Gyerekteleneknek: ilyen az, ha egyévesed van
szilveszteri analógia
Gyerektelen barátaim gyakran kérdezik, milyen érzés, ha egyéves gyereke van az embernek. Gondoltam, úgy magyarázom, hogy megértsék.
kép: pixabay.com
Képzeld el, hogy szilveszterkor elmentek bulizni a számodra legfontosabb emberrel (a pároddal, a húgoddal, az édesapáddal, legjobb barátoddal…), és mire észbe kapsz, az illető alaposan felöntött a garatra. Nem kicsit, nagyon. Egy óvatlan pillanatban a földre esik, majd azzal szórakozik, hogy megpróbálja kicsavarni a kezedből az üdítős flakont, hogy aztán röhögve messzire dobja azt. Felmászik az asztalra és onnan kurjongat, közben leönti magát a vízzel, amivel itatni próbálod, hogy józanodjon.
Megpróbálsz beleerőltetni pár falatot, de csak játszik az étellel, és ellenállhatatlanul humorosnak találja, hogy a fotel alól bányászod elő a tésztadarabokat. Ekkor már mindenki benneteket néz. Jól van, hagyjuk ezt, inkább lábra állítod, irány haza. Dőlöngél, beléd csimpaszkodik, a nyakadba harap és a pólódat rángatja. Amikor ráadod a nadrágját, észreveszed, hogy maga alá piszkított. Miközben rendberakod, végig hangos óbégatással tiltakozik, többször arcon is rúg. Nem baj, örülsz, hogy sikerült diszkréten, a mosdóban bonyolítani az ügyet, és nem is lettél csak könyékig szaros, miközben megpróbáltad elkapni, ahogy félpucéran menekült.
Örömöd nem tart sokáig, mert már a villamosmegállóban lehány. Zavartan törölgeted az amúgy is izzadságfoltos pólódat, és közben reménykedsz, hogy sikerül gond nélkül kihúzni hazáig, ahol aztán jól kialussza magát, és minden rendben lesz újra. Útközben összebarátkozik két nyugdíjas nénivel és egy komplett iskoláscsoporttal a metrón, és igyekszik az egyikük fülbevalóját ültében lecsavarni, míg a másiknak a mobilt lopná ki a zsebéből. Türelmesen próbálod leállítani és sűrű elnézések tengerében mosolyogsz, aztán némiképp megnyugodva konstatálod, hogy végre békésen alszik a válladon.
A füleden is szatyor lóg, miközben felcipeled mozdulatlan testét az emeletre, ám ahogy behajtod magad mögött az ajtót, azonnal kipattan a szeme, és vidáman kurjongatni kezd. Leülteted a kanapéra, amíg levetkőzöl és kipakolod a cuccokat, a következő pillanatban azonban már a szájában van a hosszabbító, és a konnektort próbálja kitépni a falból. Hozol neki vizet a konyhából, közben ő vidáman kukázik a padlón üldögélve, körülötte kiürített fiókok és szekrények, a szakdolgozatodat pedig törölte az oktondi módon nyitva felejtett gépről, és beleírta: 53ysjlkhwd14. Mikor kicsavarod a kezéből a kábeleket, úgy ordít, mintha ölnéd, hiszen attól még, hogy részeg, igenis tudja ő, mit csinál. Vagy ha nem is tudja, legalábbis akarja. Azt viszont nagyon. Mindig nagyon, nagyon, nagyon, és sokkal jobban, mint bárki más, aki terelgetni próbálná.
Miután az ellenállást legyőzve megfürdeted, tiszta ruhába öltözteted, ő tiszta erőből a válladba harap, aztán egy óvatlan pillanatban elmenekül. Minden maradék erődet összegyűjtve üldözöd a harctérre emlékeztető lakásban (ne feledd, felborított kukák, eldobált ételdarabok és kipakolt fiókok mindenütt) majd mikor végre elkapod és a kanapéra ülsz vele, rajtad fekve elaszik. Hosszú ideig mozdulni se bírsz, aztán végre feltápászkodsz, hogy te is ledőlj, újból kipattan szeme, és hangos ellenállással jelzi, hogy nem hajlandó különválni tőled. Miután ötször-hatszor megpróbálkozol azzal, hogy letedd és ez a jelenet megismétlődik, hagyod a francba az egészet, kitekeredve zsibbadsz tovább. Nem kell aggódni, hiszen úgyse alszol sokat: kétóránként felkel és kurjongat, majd a harmadik kétórás etap végén felfrissülten ugrik ki az ágyból, és azonnal inni és szerencsejátékozni akar. Méghogy a részegek kiütve alszanak félnapokat, mi? Fenét!
Elpanaszolod abszurd napodat és estédet néhány ismerősnek, akik tágra nyílt szemekkel hallgatnak, majd néhány perccel később kiderül, hogy 1. náluk a családban senki sem piál, 2. ha mégis, kulturált italozás folyik csupán, 3. hát nehéz ez, de ilyenkor az ember a szeretet jegyében csendben tűri sorsát és várja a józanodást, 4. ha már végképp nem bírják, szerencsére ott a szomszéd, aki mindig besegít ilyenkor. Egy idő után már nem is mondod senkinek, úgyis csak hülyének néznek.
Kemény mi? Most jön a slusszpoén: ez egy olyan szilveszter, ami nem egy napig, hanem két évig tart, de annyira egybefolyik minden momentuma, hogy már magad sem látod, hol a kezdet és hol a vég… de azért abszurd módon gyakran még élvezed is, és – ez aztán a skizofrén helyzet – a fennmaradó időben sem cserélnél senki mással.
Na, érthető, milyen ez az egész… röviden?
Eszter's Offtopic 
Tényleg ilyen, de azért kimaradt az, hogy a legtöbb napon ez a bizonyos illető egy kis ideig tök cuki is tud lenni. (Nyilván azért, hogy erőt adjon a nap nagyját kitevő, fent részletezett dolgok elviseléséhez.)
Ráadásul nagy valószínűséggel akkor tök cuki épp, amikor azok az ismerősök társaságában van, akik már-már kezdik megérteni, hogy mitől vagy olyan fáradt, mint egy különösen kizsigerelt gályarab, “csak azért”, hogy előttük is hiteltelenné tegyen. ;)
Így van.:)) Minden gyerekes barátom fáradt, stb., de amikor hozzám jönnek, találkozunk, az összes kisgyerek tök cukin elvan, nem sír, nem nyafog, mosolyog, haverkodik, már-már fegyelmezett, sőt, még el is alszik egy kicsit. Ez vajon tényleg véletlenül pont így jön ki, vagy egy kicsi gyerek is már “viselkedik” idegen helyen, idegen környezetben? Vagy csak leköti az új hely, új ember okozta izgalom?
Igazából nem tudom a választ, de azt gondolom, hogy a három letetszőleges keveréke.
Létezik egy ilyen jelenség, hogy a gyerekek az anyjukkal (elsődleges gondozójukkal) viselkednek a legdurvábban: mert előttük elengedhetik magukat, az mindenképp gondozza, szereti őket, míg a külvilágnak meg kell felelni. Érdekes, de ezt már egész picik is érzik: bölcsiben, óviban, barátzoknál sok kicsi angyal, otthon meg ördög. És ez a normális a gyermekpszichológioa szerint, mert egészséges kötődést és jó szociális alkalmazkodóképességet mutat. Akkor van gond, ha ez eltolódik, és a szülő kilép a nevelésből, nincs jelen: akkor a külvilág felé lesz elviselhetetlen a gyerek, mint pl. a kis Firenze esete.
Az addig leírtak alapján ez mitől lehet? “de azért abszurd módon gyakran még élvezed is, és – ez aztán a skizofrén helyzet – a fennmaradó időben sem cserélnél senki mással.”
Büszke lehetsz,hogy ilyen alpári közegben is tolerálod a “kultúrembereket”./Csak ne hogy azt hidd,hogy ez komoly elismerés!/ Zulu.
Eddig sem akartam gyereket, ez a cikk csak megerősített benne. Időnként belebotlok ilyen vagy hasonló cikkbe és szinte mind arról szól, hogy mennyire s**r dolog a gyerekvállalás, legalábbis azt hinném, de végére mindig oda írják, hogy mennyire megéri és a világ legklasszabb dolga. Számomra a probléma akkor kezdődik, amikor a fentebb leírtak miatt (IS) úgy dönt valaki, hogy nem akar gyereket vállalni és azok akiknek meg van elhordják őt mindennek….!? A “kedvencem” amikor önzőnek nevezik azt, aki nem akar gyereket. Kivel szemben önzőség? Ettől függetlenül, aki lelkiismeretesen, szeretettel, odafigyeléssel nevel gyereket részemről hatalmas elismerés! Kemény meló lehet a gyerekvállalással járó dolgok mellett dolgozni járni, háztartást vezetni, jó esetben feleség is lenni, mindeközben nem megőrülni.
Engem se gyerekvállalásra sarkall a poszt, viszont nagyon jól van megírva, átélhető vele a kisgyerekes szülő helyzete, időnként hangosan felnevettem olvasás közben, annyira ült. Eszter nagyon jól ír.
Annak ellenére, hogy ez egy szatirikus poszt, ezek komoly és releváns vélemények, de érkezett pár trollkomment is, hogy a gyerekvállalás beteg dolog, szülőnek lenni horror, stb. Az ilyesmit azért nem rakom ki, mert értelmetlen trollkodás: ez a nézőpont épp annyira szélsőséges, mint az ellentéte, amit a kormány meg a radikális jobboldal nyomat: hogy a szülőség az élet értelme, akinek nincs gyereke, az félember, felelőtlen gyerek, kolonc a társadalom nyakán, mert nem termel későbbi adófizető állampolgárt, és miatta lesz iszlám az ország.
Ezek szélsőségek, mindkettő, a két ellenpólus, a valóság ennél sokkal árnyaltabb, és a kettő között van. Az, hogy ki számára milyen élmény a szülőség, több dologtól függ: az illető személyisége, a gyerek karaktere, a szociális háló, a kormánysegítség, a korszellem… stb. Nagyon, nagyon egyéni, egyéni motivációkkal. A motivációk egy nagy része ugyanúgy nem racionálisan leírható, mint ahogy az emberi érzések zöme nem az: a szerelem, a szeretet, az ellenszenv, a gyűlölet, a düh stb. De valószínűleg az első kettő a leginkább nehezen körülírható, hiszen rengeteg arca van mindkét érzésnek.
…és találtam egy nagyszerű, őszinte, mély cikket, ami ide kapcsolódik: https://thoughtcatalog.com/brooke-lark/2015/03/how-i-know-id-be-happier-if-i-never-had-children/
Tökjó poszt – és nagyjából pontos is :) De vigyázat, a helyzet fokozódik, ahogy beérkezünk a dackorszakba. :)
A hároméves ahhoz a részeghez hasonlít, aki már túl van a becsiccsentésen, de még nem tökrészeg – csak az lehet, amit ő akar, mostazonnal, leperg róla minden érvelés és persze mindent jobban tud. :)
A legtutibb szerintem rasozni a gyereket par napra-egy hetre a gyerektelen baratra. Akkor o is kap egy kis izelitot a dologbol, nem kell elmeselesre hagyatkozni. Kozben javasolt kulfoldre menni nyaralni, nehogy ido elott visszasozza.
Ha a gyerektelen barat nem es nem akarja elvallalni a gyereket, akkor azert mar sejtheto hogy tudja o pontosan mekkora szivas az, csak megis jobban szeret ertetlenkedni.