Súlyos indulatkezelési problémáim vannak

Mindig is szenvedélyes, mediterrán alkatként tekintettem magamra, az utóbbi időben azonban gyakran érzem úgy, hogy kicsúszott a kezemből az irányítás, és ezzel nem csak magamat, de szeretteimet is bántom. Mi is az indulatkezelési probléma, és mit rejt a féktelen düh, amiben materializálódik?

Mediterrán alkat?

Korfu egy olyan részén nyaraltunk, ahol roppant szűk utcácskák kanyarognak az üdülőfalvakban: nagyobb jármű mellett egy autó már nem fér el az utakon. Mikor utolsó nap a reptér felé zötykölődtünk a buszon, egy autós jött velünk szembe. A sofőr várta, hogy a másik lehúzódjon, hiszen csak úgy tud továbbhaladani, de az autós nem mozdult. Álltak egymással szemben, percekig farkasszemet nézve. A buszvezető – egy nagydarab, Piedone-szerű fickó – először az öklét rázta, aztán kipattant a járműből, behajolt az autó nyitott ablakán, és egy másodperc törtrésze alatt kitépte az autóst az ülésből. Megfogta a grabancánál fogva, magasra emelte – kis, köpcös férfi volt – és megrázta.

Útitársammal félve sandítottuk egymásra: le fogjuk késni a járatot, nekünk annyi. Idegesen nézegettük az óránkat, mire azonban tekintetünk újra a két görögre tévedt, azok

már a legnagyobb egyetértésben ölelkeztek, és lapogatták egymás vállát.

Lerendezték a konfliktust – még ha nem is a lehető legintelligensebb módon – alig néhány perc alatt. Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel mindketten, majd megállapítottuk, hogy a tenger-napsütés-olívaolaj szentháromsága mellett talán ez az elfojtásoktól mentes kommunikáció is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy sehol nem láttunk olyan gyászjelentést a szigeten, amin 85-nél, de inkább 90-nél kisebb szám szerepelt volna az elhunyt görögbetűs neve alatt.

Megint dühbe jövünk

Én magam mindig is ilyesfajta mediterrán alkatként tekintettem magamra: ha feldühödöm, öt perc alatt kitombolom magamat, aztán a megoldást keresem, konstruktív javaslatokat teszek és segítőkésszé válok, majd továbblépek. A közeli barátok, családtagok egészen biztos, hogy láttak már engem magamból kikelve ordítani, amire nem vagyok büszke. Azt is tudják, hogy a viharfelhő hamar elvonul, de… Az igazság az, hogy előfordul, a kitörés nehezen gyógyuló, fájdalmas sebeket ejt a kapcsolaton. Míg én ugyan – akár fordított esetben, a dühroham áldozataként – könnyen tudok lapozni, elképzelhető, hogy a másikat mérhetetlenül felzaklatja az eset, a kontrollálatlanul kiömlő szennyel pedig nem tud mit kezdeni.

Folytatás a megjelenés eredeti helyén…