. TÉMA (bár az fix, hogy persze, irigylem a soksegítséges családokat, ahogyan azon sincs mit szépíteni, hogy ekkora batár állat sem voltam még életemben), hanem arról beszélgetünk, hogy akinek van segítsége, az legyen hálás a privilegizált helyzetért, és semmiképp se nézze le azokat, akiknek nincs. (Utóbbi irány tendenciáit főként azok látják, akik ebben vannak: „nekem mindenre jut időm”, „meg lehet oldani, csak akarni kell” satöbbi – persze, családi segítséggel mindent meg lehet, de az nincs mindenkinek.)

Úgyhogy kérem szépen, ne „velem” vagy „Diával” tessék egyetérteni (nincs min vitatkozni, nem képviselünk ellentétes álláspontot ugyanis), hanem a szöveget tessék elolvasni és megérteni, aztán lehet majd beszélgetni.