Hiányoztatok

Hiányzott a blogolás.

Elsodort az élet. A sok munka, a család körüli teendők, a nehéz időszakok. Na jó, igazából nem maga az írás, mert persze írtam sokat, nagyon sokat (“fiatal voltam, kellett a pénz”), hanem az itteni közösség. Mármint a régi közösség, amikor még együtt voltunk, jókat diskuráltunk nárcikról, seggfejekről, spirigurukról, megmondóemberekről és politikai ballépésekről, de ezeknél azért pozitívabb dolgokról is: önismereti kérdésekről, kommunikációs lehetőségekről, médiajelenségekről, pszichológiáról, közéletről, a hétköznapokról és aktuális ügyekről. Igazán nem nyalizásból írom, de akárhová is írtam az évek során, itt volt mindig a legjobb – a leginkább értő, igazán együtt rezgő – partner az, aki olvasott (nem is szeretem az “olvasó” kifejezést). Persze, hiszen ez volt a sajátom, a szellemi otthonom, a közeg, ahol sok hasonszőrű ember gyűlt össze…. de legalábbis olyanok, akik nyitottak egymás másságára.

Arra gondoltam hát, hogy bő másfél és után talán mégis csak visszatérek, rendszeresen írok majd ide is. Annyira elkeveredtem innen, hogy meggyőződésem volt, hogy az elmúlt másfél évben – amikor csak havonta, kéthavonta volt poszt, ha volt – nem olvas már a kutya sem, legfeljebb spambótok kattintásai és fals találatok a  gugliból generálnak napi párszázas forgalmat. Aztán a Facebook változtatott az algoritmusán, és a külső felületeken minél sűrűbben megosztott linkeket kezdte előbbre sorolni, így több partnerem is – egymástól függetlenül – kérte, hogy ha lehet, osszam meg itt is a nekik írt cikkeim többségét. Csak úgy jófejségből nem tettem volna meg, de valahogy közben úgy éreztem, jobb az én lelkemnek is, ha minden egy helyen van, ami adott időszakon belül belőlem jött…. mármint ami a blog profiljába belefér, mert itt is foglalkoztam az adott témával.

A folyamat el is kezdődött, de persze csak baromi lassan haladok/haladtam vele, viszont menetközben kiderült, hogy csak van még, aki követ, mert négyen is írtak, hogy gyanúsan sok e-mail értesítést kaptak a frissen feltöltött régi írásokról (amiért bocsánatot kérek). Én kis hülye naivan azt hittem, eleve senki nem kap ilyet, mert ügyesen lekapcsoltam a funkciót, de mint kiderült, ilyen opció sajnos nincs, bármit piszkálok meg, aki egyszer regisztrált, az bizony hall rólam. Itt jegyzem meg, hogy nem csak efölött nincs sajnos semmi kontrollom, de én magam nem is tudok “leiratkoztatni” senkit sem a hírlevélről, ami ilyenkor a postaládákban landol. A jó hír viszont az, hogy egyrészt le lehet iratkozni saját kezűleg (sőt: csak úgy lehet), és még csak meg sem sértődöm miatta, másrészt meg lehetőség van heti, havi és negyedéves értesítések beállítására is. (Az úriember, aki valaha, valamikor feliratkozott és csúnyán megbánta, tehát hiába ír minden poszt alá, hogy ne szpemeljem mán itten: automata funkciók vannak, neki és szegény hasonlóképp járt sorstársainak ideje tehát megkeresni a “leiratkozás” gombot.)

Miután ilyen szépen elhatároztam, hogy (lehetséges, hogy) újra blogolni fogok (rendesen, nem csak kéthavonta), a következő gondolatom az volt, hogy jól van, de mit-miért-kinek. Merthogy a ló meghalt, a madarak kirepültek, és nekem fogalmam sincs, ki van itt még és őt mi érdekli, miről olvasna szívesen. Alighanem túl sok mindenről is írok: médiáról, női szerepekről, önismeretről, kapcsolatokról, emberi jogokról és marginális dolgokról (fogyatékosak, transzneműek, siketvakok, mindenféle mások, de nem ilyen trónokharcás értelemben). Mit csináljak, túl sok minden érdekel. Biztosan sokkal egyszerűbb dolgom lenne tartalmi, közösségépítő és piaci értelemben is (bár utóbbi sosem volt célom), ha mondjuk kizárólag anyás-babás témákat vagy éppen csak közéleti cikkeket írnék. Ja, az utóbbit egyébként tudatosan fogtam vissza: egyrészt mély bennem a kiábrándultság az ország dolgait illetően, másrészt származott már sajnos ebből hátrányom, és a fene se akarja maga alatt vágni a fát. Minden más viszont továbbra is jöhet.

Szóval, most ez ilyen meta-poszt volt, és én benneteket kérdezlek, ha van még valaki – élő ember és nem spambót vagy pornós kontentet kereső, rútul árnyékra vetődő guglizó – a négy emberen kívül, akiknek postafiókját az automatizmus buzgalma terhelte túl (és a fickón kívül, aki nem tudja, hogyan kell leiratkozni): itt vagytok, kik vagytok? Hogy vagytok? Miről olvasnátok szívesen?

Hiányoztatok.