Az év legkártékonyabb marketingkampánya: LifeTiltTomi és Tibi atya a nőkről, akik “férfiak akarnak lenni”
A hatékony módja egy brand erősítésének és egy termék népszerűsítésének ma nem az adblockerrel könnyedén kizárható hirdetés vagy a kis x-szel záruló párszázezer forintos pr-cikk. 2019-ben az üt, ha egy ellentmondásos témában foglalsz markáns véleményt, gerjesztesz reakciógazdag vitát, ami így szélesebb réteghez jut el, mint bármi más – pláne, ha még egy milliós követő táború influencert is megbízunk azzal, hogy promotálja én-márkánkat, véleményünket. LifeTiltTomi és Tibi atya ezt most épp a legkártékonyabb módon tette: beszálltak abba a témába, aminek kormányunk és annak holdudvara már szépen megágyazott: hogy tudniillik miért is akarnak a nők férfiak lenni (ahelyett, hogy a női princípiumokat teljesítenék).
A fitneszguru-étrendcsászár arról írt, hogy miután némi időt egyéves kisfia társaságában töltött, elmélázott azon, hogy vajon a nők „miért akarják azt az életet élni amit a férfiak, miért akarnak hasonló bánásmódot, miért akarnak egy olyan életet, ami nemükből adódóan egyértelműen nem nekik lett kitalálva?” Az elmélkedést így folytatja: „Miért akarnak a nők férfiak lenni? Egyszerűen érthetetlen és felfoghatatlan ez számomra főleg annak tükrében, hogy itthon a gyerekkel mennyire jó, mennyire nyugis, mennyire kiegyensúlyozott és mennyire boldog élet vár és van is itthon. Ezerszer nevelek inkább itthon gyereket, minthogy minden reggel nekiinduljak annak az elmebeteg állatkertnek, amit munkának és a mindennapok mókuskerekének hívunk”. Ő – állítja- ha nő lenne, „akkor baromira elég lenne nekem a család és hogy gyereket nevelhetek”, de sajnos férfiként – szerinte – ez számára nem opció, kénytelen a „férfiak világában uralkodó farkastörvények” között helyt állni a boldog, nyugis otthon melege helyett. (Az nem derül ki, miért nem: gyed, gyes neki is járna, párja szintén sikeres, családfenntartásra képes vállalkozó. Nem kell, hogy mandátuma csupán harminc napra szóljon, mint egy vírusirtó program trial verziójának.)
Ezt írta hétfőn, majd másnap rögtön le is tett terméket és farkastörvényt, és kisfia mellé állt 24 órás szárazdajkának (mintha tervezett gerillakampány nélkül ilyet egyetlen alkalmazott vagy épp cégvezető is megtehetne hétfőről keddre, ha férfi, ha nő az illető, haha). Párja ebbe rögtön bele is állt, és ütős poszttal támogatta a férfiú tökös döntését, amiben a női szemszöget is bemutatja, elvégre a LifeTilt termékcsalád fő célközönségének azért mégis csak vaginája van: „Gyűlnek a mosatlanok a konyhában és szerintem nem tudja, hogyan kell bekapcsolni a mosogatógépet. A héten át kéne húzni az ágyakat, s mikor ezt megemlítettem, megkérdezte, muszáj-e pont ebben a 30 napban? Halkan megjegyeztem, hogy 2 hetente szoktam”, hogy a kupit ne is említsük. Aztán itt a leginkább azonosulható kisgyerekes anyai szemszög Tomi macsó kirohanásának ellenpólusaként: „Sokat gondoltam ma arra, minden rendben van-e itthon. Furcsa érzés úgy tenni a dolgomat, dolgozni, ügyet intézni, hogy nem kell időre rohannom haza. Azon gondolkodtam, milyen megnyugtató érzés lehet egy férfinak ez minden nap! Az érzés, hogy tudod, otthon minden rendben van, a gyerekkel minden oké, biztos jól elvannak, a ház rendben van tartva és te ebbe érkezel haza!” Kell ez is ahhoz, hogy macsó tahóságon való dühöngés után a nők tapsoljanak, éljenezjenek, naugyézzanak egy kicsit.
Kijött közben az első apa-poszt is, ami máris finomít a képen a pozitívnak szánt üzenettel: hogy ez igazából baromi nehéz, állandó készenléti állapot, energiaszívó figyelem, hatalmas felelősség, brutális logisztika (nyakamat rá, hogy ez lesz a végkonklúzió is: anyának lenni gyönyörű, de őrült nehéz feladat, megyek is vissza a cégemhez, és végre lesz tiszta ágynemű is*). Bár első posztjában arról írt, hogy a 24 óra az övé 30 napig, már az első este lelépett borozni a barátaival, vagyis igen hamar feladta. (Olyan hamar, ahogy az otthon lévő anyák 90 százalékának nincs lehetőségük: én például nyolc hónap után kaptam először esti kimenőt.) „Én csak remélni tudom, hogy holnap jobb lesz. Ha nem holnap, akkor holnapután, de valamikor csak jobb lesz. Ha nem, akkor ez egy nagyon kutya hónap lesz” – vallja be, ami mindenképp győzelem: a hagyományos családmodell hívei szerint progresszív, macsó döntés ilyesmit bevállalva tisztelegni az anyák pótolhatatlansága előtt, a háborgók pedig bólogathatnak, hogy naugye, csak beletört a bicskád, öcsém. Mindegy, hogy mit mondanak, csak mondják: így terjed a poszt, így nő az elérés, így terebélyesedik a brand és kerül rendelésre még több termék.
Szerdán aztán – tessék figyelni a kampány gyönyörű ívét – az ország második (Kasza Tibi az első, nem?) legnagyobb influencere, Tibi atya is megtámogatta a projektet egy bicskanyitogatóan macsó poszttal, amiben a női önkiteljesedés legmagasabb fokában boldogságot lelni nem képes nők mellett „valódi nőiségről”, „magánytól megkeseredett sikerszinglikről” („akik meggyőződésünk, hogy a tip-top Instagram-szűrőik mögött többet zokognak, mint egy siratókórus”), az atya kommentjei között pedig már „40 felett lombikprogrammal sikertelenül próbálkozó szerencsétlenekről” is szó esett. Őket amúgy pont nem izgatja a Tomi által megfogalmazott problémakör: no gyerek, no problem, legalábbis ilyen jellegű biztos nem. Igaz, nem is nekik szólt a poszt: azoknak, akiket a kormány már bepuhított a princípium-dumára, és azoknak – nekik inkább – a tapasztalt egy- vagy többgyerekes anyáknak, akik pontosan átlátják, mennyire fals, valótlan és legfőképpen kártékony Tomi kérdésfelvetése a nőkről, akik – szerinte – férfiak akarnak lenni. Sok reakció, sok kattintás, előkelő helyezés a gugliban, rászolgált a pr-cikkért kapott pénz minden fillérjére (van velük dolgozó pr-os ismerősöm, brutálisan magas tarifái vannak az atyáéknak, ügyesek is nagyon).
Nincs semmi kifogásom egyébként LifeTiltTomi brandje és termékei ellen: egyáltalán nem ismerem őket. A kampány viszont bűzlik: egy nem létező kérdést tárgyal olyan hangnemben, ami egy már létező össztársadalmi problémát mélyít tovább valós megoldáskeresés helyett. A kérdés nem létezik, hiszen a nők természetesen nem akarnak férfiak lenni, hanem csupán emberként élni: habitusukkal és élethelyzetükkel együtt rezgő döntéseket hozni, és ezért semmilyen hátrányos megkülönböztetésben nem részesülni. Legyen ez aránytanul több házimunka és kevesebb szabadidő vagy – épp emiatt – alacsonyabb fizetés, mert a nő megbízhatatlanabb (többet hiányzó, gyakrabban elkéredzkedő, kevesebb túlórát vállaló, céges csapatépítőket örökké kihagyó) munkaerő**. Azt várják, hogy ugyanúgy lehetőségük legyen anyaként eldönteni, mire vágynak, ahogyan az LifetILT tomi számára adott. Ő bátran maradhat otthon kisfiával akár 3 éven át is, ha ez a vágya, a nők ezzel szemben igen ritkán választhatják friss anyaként a munka világát: vagy azért, mert a társadalom rosszallása agyonnyomná őket az első héten, vagy azért, mert nőként keveset keresnek ahhoz, hogy ők vigyék csak a prímet, végezetül pedig igen gyakran azért, mert a legtöbb háztartásban eleve fel sem kerül ez a kérdésfelvetés: a legtöbb nő, még ha cégvezető is, a gyerek első három évében örül, ha a faszija legalább néha átpelenkázza a gyereket vagy épp elmosogat maga után. Tessék megnézni a kommenteket, a legjobb szociográfia, az a valós kép a hazai helyzetről, amik még az engem igazoló tanulmányoknál is pontosabbak.
Szóval igen, tessék erősíteni továbbra is a hamis sztereotípiát, hogy az értelmes életre és anyagi függetlenségre (is) vágyó anya valójában péniszirigy és minekszülazilyen (az atya szerint aki nem ért egyet a „tradicionális nemi szerepekkel” az „feminista troll”) tessék úgy csinálni, mintha az apa fő feladata kizárólag az lehetne, hogy a világ farkastörvényei közepette pénzt termeljen, mert más lehetősége – hiába vágyna rá – nincs, és redukáljuk le a világot rút szinglihordára, 40-es lombikbébi-vadászókra és péniszirigy anyaszörnyetegekre, mintha volna ez a társadalom valós keresztmetszete. Nem pedig kompetens, önálló döntésekre képes felnőtt emberek vannak, akiknek egy része vállal gyereket, egy része pedig nem, az előbbi pedig ettől még nőként vágyhat arra, hogy egészséges egyensúly legyen az életében, ne pedig mosás-főzés-takarítás-gyermekgondozás heti 168 – de minimum 150 – órában három éven át, és még ami bónuszként utána jön egy életen át, hogy a „boldog, nyugodt” hátországotok meglegyen a lájkvadászathoz és a bevételtermeléshez.
Hajrá Tomi, hajrá Tibi, az erő és a számok veletek vannak, még jó pár évtizedig ez lesz az uralkodó gondolkozás, amire építeni tudtok… hogy közben pedig mit romboltok le és törtök össze a fejekben, az ne számítson. Előre, semmi sem drága!
Eszter's Offtopic 