Aki meg akar változtatni, az nem téged szeret, hanem saját magát!
Sosem értettem a maszkot viselő nőket: én önmagamat adtam minden kapcsolat első másodpercétől kezdve. Ehhez képest egész életemben vonzottam azokat a férfiakat, akik hősszerelmesként évekig küzdöttek értem, hogy aztán… megváltoztassanak, átformáljanak, legyaluljanak, a maguk képére gyúrjanak.
Nem értettem a figyelemfelkeltés trükkjeit és a hódítás apró játszmáit. Igazából azt sem vettem észre hónapokig, hogy valaki utánam kajtat. Ha aztán végül mégis találkozgatni kezdtünk, én csak az voltam, aki mindig is vagyok: fura ízlésű, nagypofájú, impulzív, néha kissé harsány, máskor ügyetlen és félénk. Gyakran elviselhetetlenül hisztis, viszont mérhetetlenül igazságvágyó, empatikus, érdeklődő, jóindulatú, segítőkész.
Eleinte persze ájuldoztam a gyönyörtől, hogy ezek a pasasok mind ismerik a legsötétebb – a leginkább hisztis, lusta, rendetlen, kiállhatatlan, infantilis – oldalamat is, de nem érdekli őket: elfogadnak, szeretnek, velem akarnak megöregedni. Merthogy ezt mondták.
Látták, milyen vagyok, amikor eldobja az agyam a gépszíjat, mégis akartak engem. Könnyekig hatódtam, amiért nem kell komédiáznom ahhoz, hogy társra leljek, míg aztán meg nem értettem: végig arra gyúrt mindegyik, hogy más legyek, mint amilyen vagyok.
Eszter's Offtopic 