Aktuális

Így lettem önmagam legsötétebb árnyéka, és így tértem vissza

Nem hibáztatok (már) senkit, lassan magamnak is megbocsátok. A történetemet azért írom le, hogy tisztán lássak, és azért osztom meg, mert talán más is okulhat a mélypontokból és a kitörési lehetőségekből. Meg talán azért is, hogy látsszon: annyira árnyalt és összetett minden, hogy talán jó volna kevésbé ítélkezni, ha depressziós embert látunk, pedig látszólag “mindene megvan”…

A gyerekem születése után az első három hónap kialvatlanul és (a világ végén) elszigetelten ugyan, de harmóniában telt. Örültem, hogy mindenem megvan, amire vágytam: egy társ, akitől rengeteg szeretetet és segítséget kapok (ágyba hozza a reggelit, a kedvenc ebédemet főzi, megmasszíroz, kényeztet az ágyban, ami szem-szájnak ingere), egy egészséges gyerek, fedél a fejünk fölött), és igyekeztem egyre többet tanulni új szerepkörömről. Itt éreztem meg először anyukám hiányát, hogy milyen jó volna, ha élne, ha tudna tanácsot adni abban a millió dologban, amiben mások partvonalbeli bekiabálásaira támaszkodik sokszor az ember (“miért veszed fel, miért teszed le, miért ezt adod neki, miért nem így, miért nem úgy”). Ez valami egészen újfajta, addig ismeretlen, szinte poszttraumatikus gyász volt. Akárhogy is, amikor márciusban egyszer a bevásárlás közepén először elsírtam magam és képtelen voltam abbahagyni, én magam sem értettem, mi a baj.

Alapvetően nehéz helyzetben voltunk a kisgyerekes léttől függetlenül is: két idős, beteg, ápolásra szoruló családtaggal éltünk, akiknek támogatásra volt szüksége akkor, amikor nekünk is alig volt időnk, erőnk, energiánk. Március végére a már pelenkázásra szoruló dédipapát el is szólította az ég, a mamát pedig – fizikai betegségei mellett – még nehezebb helyzetbe sodorta a gyász, hiszen azt veszítette el, aki hatvan éven át mindenben a társa volt. Gyámolításra is szorult, nem csak fizikai értelemben vett segítségre.

Április volt az a pont, amikor éreztem, hogy a tartalékaim elfogytak: nem csak az, hogy akkor még két órát nem aludtam egyben egyszer sem, és ez jobban megviselt, mint hittem (amíg az ember hónapokig nem alszik, igazából nem tudja, hogyan hat rá a nemalvás, hiszen természetes körülmények között csak pár nap, esetleg hét van, amit végigvirrasztunk, nem hónapok, évek), de az is, hogy a helyzet anyagi fronton nem mutatott javulást. Én – a marha nagy tudatossággal és előrelátással – egymillió forintot gyűjtöttem össze a családalapítás első egy évére, ami szépen elfogyott eddigre, hiszen egyedül vittem az anyagi terheket akkor már hosszú hónapok óta. Felújítás, új bútorok, rezsi, bevásárlás, orvosi költségek, szülés és a többi. Nem olcsó mulatságok.

Erről megint csak senki nem tehetett, ez a legszörnyűbb az egészben, hogy itt még csak hibáztatni sincs kit. Nekem megvoltak a régi partnerek, de ő… Ki számít arra, hogy egyik napról a másikra befuccsol a régi, jól jövedelmező munkahely, és az új vállalkozás nem váltja be a hozzá fűzött reményeket? Mindig úgy nézett ki, hogy a következő hónapja jobb lesz, és mindig közbe is jött valami, amiért nem lett: kiderült, hogy kókler a partner, befuccsolt az ügyfél cége, fillérekért dolgozó lelkes főiskolásra cserélte a főnök a tapasztalt munkaerőt, és így tovább. Ez a legdurvább az egészben: végig dolgozott, legalábbis próbált dolgozni, de valahogy a költségeket alig meghaladó bevétel folyt csak be 2017 eleje és 2018 ősze között.

Én ekkor mindenben támogattam lelkileg, anyagilag, szakmailag (biztattam, ne adja fel, talán ez is hiba volt), de közben tudtam: fogyóban a tartalék, egy hónapon belül olyan jövedelmező munkát kell találnom, ami legalább 250-300-at hoz a konyhára. Akkoriban 120 ezer körül kerestem a gyerekezés miatt (ez viszont kényelmesen megvolt), kaptam a 46 ezer forint gyedet és a 12 ezer családi pótlékot, és persze be kellett fizetni az 50 ezer katát. Nem volt mese, ez hármunkra – illetve hát, ne feledjük, minden hétvégén és szünetben négytagú család voltunk – fájdalmasan kevés volt, de bizakodó voltam: ő majd talál valami klasszat, én meg bővítem az ügyfélkört, és szépen talpraállunk. Minden kezdet nehéz, ne igaz? A vállalkozói a szülői lét is ezzel jár.

Májusban éreztem, hogy kell a kiszakadás pár órára kettesben, és akkor kértünk segítséget először családon belül. Nem vállalták az altatás utáni gyerekmegőrzést, de becsületükre legyen mondva, ajánlatot kaptunk, hogy átvihetjük a kicsit és érte mehetünk. Tudni kell, hogy akkoriban két óra volt egy altatási ceremónia és nagyjából két-három óránként ébredt csöcsölni a ded, azonkívül autóra lett volna szükség ahhoz, hogy kiságyat szállítsunk A-ból B-be, mert ekkor már forgott is hasra-hátra, de kanapéról lejönni még nem tudott. Akkor annyira lehetetlennek tűnt, hogy idegen helyen altatunk (mikor a rutin egy aprócska változása is fél órával hosszabb ceremóniát eredményezett) és aztán ezt hazaszállítás után éjjel újra kezdjük, hogy inkább lemondtunk az első közös programról kettesben. Akkor értettük meg, hogy csak magunkra számíthatunk: rendbe kell jönni anyagilag, hogy legyen fizetett segítségünk, csinálhassunk jogsit és vehessünk autót, és ami a legeslegfontosabb: el tudjunk költözni saját a otthonunkba, ami lehetőleg nem egyterű, hogy néha kicsit legalább ott külön lehessen vonulni kettesben.

Léteznek csodák, mert a sors ekkor segítségünkre sietett: júniustól lett korrektül bérező munkám a meglévő kisebb fusik mellett anélkül, hogy voltaképpen kerestem volna (köszi, E.!). Innentől még kevesebbet aludtam, mint előtte, hiszen a gyerekkel továbbra se volt segítségünk, viszont nagy plusz volt az apja, aki – szintén otthon “székelő” kisvállalkozóként – mindig szó nélkül vitte sétálni, foglalkozott vele, amikor nálam besűrűsödött a munka. Azt hiszem, ha csak babázó anyaként lett volna ennyi külön időm, Kim Kardashian lettem volna, de így… munka, munka, munka, pihenésképp házimunka volt, amikor nem gyerekeztem. A júniust, júliust, augusztust nem kívánom az ellenségemnek se: tulajdonképpen állandóan dolgoztam, az volt a pihenés, hogy dolgozom, az “alvást” pedig teljesen el is felejtettem. Ha nem dolgoztam, szorongtam, hogy le vagyok maradva… iszonyú szorongásokat éltem meg, vad dührohamokkal. Most már tudom, hogy ebben a hormonoknak, a bezártságnak és a kialvatlanságnak is szerepe volt, ahogyan az elfojtásnak is, mert a gyerek előtt persze nem mutathattam ki, mennyire cudarul vagyok, vele türelmesnek kellett lenni. Altatás után jött ki belőlem minden.

Az, hogy augusztus végén az új főállásbéli főnököm elbúcsúzott tőlem (tőlem, akit még sose rúgtak ki… muhahaha, ezt is ki kellett próbálni) a legjobb dolog volt, ami csak történhetett. Akkorra egyrészt egy idegroncs lettem (senkinek nem ajánlom ezt a kúszni-mászni kezdő gyerek melletti segítség nélküli heti 40-50 órázást, bele lehet őrülni), másrészt tényleg kakukktojás voltam egy ilyen pontokat és vesszőket is szigorúan számonkérő és adminisztráló merev és konzervatív állami cégnél. Persze a politika is vastagon benne volt a döntésben, még ha ezt nem lehetett kimondani, de a lényeg, hogy iszonyúan megkönnyebbültem, megnyugodtam az első “szabad” hetemen.

Szabad… már ahogy a szabadság ebben a kontextusban értelmezhető, ugye. Ekkor, augusztus végén volt az első kimenőm anyaként, az elsőbálozás, ahogy én neveztem. Ebben az időszakban kezdett a kicsi anyatejen kívül mást is elfogadni VÉGRE, és az apja örömmel vállalta, hogy vigyáz rá. Úgy voltunk vele, hogy ha már együtt nem tudunk elmenni sehova kettesben, legalább külön-külön kapcsolódjunk ki néha. Látta persze azt is, mennyire kikészültem minden segítsége ellenére a főállásosdiban, ezért azt mondta: le van szarva a vállalkozás meg az önmegvalósítás (volt, amikor eljárt a könyvtárba álomprojekteken dolgozni), elvállalja az első melót, ami 250-et hoz a konyhára, mindegy mi az, én meg pihenjek. Ekkor már nem feltétlenül voltam abban a helyzetben, hogy átlássam, mi a helyes és mi nem, átadtam a döntés felelősségét.

Természetesen sima érettségivel és szakirányú munkatapasztalat nélkül sorra jöttek a 140 nettós álláslehetőségek, amiket nem volt értelme elvállalni: akkor hasznosabb, ha itthon még többet segít, hogy én 300 körül megkereshessek. Erről nem akart hallani, az is érthető, bár már látom: hiba volt. Egyszerűen az az igazság, hogy a pénzkeresősdiben én voltam az ügyesebb/szerencsésebb/rutinosabb, de én meg épp a 24 órás gyerekfelügyelet miatt nem tudtam rendesen keresni, ezt be kellett látni. Mi maradt tehát? Egy igazi kizsákmányoló, embertelen daráló, egy istenverte gyár a város másik végén. Három hetet volt ott, de a végére már veteránnak számított a brutális fluktuáció miatt, ő tanította be a két-három napig maradó újakat.

Szeptember közepe volt, és akkor jött el a mélypont. Én – teljesen kimerülve, kiégve, tele szorongással – hirtelen azt is elvesztettem, ami addig megvolt: a segítséget és – ez volt a legrosszabb – a szeretetet. Továbbra is végeztem a kisebb munkáimat, minden időmben a gyerekkel voltam, igyekeztem vinni a háztartást, az pedig, hogy – nemhogy kettesben, de akár egyedül – elmenjek kicsit kikapcsolódni, ekkorra már gyakorlatilag esélytelennek tűnt. A reggeli műszaknál hajnali 3-kor kelt és fél négykor indult, délután 4-5 fele ért haza, az estinél 11-kor kelt és fél 12-kor indult, és éjfél fele ért haza. És az alatt a három hét alatt az ottani durvaság és embertelenség teljesen megtörte, itthon csak ült és nézett, fájt mindene, és nem volt se kedve, se ereje semmit se csinálni, sehova se menni. Pedig mit összeszervezezkedtem, hogy szerezzek olyan autót, ahová négyen is beférünk egy szeptember végi társasági kiránduláson!!!

A baj az, hogy az én szeretetnyelvem a minőségi együtt töltött idő. Amíg nem volt alvás, nem volt pénz, nem volt kettesben töltött idő, nem volt önálló otthon, nem volt pihenés, legalább az volt néha: havonta egyszer családként elmentünk kirándulni, sétálni, szalonnát sütni. Innentől ennek vége volt: megszűnt az egyetlen dolog, ami addig erőt adott a túléléshez. És megszűnt a közös ágy is, nem aludtunk már összebújva, a szokásos esti szex után különváltunk: pihennie kellett az embertelen munkamennyiséghez, az ágy meg irdatlan módon recsegett, amikor óránként-kétóránként keltem a gyerekhez. Azt éreztem, hogy ezek nélkül a kapaszkodók nélkül egyre mélyebbre zuhanok az örvényben, és már nincs, egyszerűen nincs mi után nyúlnom, ami megtarthatna.

Hasonlót érzett ő is. Azt, hogy keményen dolgozott, mindent megpróbált, mégsem lett sikeres vállalkozó. Azt, hogy feladta mindenét és egy szar helyen végzett rabszolgamunkát, ahol aztán végül ki se fizették rendesen. És azt, hogy egy ilyen helyzetben, amikor ő ekkora áldozatot hozott, én nemhogy nem támogatom – nem várom meleg vacsorával és tiszta lakással – de ráadásul még állandóan cseszegetem, baszogatom, megállás nélkül hisztizek, ordítozom, fenyegetőzöm, sárba tiprom, megalázom, aztán könyörgök, békülök, próbálok okosakat mondani (“a magas lóról okoskodni”) és szorosan ölelni a következő robbanásig. Innentől bármit javasoltam, semmi se lehetett jó.

Mire eljött az október, már nem nagyon voltam önmagam. Semmi nem maradt, ami a régi énemre emlékeztetett volna: egy dühöngő őrült voltam, aki vagy ordítozott vagy megállás nélkül sírt. Az, hogy a közös költözés, az autó meg a többi egyre távolabb került, egy dolog volt, de onnantól tényleg semmim nem maradt: se kettesben, se négyesben vagy hármasban családként nem voltunk együtt, és ráadásul még a kedvesség, figyelmesség, szeretet és gyengédség is teljesen eltűnt. A gyár után semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy ne legyen otthon. Egész hétvégéket volt távol (aztán hazajött 5 ezer forinttal, hogy péntek-szombat-vasárnap azt kereste), volt időszak, amikor azt mondta, van új munkája, aztán pár hét múlva kiderült, hogy csak egy hétig volt, de nem vette fel az azután járó bért sem dühében.

Nyilván ő is olyan mélyponton volt, mint én, nem lehet ezekért hibáztatni. Akkoriban voltak néha tiszta pillanataim és könyörögtem, hogy változtassunk bizonyos dolgokon, legyünk többet együtt, szervezzünk (ingyenes) (családi) programokat, beszélgessünk, menjünk ki az erkélyre esténként, hogy ne ébredjen fel a (hol egy, hol két) gyerek… és legfőképpen: kérjünk segítséget. Azt éreztem, hogy nemhogy egymástól, de önmagunktól is mindketten annyira eltávolodtunk, hogy egyszerűen segítség nélkül nem tudjuk saját magunkat kihúzni a gödörből. Hallani sem akart erről: “ha mi magunk nem tudjuk ezt megoldani, nincs miről beszélni”. Persze, még beszélni is alig tudtunk ekkor már: sírás vagy ordítás volt a vége, bármennyire is szépen, nyugodtan kezdtük. Azt hiszem, van az a pont, amikor annyira padlón van az ember, hogy már nem tud egymaga feljebb mászni, és ha a két egymást segíteni hivatott ember egyformán mélyen van, csak egymás fejét próbálják akaratlan is mélyre húzni minden egyes kiemelkedési kísérletnél.

Novemberben aztán végre lett munkája, nekem is jöttek plusz bevételek, és sikerült heti kétszer 4 óra gyerekfelügyeletet lepapírozni, kigazdálkodni. Ne tudjátok meg, milyen könnyebbség volt, hogy 11 hónap után VÉGRE rajtam kívül más is tisztába tette a gyereket!!! Hogy el tudtam menni VÉGRE fodrászhoz! Hogy nem kellett MINDIG éjszaka dolgozni, lehetett napközben is! Hogy volt, hogy egyszerűen csak beültem a kádba és pihentem egy órát. Hirtelen azt sem tudtam, hova legyek ezzel a rengeteg – egész pontosan heti 8 óra – szabadidővel. Ennek a fele az előző tizenegy hónapban csodát hozott volna. Csodát, de ekkor már késő volt: a fennmaradó időben naphosszat egyedül voltam a gyerekkel, éjjel, nappal, hétköznap, hétvégén. Ha találkoztunk is nagy ritkán, mert hazajött, sírás volt és veszekedés.

Voltak szerencsétlen, elkeseredett próbálkozásaim. Persze az új szexi, fehérneműk és cipők mellett randit is próbáltam szervezni végre, ha kettesben nem is ment, hármasban: gyerekes közösségi térbe. Csak nézett rá fásultan, ahogy csillogó szemekkel bújtam a teánk fölött, hogy ő nem nagyon tud mit kezdeni az ilyen babás-mamás helyekkel, rajta kívül csak két férfi van, menjünk már inkább haza. Haza: állandóan a négy fal között voltam, nélküle, felnőtt társaság nélkül, mindenre képes lettem volna, hogy ebből kiszakadjak. Ezekben a hónapokban ő már meg is tette: minden napra jutott buli, sörözés, lazulás, magányos vízparti meditáció, ki tudja mi. Azt mondta, nem “szórakozott”, hanem menekült: kiderült, hogy a munkája 4-kor véget ér, de 7-8 előtt szinte sosem volt képes hazajönni. Hétvégék szintén így teltek.

Amikor decemberben kórházban voltunk, még tele voltam reménnyel, hogy most, hogy munka van és gyerekfelügyelet van, lassan minden rendeződik. Először mi ketten, külön-külön jövünk rendbe, aztán visszatalálunk egymáshoz is, hiszen innentől – épp csak ennyivel – minden lehetőség adott ehhez. Rendeződnek az anyagi problémák (a rengeteg tartozás, az egyedül vitt teher), a gyerek jó alvó lesz (előbb-utóbb mindenki leszokik az óránként ébredésről és csöcsölésről, nem igaz?), havonta-kéthavonta elmegyünk majd valahova kettesben, minden hétvégén családként is kimozdulunk, lassanként megvan a lehetőség az önálló, tágas lakhatásra, és szépen minden a helyére kerül. Kezdtem látni a fényt az alagút végén, amikor szilveszterkor hozzám bújt és azt mondta: “szeretlek”, láttam visszatérni a régi fényt a szemébe. Azt, amit akkor láttam, amikor az esküvőt tervezgettük, az új otthon gyerekszobáját képzeltük el.

Persze, ekkor már késő volt. Öt nappal ezután elmondta, hogy nem látja értelmét, hogy ezt folytassuk, jobb lesz külön, ő már elengedett, lezárta ezt. Még másfél hónapig laktunk így együtt, lakótársakként-szeretőkként, de már tudva, hogy mindez csak átmeneti. Ennyi idő kellett, míg az albérlő kiköltözött az én lakásomból 80 kilométerre tőle, ahol ő soha nem akart lakni, ordítva hárított, ha felhoztam lehetőségként. Azzal, hogy otthagytam azt a közeget, a világvégét, a segítség nélküliséget, az egyterű, lommal teli lakást, gyakorlatilag ezerszer könnyebb életem lett: minden a helyére került, minden ment, mint a karikacsapás. Az albérlőnek hamar lett új otthona, a mesterember soron kívül el tudta vállalni a felújítást, a költözésre került teherautó (na, ez az előnye annak, hogy a felújítást és az új bútorok vásárlását az anyagiak miatt egyedül kellett végigcsinálnom: tiszták voltak a tulajdonviszonyok, nem kellett osztozkodni), a helyi bölcsiben – egy március 1-től életbe lépő jogszabálynak köszönhetően – azonnal lett hely, és közben a gyerek is elkezdett 4-6 órákat aludni egyben.

Néhány hónap után minden szépen kisimult, én is. Kezdek visszatalálni önmagamhoz, imádok itt élni: saját tulajdonú otthonban, ahol minden szög és kép és polc ott van, ahová én teszem, nincsenek mindenhol régi, idegen lomok, amiket kerülgetni kell, és ami a legfontosabb: van külön szoba a félrevonulásra, nem egyterű az egész. Közel minden, nincsenek a másfél órás bkv-zások (ez gyerektelenként fel se tűnik, hogy gáz, de gyerekkel másfél óra bkv nem másfél, hanem három órának tűnik, és a füleden is szatyor lóg), nincs utazási idő: kisvárosban a logisztika ezerszer könnyebb. Itt van segítségem, és nem vagyok állandóan egyedül. Nem utolsósorban pedig itt a Mátra, a természet, kint vagyunk a szabadban, amikor csak lehet. Már most újra önmagam kezdek lenni, de még sportot és terápiát is tervezek.

Két dolog van, ami ijesztő: az egyik az, hogy ilyen látszólag kevés dolog – alszunk végre rendesen, nincs szorongás az anyagiak miatt, mert tudok dolgozni, saját a lakás és minden úgy van elrendezve, ahogy én szeretném és van néha társaságom meg ott a gyönyörű, tiszta természet – is elég a harmóniához, és hogy ezeknek a hiánya mennyire pillanatok alatt képes lerombolni a személyiség stabilnak hitt alapjait mindennek a legaljáig, és még az alá. Soha nem akarok azzal a szörnyeteggel újra találkozni, aki ezekben a hónapokban voltam.

Nem kérdés, hogy sokkal könnyebb az életem most, de közben két énem viaskodik egymással, és még nem raktam helyre magamban, hol az igazság. Az egyik azt mondja, nagyon jól tettük, hogy időben felismertük különbözőségeinket és eltérő céljainkat, habitusunkat, mert most különválni mindhármunknak sokkal könnyebb volt, mint 5-10 év múlva lenne, és így ma mosolyogva, szelíden és szeretettel le tudunk ülni egymással egy-egy pizza és sör köré (merthogy azóta igen, voltunk családként kikapcsolódni hétvégén) és a sok harc a múlté, miközben lassan mindketten kezdünk a régi, tiszta fejű, kiegyensúlyozott önmagunkra hasonlítani.

A másik énem viszont azt mondja: rohadtul igazságtalan, hogy életem talán legnehezebb pontján, egy valószínűleg hormonális alapú depresszió idején, amikor a leginkább sebezhető voltam és a nyakamba szakadt minden, esélyt sem kaptam arra, hogy rendbejöjjek és megnézzük, tiszta fejjel, újra önmagunkként mire mennénk egymással. Hiszen ha egy kapcsolat ESÉLYT KAP és úgy bukik el, sokkal könnyebb lezárni, mint amikor még kísérlet sem történt a megoldáscentrikus átbeszélésre és tényleges változtatásra, valódi tettekkel.

Az esetek 95 százalékában azt érzem, hogy az elsőként említett énemnek van igaza, és nagyon jól jártam, jártunk. De amikor a gyerek szombatonként a búcsúzó apja köré tekeri egész kis testét, és sírva kiabálja, hogy “apa, apa”, azt mondom, lófaszt, és kicsit meghalok legbelül.

Reklámok
Eszter névjegye (993 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

66 hozzászólás Így lettem önmagam legsötétebb árnyéka, és így tértem vissza bejegyzéshez

  1. Jól megríkattál hétfő reggel…
    Nem mondk véleményt, nem adok tanácsot, de az szinte biztos, hogy a nehezén már túlvagy. Ráadásul most már abban is biztosnak kell lenned, hogy elég sokat kibírsz, és szerintem az mindenképpen megnyugtató tapasztalat.:-)
    Ölellek

    • Én is sokszor érzem úgy, hogy a nehezén már túl vagyok, de józan ésszel tudom, hogy lesznek még nehéz csavarok.

      • Bukó Zoltán // május 7, 2019 - 06:04 // Válasz

        Oh basszameg. Mennyire hasonló ez mindig. Férfi oldalról éltem, élem ezt meg mondhatni folyamatosan, kétszer váltam, tök hasonló volt a menet…most 15 hónapos a legkisebb picim, talán most megússzuk. Rendbe fogsz jönni, nincs más út csak a jelen. Továbbra is imádom a stílusod, mindig átjön a súly…ha ezt tudom adtam volna munkát mindkettőtöknek. Nos, kitartás. Írásaidat pedig örömmel várom újra.

        • Nagyon érdekel, hogy a férfi oldal ezt hogyan éli meg. Nekem nem az bajom elsősorban, hogy szétmentünk, mert könnyebb és nyugodtabb lett az életünk, hanem az, hogy teljesen elutasította, hogy megpróbáljuk megmenteni azt a naaaaaaagy hatalmas, örök életre szóló, pálmalevelében is megírt :D, rendeltetésszerű, mély és komplex szerelmet, ami állítólag volt, amiért fél éven át küzdött értem, amikor mindig lepattintottam, mert baromira nem érdekelt. Hogy nem beszéltünk soha normálisan, csak már utólag, hogy nem történtek gyakorlati változások, amik tettekben nyilvánultak meg (hiába kértem) és hogy nem kértünk segítséget, holott volt is ajánlkozó barátunk, aki párterápiával foglalkozik (de nyilván független szakértőben is benne lettem volna). Az a rossz, amikor valami pár évig jó volt, aztán jött egy nagyon sötét félév, és valaki a megmentés szándéka nélkül dobja félre az egészet, mert nehéz minden, nem tud szárnyalni (én se tudtam). A másik oldal is ott van persze: lehet, hogy minél előbb kilép az ember, annál jobb, annál könnyebb újrakezdeni.

          • Háááát. Férfi oldal. Szerintem nincs olyan, maximum férfi szerep. Nem hiszem, hogy tudok általános érvényűt mondani. A saját tapasztalataim kemények. Leginkább arra jöttem rá minden gyermekem születésekor, hogy Úristen mennyire nem ismerem magam! És még azt is, hogy ki ez a nő?! Nekem önmagammal ego harc az első év. Annyi a megpróbáltatás, féltés, szorongás, nem alvás, fizikai terhelés, mentális terhelés, hogy az minden gyenge kapcsolódást szétszakít. Menthetetlenül. Lebontja a mázat és látod a csontvázat. Bizonyos szempontból tisztítótűz. Ha túléled erősebben, tisztábban mész tovább. Ugyanez igaz a megmaradó kapcsolatokra is. Ha túléli ezt, akkor mindent. Nem a veszekedések miatt megy tönkre. Meglátod a valóságot. És az vagy taszít, vagy vonz. Ha taszít, győzni fog az ego, mert támogatásra lel és megerősödik. Az a parancsa, hogy na innen el! Ha nem, akkor legyőzöd magad és társsá válhatsz. Szarul hangzik, de a lemorzsolódás szükségszerű, mert nincs értelme ezeknek a kapcsolatoknak. Visszanézve, tisztán látva mindig egyértelművé váltak az okok számomra. Remélem Te is megtalálod a válaszokat. Sok erőt neked az új élethez és rengeteg örömöt a gyermekhez.

          • tavasztunder // május 9, 2019 - 07:43 // Válasz

            Sajnálom, Eszter, nagyon nehéz időszakon vagy túl, örülök, hogy jobban vagy és rendeződött az életed. Én az első éneddel vagyok.
            A pasi meg így a leírásból egy felnőni képtelen here, jobb, hogy ez most derült ki, akármilyen fájdalmas is.

      • Popper Péter halála előtt nem sokkal ezt nyilatkozta:

        „Ez az egész családprobléma nagyon nehéz história – mondta a professzor. – Régen mindig volt a közelben egy nagymama vagy egy nagybácsi, akinek a vállán el lehetett sírni az embernek a baját. Ma az emberek többségének rengeteget kell dolgoznia ahhoz, hogy az anyagi lecsúszást lassítsa, és nincs a közelben senki. Jön tehát az a modell, hogy kívülről kell segítséget kérni, amiben én nem hiszek.

        A klinikán, ahol dolgoztam, az egyik doktornő egyszer körbevezetett, és azt mondta, hogy az ott fekvő gyermekek többségének csak az a baja, hogy cirókahiánya van, azért vannak ott, mert nem kapnak elég odafigyelést és törődést. És ezt nem csak a gyerekekről lehet elmondani. Azt gondolom, hogy baj van az emberi kapcsolatokkal. Annyi kompromisszumot hoz valaki élete során, annyifelé kell alkalmazkodnia, hogy otthon már nem akar, viszont enélkül meg nem lehet együtt élni, így fel is borulnak a kapcsolatok. Nálunk a házasságok fele tönkremegy, elválnak, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy az emberek szeretnének újra hinni benne, meg is próbálják megint, újraházasodnak, de nem megy, mert ahhoz sok lemondás kell.

        Mert végül is mi a szeretet? Az, hogy a másik ember jó érzése, öröme fontosabb nekem, mint a sajátom. Vagyis az ő öröme nekem is öröm. Ez a dolog lényege, de ez nagyon könnyen sérül. Sikerre nevelünk, de arra nem, hogy kudarcok is jönnek az életben. Ez utóbbiakat rettenetes traumaként élik meg az emberek. Mérei Ferenc, a neves pszichológus szerint a sikeres élet titka nagyon egyszerű: nem kell mindig jól járni. El kell fogadni, hogy vannak a vereségeknek, a bukásoknak, az életnek olyan szempontjai is, amelyeket az ember csak akkor láthat meg, miután kiütötték, és a földön fekszik.

        Assisi Szent Ferenc imája így szól: »Uram, te tudod, hogy nem az a fontos, hogy engem szeressenek, hanem az, hogy én szeressek. Nem az a fontos, hogy engem megértsenek, hanem az, hogy én megértsek.« Ez ellen nagyon sokan berzenkednek. Persze fontos, hogy kapjon is az ember, de a legfontosabb az, hogy adni tudjon, és elfogadni helyzeteket. Ahol elvárások vannak, az már valamiféle »üzlet«. Ha valaki csak akkor tud adni, ha ő is kap, abból nem sül ki jó dolog.”

        úgy gondolom, te képes és hajlandó voltál a lemondásra, a másik magad elé helyezésére a családi egység és mindannyiótok boldogulása érdekében, szerintem ez is megnyugtató tapasztalat.
        minden csalódás ellenére úgy gondolom, addig nincs baj, amíg erre továbbra is képes vagy, viszont szorítok azért, hogy legközelebb olyan méltó társat találj, akinek megy majd ugyanez,

  2. Nehéz ilyenkor bármit is írni, már értem miért nem írtál sokáig a blogra. Én is elváltam és az én történetemben is mindenkinek megvolt a maga igaza. A volt férjemet is megtudtam érteni és nekem is jó okom volt arra ahogyan viselkedtem abban a kapcsolatban…de basszus azért csodálom azokat a férfiakat, akik nem lépnek le, mert komoly nehézség támad, ha tudnak küzdeni, igen számomra ilyen az igazi férfi. (Persze nem az olyanokra gondolok, aki azért nem megy el a nő mellől, mert nincs hol laknia meg különben is túl macerás lenne az egész. ) Biztos neked/nektek is nagyon nehéz, örülök, hogy felvetetted, hogy terápiára járnál. A válásom után évekkel később én is végigcsináltam egy pszichoterápiát, elsősorban nem emiatt, de persze ez a téma kikerülhetetlen volt. Elképesztő hatással volt az életemre, bár előbb tettem volna meg és még egy nagy kaland is volt önmagammal. Persze ehhez kellett egy nekem való pszichológus, előtte háromnál is jártam 1-1 alkalommal és volt olyan akinél az volt az érzésem inkább nekem kellene segítenem rajta :) Örülök, hogy jobban érzed magad, én továbbra is maradok a lelkes szurkoló táborodban :)

    • Az élet fonáksága, hogy pont akkor nem tud az ember terápiára menni, mikor a legnagyobb szüksége van rá (mert nincs idő, pénz vagy mindkettő). Pedig muszáj, rászántam magam én is, pénteken kezdek. :)

      • Biztos segíteni fog egyensúlyba kerülni. Te Eszter most láttam, hogy még egy éves sem volt a lányotok amikor a férjed tulajdonképpen ellépett mellőled. Visszaszívtam a megértő mondataimat a mindenkinek megvan a maga igazságával kapcsolatban, ezt erre az esetre nem tartom igaznak. Hát hallod-e egy nemrég szült nőnél és a közös gyereknél, rohadtul nem számít a férfi nyugalma és jó érzése. Te is benne voltál a napi nehézségekbe, mi lett volna, ha még neki kellett volna megszülnie is a lányotokat és a hormonok benne háborúztak volna? Van az az időszak, amikor fog összeszorít és csinálom, mert felelősséggel tartozom egy kiszolgáltatott nőért és a gyerekemért. Érzelmileg mindenképpen kiszolgáltatott egy nemrég szült nő, szüksége van a támaszra. Ha később, tudom is én 1-2 év múlva sem rendeződik a helyzet, akkor gondolkozzon el a szétválásról. Ha nem is falig akar veled elmenni, de legalább a közelébe. Szerintem éretlen a férjed vagy addig az emberlét egy kipárnázott verzióját élte meg és jött a valóság. Bizony embernek lenni néha piszok nehéz…

  3. Francba :(
    Eléggé bosszantó volt az én válásom is (és megviselte a gyerekeket is), meg néha most is berágok volt nejemre. Most látom (igazán), hogy van annak előnye, ha a kapcsolat igazából nem külső okokból megy tönkre. Mire mi szétmentünk, bőven volt időnk lelkileg is lezárni.
    Terápia bármikor jól jöhet. Szerintem nincs ember, akinek egy kis terápia és/vagy önismeret ne jönne jól.
    Ehhez: “akkor hasznosabb, ha itthon még többet segít, hogy én 300 körül megkereshessek. Erről nem akart hallani, az is érthető, bár már látom”. Nem tudom, felvetem, lehet, hogy a jó kis patriarchátus (a férfi a “családfenntartó”) is bőven belejátszott ebbe.

    • Mindent áthat a szocializáció. Amikor azt hallottam a mosogatásra vagy takarításra, hogy “nem érzem feladatomnak” kiégett az agyam. Persze gyerek előtt valamiért a pasik még annak érzik. :D

      • Nemtom, de azért lehet, hogy nem a gyerek születése, hanem az általad is leírt élethelyzet volt legalább részben az ok. Számomra nyilvánvaló, hogy kisgyerek mellett pláne a pasi feladata (is) a mosogatás.

      • Gyogyó bácsi újra száguld // május 8, 2019 - 19:14 // Válasz

        “Persze gyerek előtt valamiért a pasik még annak érzik”

        Ezt a félmondatot nem értem. A gyerek előtt mosogatott, utána nem?

        • Az szokott lenni általában a vízválasztó, igen. A legtöbb családban a férfi kétszer annyit dolgozik a megélhetésért, míg a nő teljesen kiszorul a munkaerőpiacról, és ez teljesen átírja az otthoni munkamegosztást. Nálunk hiába volt ehhez képest egy alternatív kontextus, vagyis egy percre se leadott vállalkozás a részemről és kevés megrendelő az ő vállalkozása oldalán, mégis ugyanígy rám hárult a házimunka egésze otthon, míg korábban ezekben ő is részt vett. Valószínűleg olyan erős a társadalmi norma, hogy ez a természetes rendeződés a körülményektől függetlenül.
          (A mosogatás amúgy MINDIG az enyém volt, de csak azért, mert ő főzött többnyire, szenvedélyes hobbiszakácsként élvezte, engem meg hidegen hagyott, csak kaja legyen, és úgy éreztem igazságosnak, hogy akkor én mosogatok. Hozzáteszem, ez nagy önszívatás volt: ha én főzök, mindent azonnal elmosok és elpakolok, de nála két óra főzőcske után a földön is edényhalmok álltak, késő este nem tudtam már zörögni ezzel a gyerek miatt, reggelre mardt… és hát tudod, este örömmel, reggel körömmel.)

          • Trollhattan // május 10, 2019 - 16:08 // Válasz

            Emberek, mé’ nem vesztek mosogatógépet? (Vannak áthidalhatatlan korlátok, mint pl. nem fér el, a főbérlő nem engedi stb., de többnyire nem ez az ok. És nem is az ökológiai szempontok.) Tudom, persze, hogy nem ez a fő gond, hanem a hozzáállás, de legalább ennek a méregfogát ki lehetne húzni.

            • Nálunk mindkét helyen gyakorlati oka volt ennek: régi építésű kérók, sem a műszaki feltétel, sem a hely nem adott hozzá. De nem adtam fel, hogy amint lehet, lesz. Szárítós mosógépem is most lett, és összehasonlíthatatlan komfort: mindegy, mikor veszem ki, két napra is elfelejthetem akár.

      • tavasztunder // május 9, 2019 - 07:48 // Válasz

        Miért, ő nem ugyanott élt? Mit érzett feladatának a farokjogú okoskodáson kívül? Ha jól értem te tartottad el és amikor lett munkája akkor a bulika fontosabb volt mint beleállni a kisgyerekes létbe.

  4. Sajnálom. :( Nem lehetett egyszerű egyikőtöknek sem, de csupán a leírtak alapján én úgy látom, apa kicsit hamar feladta… :( Persze nem ismerem a full sztorit, pláne, h ő miként élte meg az elmúlt 1-2 évet.
    “a búcsúzó apja köré tekeri egész kis testét, és sírva kiabálja, hogy “apa, apa”, azt mondom, lófaszt, és kicsit meghalok legbelül” – ez a lényeg. Ha magam is lejtőre kerülök (hiszen néha mindenkivel előfordul), akkor elég csak ebbe belegondolni, hogy nem akarok és nem is tudnék a gyerekeim nélkül élni (mámint, hogy a mindennapjaik nélkül). Hétvégente, vagy 3-4 naponta talizni nem ugyanaz. Meg aztán szerencsére ott van az is, szeretem annyira a feleségem, hogy ne faroljak ki mellőle akkor sem, ha éppen nem teljesen vagyunk sinen.
    Ahány szitu, ahány ember, annyiféle – hogy ő miért “engedett el, zárta le ezt”, csak ő tudja megmondani. Tippjeim lennének, de túl keveset tudok, ahogy írod, annyira árnyalt minden, találgatni pedig nem érdemes. Nem is kell.
    Önkritikus és megértő vallomást írtál. Talán túlságosan is. Kicsit a depresszióra hegyezted ki, de sztem ez csak egy szelete a történetnek és semmi esetre sem a főcsapás (pláne nem lehet az oka annak, hogy elengedett).
    Lehet, h rosszul gondolom, de ellentétben vele, Te még ezt valszleg nem zártad le. Több szerencsét a továbbiakra, erőt a folyamathoz, ami során azt tudod mondani: “JÓL vagyok.” Ha ehhez az kell, hogy Te is elengedd őt, akkor sok sikert! :)

    • Nyilván komplexebb minden, mint csak a depresszió, de az volt a végső ok: hogy csak sírtam, ordítoztam, fenyegetőztem, k9nyörögtem, nem volt velem pozitív élmény együtt élni. Számomra a lezárást az nehezíti, hogy nem kaptam esélyt, nem próbáltuk meg rendbehozni, nem kértünk segítséget, egyszóval annyira gyorsan, egyik pillanatról a másikra, pár hét alatt eszkalálódott így a helyzet szeptembertől decemberig, hogy nem érzem úgy, hogy közös akarattal ne lehetett volna rendbejönni. De aztán lehet, ez ilyen szentimentális női picsogás, gyorsan és huszárosan kell dönteni, mielőtt rosszabb lesz a helyzet.

      • azért tapasztalataim szerint valakivel együtt élni nem mindig pozitív élmény. ha szereted a másikat, eszedbe nem jut menekülni. méltatlan helyzeteket is végigcsinál az ember, számtalant, ha szeret. ahogy te is végigcsináltad, amíg csak lehetett.
        ha csak megfordítjuk: neked pozitív élmény volt vele, amikor magadra hagyott érzelmileg, anyagilag, mindenhogy? mégis akartad, mégis rendbe akartad hozni.
        ő nem. és nem csak a végét nem akarta rendbehozni, a leírás alapján valójában sosem volt igazán támogató társad, maximum szeretett volna az lenni…
        vannak férfiak, akik nehezen, sokára nőnek fel, vannak, akik soha.
        van olyan nő, aki beéri azzal, hogy a társa tulajdonképpen a második, harmadik gyereke,
        van, aki nem. te nem. te sem.
        baszki, mégis mondtam véleményt, sajnálom.

        • Azt látom, hogy a srácok egészen másképp szocializálódnak. A tündérmesékben és a romantikus vígjátékokban mondják a férfikarakterek ezeket az “örökre” és “mindig, mindenben melletted” szólamokat (érdekes, a női figurák ezt nem annyira mondják), és olyan, mintha megszoknák felnőtt korukra, hogy ilyesmiket kell mondaniuk, ezt várják tőlük. Nálunk is ez az “örökre” fíling volt a visszatérő kommunikációs stílus. Emlékszem, volt olyan, hogy fél éve voltunk együtt, meséltem valami random sztorit, és szerepelt benne, hogy “volt akkoriban egy ostoba románcom”, és ott – holott ez releváns se volt – megállított és megjegyezte: “de azt ugye tudod, hogy én nem románc vagyok, hanem együtt fogunk megöregedni, mert örökre szeretni foglak?” és megölelt. Igazából nagyon nyomta ezt a vonalat, hát a fene gondolta volna, hogy teljesen problémamentes öregedést fogadatt volna csak el, ezt valamiért meg nem mondta! Valahogy van ez a tündérmese dolog, hogy mondani kell, de a tettek… na, az más kérdés.

          • ez a stílus engem mindig gyanakvással tölt el:-)
            jobban szeretem, ha valaki nem ígérget, nem használ olyan súlyos szavakat, mint az “örökké”, de cserébe rászánja az időt, hogy megismerjen, és amikor már tudja, mivel-mikor-hogyan segíthet, megteszi, mellettem van, támogat, és természetesen tőlem is megkapja ugyanezt.
            kevesebb szó, több tett – szerintem hasznosabb.
            a másik viszont, amit megfigyeltem, hogy a férfiak mintha úgy rettegnének bármilyen egyet nem értéstől, vagy pláne kicsit hangosabb szóváltástól, mint ördög a tömjénfüsttől.
            pedig – szintén tapasztalataim szerint -, ha mindig mindent ráhagyunk egymásra, az tutira gyanús, az valakinek biztosan nem jó, ott valaki biztosan sokat nyel, és ha ez halmozódik, az a valaki előbb-utóbb fejvesztve fog menekülni vagy szépen lassan elsorvad.
            hasznosabb megélni az ellentéteket, akár hangosan is, de mindenképpen azzal a szándékkal és persze képességgel, hogy meghallgatjuk és megértjük a másik mozgatórugóit: megtanuljuk a másikat.
            mert ebben az esetben előbb-utóbb elfogynak ám a veszekednivalók:-)
            (kivéve, ha szándékosan visszaélünk a tanultakkal, oda szúrunk, ahol a legjobban fáj, de az szintén nem visz előre)

            • Tökre egyetértek, ember nem ígérheti felelősséggel, hogy “örökké”, egy kategóriában van a “soha”-val. A 2003-as Peter Pan-filmben hangzott el: “never is an awfully long time”, és ez az örökké-re is vonatkozik, nagyon jól hangzanak egy heves fogadkozásban, de az emberi természetbe tulajdonképpen egyik sem illeszthető bele igazán.
              És sajnos az is jellemző, hogy rengeteg férfi valahogy nem tanul meg konfrontálódni, mindent ráhagy a másikra, aztán meglepődik, hogy fojtogatja a kialakult helyzet. Nem hiszem amúgy, hogy ez általános takonygerincűség, szerintem a szocializációjukkal van összefüggésben.

              • Mondjuk rám meg pont az volt a jellemző (és azért még kicsit most is), hogy nem egyszerűen felvállaltam a konfliktust, hanem túl is toltam a konfrontációt. Talán ma már képes vagyok megfelelően kezelni. Khm. Gyakran. ;)

                • :D Mondjuk az is tény, ahogy nőkre jellemzőbb konfrontálódás se vezet sokszor eredményre, mert egy konfliktus megoldásához meg tudni hallani a másikat is, az pedig nem annyira magától értetődő feladat és nemtől függetlenül nehéz.

                  • Így van. Nem tudom, hogy a – statisztikailag mindenképpen – eltérő kommunikációs és konfrontáció-kezelési módszer a férfiak és a nők között minek a következménye,de nem kizárt, hogy erősen a szocializációé. A lényeg azonban az, hogy igazából jó módszert nem látni tömegesen, tehát a gyerekek felnőve nem tudják elsajátítani – mert mi alapján, ha nincs példa? Aztán vagy megérti a felnőtt ember, és akkor megpróbál (segítséggel vagy anélkül) kialakítani saját módszert, vagy nem :(

  5. Nagyon bátor vagy, hogy mindezt leírtad. Nem tudom, ez mennyire fog vigasztalni: már felnőtt voltam, amikor elváltak a szüleim, máig azt kívánom, bárcsak sokkal korábban megtették volna. Évtizedekig éltünk a tesóimmal egy olyan mérgező környezetben, ami mindannyiunkra rányomta a bélyegét, körülbelül most, cirka másfél évtizeddel azután, hogy elköltöztem otthonról, kezdem úgy érezni, hogy lassan, nagyon lassan elkezdtek gyógyulni a sebek. Több olyan ismerősöm is van, akiknek még pici gyerek korában szétváltak a szülei, amikor még nem marták egymást csontvázig szét, és később is képesek voltak normálisan kommunikálni egymással. Felnőtt korukra hálásak érte, hogy a szüleik nem tették ki őket évekig tartó viharoknak. Egy szülő sok mindennel tartozik a gyerekének, de szerintem pont a boldogságával pont nem, bizony előfordulhat, hogy az egyik szülő végül nem a másik szülővel találja meg végül a helyét, és a gyerek is láthatja, hogy nem kell feltétlenül egy rossz kapcsolatban maradni, ki is lehet lépni, ha már nem működik. A lényeg az lehet, hogy az ilyen fájdalmas folyamatokban mindenki a lehető legkevésbé sérüljön és minél őszintébbek legyenek egymáshoz és önmagukhoz is.
    Egyébként úgy gondolom, hogy ahol mindkét fél dolgozik, ott egyenlőnek kell lennie a házimunkaelosztásnak is, függetlenül attól, mennyire sikeresek. Plusz attól még, hogy nem laktok együtt, Bori apukája még tölthet sok időt együtt a gyerekével, remélem, azért erre törekszik is.

    • Felvállalás: egy ilyen helyzetben mindig skarlátbetű van az ember homlokán, tehát jobb akkor már árnyalni, rózsaszínné tenné, ha törölni nem is lehet. Nyilván aki gonosz, úgyse érti, de neki meg nem is kell, a többiek érdekesek.

      Ha nagyobb lesz, természetesen ottalvós hétvégékre, óvodai-iskolai szünetekre is mehet majd. Korlátlanul láthatják egymást, ez alap.

      • Szerintem azok látják a betűt, akik görcsösen ragaszkodnak a látszathoz, a “jaj-csak-botrány-ne-legyen”-klasszikus felállásához. Nincs betű, emberek vannak, akik se szeretni, se sírni, se őszintének lenni nem félnek.

        • Hú, egyébként rengeteg ismerősöm van, akik meghitt házassági évfordulós fotókat posztolnak, miközben úgy szidják a partnerüket, ahogy tudják, és ha nem lenne közös vagyon vagy alacsonyabbak lennének az albérletárak, lépnének a francba inkább. Ennél ez pl. sokkal jobb helyzet.

    • Az én szüleim se váltak el (mi meg igen a gyerekeim anyjával). Mélyen egyetértek minden szavaddal, a nem-elvált szüleim voltak a legkomolyabb érv amellett, hogy nekünk a gyerekeink érdekében IS el kell válnunk. Talán mond valamit az egészről az, hogy a volt feleségem a válás kimondását kettesben meg akarta ünnepelni velem ;) Nekem sem elvi, hanem gyakorlati okom volt arra, hogy nem mentem, asszem munka. Ha ma válnánk, valószínűleg mi is csak az ügyvédeken keresztül beszélgettünk volna, mint egy másik “páros” a bíróságon (mi csak lestünk, és egymással beszéltük meg, hogy jé, ezt így is lehet). Nekünk nem volt ügyvédünk, megbeszéltük egymással. Akkor még.
      Az elköltözésem persze megviselte a gyerekeket, de nagyjából biztos vagyok benne, hogy az együtt maradásunk, a veszekedések (mert már sokat veszekedtünk amíg együtt voltunk) sokkal inkább megviselték volna őket.

      • Ha ezt ismeretlenül mondhatom, szerintem a lehető legjobban döntöttetek. A gyerekeknek arra van szükségük, hogy mindig számíthassanak a szüleikre, ez pedig simán megvalósulhat úgy is, hogy a szülők nem élnek együtt. Persze az nyilván sokk, ha valamelyik szülő elköltözik, meg kell szokni a kialakult helyzetet, de szerintem az, ha cserébe láthatják, hogy emberi módon tudtok egymással beszélni, tisztelitek egymást és ők is bármikor fordulhatnak hozzátok, mindent megér, sok “normál” családban sem valósul ez meg. Plusz ugye látnak egy egészséges példát egy kapcsolat lezárására, és adott esetben ők is meg tudják ezt tenni a saját esetükben.

        • Szerintem is a legjobb döntés volt, mindannyiunk számára. A gyerekek is egész hamar belátták, megértették. És igen, azt látták, hogy ha egyszer szarul él együtt két ember (mert sajnos azt látták), akkor is van lehetőség arra, hogy normálisan legyen vége a kapcsolatnak.

  6. Azt gondolom a válás nem feltétlenül rossz dolog(lényegtelen,hogy házasság volt vagy csak együttélés). Amire figyelni kell,mind a két a szülőnek hogy a másik szülőt ne bántsa a gyerek előtt, a gyereknek.

    Amik nekem furák voltak az írásodban,hogy a gyerek előtt mosolyognod KELL. Nem,nem kell. A gyerekek amúgy is érzik ha baj van. Nyílván nem neki kell kiöntened a lelked, de vállalhatod előtte ha szomorú vagy,fáradt, nyűgös,mert az anyák is lehetnek azok.

    • A KELL nem jó szó, igen. Igazából az volt, hogy igyekeztem kizárni a közös világunkból azt a sok feszültséget, és tudatosan csak rá fókuszáltam akkor. Nyilván,a mikor tudtam. A gyerekek ebben amúgy elég jók: elvonják a figyelmedet a legszarabb világvége-hangulatról is.

      Nyilván írtam kisezer cikket arról, hogyan viselkedjen szülpőár válás után és hogyan az új partnerek (ebben voltam én), ettől még a szülője után síró gyerek elég fos realitás.

      • Persze. De a gyerekek okosak, sokkal okosabbak,mint azt mi gondoljuk és sokkal hamarabb alkalmazkodnak a helyzethez.
        Persze,hogy sír az apja után,mert szereti és nem akar tőle elválni, utánad is sírni fog,ha bölcsibe kerül, aztán kb.5 perc alatt megnyugszik, mert tudja,hogy nem örökre mész el.
        Átélni nem tudom, de elég közelről látok most egy válást,egy kicsit nagyobb gyerekkel,mint a tiéd, és iszonyatosan nehéz lehet. Bízz a kislányodban! Tudja,hogy mind a ketten szeretitek és hosszú távon jobban jár így(bár ő ezt nem tudja) mintha együtt maradtok és ölitek egymást.

        • Piciknek valószínűleg könnyebb, mert nem lesz emléke másról, minta mi van, és az lesz számára természetes, hogy anya és apa nem egy helyrajzi számon van, de szeretik őt és egymással is le tudnak ülni egy asztalhoz. A gyereklek jobban alkalmazkodnak eleve, mint mi: a konzervatív gyerekvédők féltik és sajnálják azokat, akiknek két anyja és/vagy apja van, ők meg teljesen átlagosan állnak a kérdéshez, mint bárki a monogám, heteró szüleihez.

          • tavasztunder // május 9, 2019 - 08:01 // Válasz

            Lehet lesznek itt még apukától meglepetések ha lesz egy új partnered. Fel nem nőttek esetén elég gyakori.

            • Hát, ezzel beelőzött, mondjuk úgy. Nem voltam sokáig pótolhatatlan.

              • Miért nem vagyok meglepve? Az én volt férjem is a szülinapomon még olyan szép levelet írt nekem kézzel, majd egy hónap múlva kérte költözzünk külön. Köpni nyelni nem tudtam. Persze nálunk is egy nehéz időszak volt, sok volt az időszakos teher, de látszott az alagút vége. Aztán hónapokkal később tudtam meg, hogy mi volt az igazi ok vagyis ki volt az igazi ok. Szépen össze lehetett rakni a kirakóst, utólag már ő is elismerte, hogy egy másik nő volt az igazi ok. Nem lehet, hogy a férjed, aki szilveszterkor újra mondta, hogy szeret, majd egy éles váltással mondta, hogy menjetek külön, már ismerete az új nőt?

                • Bármi lehet, nem tudom. Nem tudom, mit higgyek. Egy kurva nehéz időszak után végre látszott az alagút vége: november közepén lett munkája, normális bére, úgy nézett ki, lesz hely a bölcsiben időszakos gyermekfelügyeletre… ergó ugyanaz, amit te is mondasz, a két legsötétebb fronton (pénzhiány és időhiány) látszott az alagút vége. Az ünnepek nyugodtan teltek, kedves szavak, nó veszekedés, napi szinten szex. Január első hetében meg kalap-kabát, mégse kellesz? Olyan érzésem volt, hogy két évig támogattam őt a saját lemondásaim árán mindenben, erre mire megerősödött és én legyengültem, kitette a szűröm. Ehhez képest asszem, csak hab azon a szép nagy tortán, volt-e, van-e új nő.

                  • Az a baj hogy az ilyen tipusu emberek majdnem mindenhova legyàrtanak egy gyereket, így lesz nekik több anyàtól/apàtól több gyerek.

                  • Nagyon együtt érzek veled, ilyenkor nagyon kifosztva érzi magát az ember, basszus mennyire tudom… Jó, hogy holnap elkezded a terápiát, néhány vargabetűt meglehet vele spórolni, hogy aztán eljöjjön az a nap amikor újra könnyű szívvel tudsz élni. Az ilyen fickók pedig előbb-utóbb rájönnek, hogy ilyen cérnavékony gerinccel élni hosszú távon nem kifizetődő.

                    • Semmiképpen nem mondanám, hogy gerinctelen vagy aljas ember, inkább az, hogy álmodozó: a nagy szerelem, az inspiráció, a felhőtlen boldogság és a rendezett otthon az álma, amiben ő kiteljesedhet, de az, hogy ez közös munka és brutálisan nehéz időszakok is lehetnek, amikor érdemes kitartani egymás mellett, az egyszerűen hiányzik belőle. Annyiban nyugodt vagyok, hogy én a legnehezebb időszakokban is kitartottam mellette és a végsőkig küzdöttem volna, ahelyett, hogy feladom. Aztán ki tudja, ez-e a jó megközelítés: lehet, ha nem megy, minél gyorsabban lépni kell, és ezért csak hálás lehetek. Tényleg nem tudom.

                    • szolvi // május 9, 2019 - 11:31 //

                      Akkor lehet én vagyok szigorú, de ha egy férfi elhagy egy nemrég szült nőt, akkor az nekem bizony cérnavékony gerincű még mindig.

                    • Bocsi, ezt a legutolsó kommentedre írnám, csak a WP nem engedi: én el tudok képzelni olyan szitut, ahol az egyik fél tényleg szerelmes lesz másba (nem fellángolás, nem múló farokduzzanat, hanem valódi vonzalommal), akár akkor is, amikor még kisgyerek van. De azt is gondolom, hogy az ilyen helyzeteket is őszintén, nem hazudva kell kezelni, természetesen minden segítséget megadva a gyereknek és a gyerek másik szülőjének is. És persze nem árt, ha az új partner is elég intelligens a helyzet megértéséhez.

                    • Eszter azt írja, hogy a férj már volt egy hasonló helyzetben, ott is házasság volt és egy kisgyerek, majd elment onnan is. Ez érdekes információ az ő nagy szerelmes lényéről. Az is érdekes, hogy Eszter és a férje újra kezdtek igazi párként együtt élni, majd férj hirtelen menni akar. Nem tudni miért, de nekem a saját tapasztalatom szerint éles váltásokkor van ott egy harmadik is, ha ez igaz, akkor ez nekem a kamaszkori és nem egy érett ember viselkedését idézi. Egyik hónapban még Gyurit szerettem, másik hónapban már a Roland tetszett veszettül. Nagyon fáj a szívem minden olyan anyukáért akit elhagynak egy egészen kicsi gyerekkel és pont nem érdekel, ha a férj újra megtalálta immár harmadszorra (?) a nagy Őt.

                    • Lejjebb már olvastam én is, az tényleg cinkes. Mondjuk én nem a sorozatlelépőkre gondoltam, hanem egyszeri esetekre, de igazad van, aki ezt zsinórban többször is megcsinálja, az komolytalan ember.

              • tavasztunder // július 13, 2019 - 08:37 // Válasz

                Sajnálom, Eszter. :(

  7. Amikor januárban láttam FB-n, hogy mi történt, nagyon nagy hatással volt rám. Egész este ezen járt az agyam, és utána napokig rágódtam rajta, meg többször visszatértem elolvasni a kommenteket. De gyáva voltam, hogy nem írtam rád, és nem mondtam el, mennyire nagyon sajnálom, és mennyire nagyon szíven viselt ez az egész. De úgy gondoltam, nem ismerjük egymást, nincs jogom beleszólni a magánéletedbe, még akkor sem, ha ennyire együttérzek és ennyire megérintett a történeted. De most már bánom, hogy nem írtam legalább egy sor kommentet, hogy fel a fejjel, minden mélypont után jön a felemelkedés.
    Ezt a posztot is félig könnyezve olvastam végig, de már sokkal nagyobb megkönnyebbüléssel. Örülök, hogy jól vagy már. Fura dolog vagy te nekem, amolyan példaképféle, akitől nagyon sokmindent tanultam, talán a legtöbbet a “felnőtté válásról” és a társadalomról itt a blogoszférában. Talán ezért is érintett ennyire érzékenyen, hogy pont veled történtek meg ezek. De most is példakép vagy, hogy ennyire őszintén, szardobálás nélkül fogalmazol meg ilyen dolgokat. Ha mást nem is tudok segíteni, de remélem valamit mégis tudtam azzal, hogy ezt leírhattam.

    • Jaj, basszus, olyan érzékeny hangulatban vagyok, hogy mindjárt sírok ezen a kedvességen, de nem szabad, mert náthás s vagyok, és fogyóban a zsepi! KÖSZÖNÖM!

  8. Zala András // május 7, 2019 - 07:10 // Válasz

    T.Eszter!

    Hányszor kell még kérnem-követelnem,hogy ne küldjön többé üzeneteket?Nem olvassa el a válaszokat a faszságaira?Eddig-kb egy hét alatt-hatszor szerettem volna megszabadulni Öntől.Jó lenne,ha lekopna végre rólam!Zulu.

    2019. 05. 06. 10:14 keltezéssel, Eszter’s Offtopic írta: > WordPress.com > Eszter posted: “Nem hibáztatok (már) senkit, lassan magamnak is > megbocsátok. A történetemet azért írom le, hogy tisztán lássak, és > azért osztom meg, mert talán más is okulhat a mélypontokból és a > kitörési lehetőségekből. Meg talán azért is, hogy látsszon: annyira > árnyalt” >

    • Drága jó Zala András!

      Feliratkoztál a hírlevélre valamikor, tehát fogod magad, ugyanezzel a lendülettel leiratkozol. Ennyi.

      Már megírtam válaszban legalább ötször-hatszor én is, hogy a hírlevél funkció címlistájához nekem nincs hozzáférésem, teljesen automatikus. Egyetlen ember tud fel- és leiratkozni a saját címével: TE. Se a nagymamád, se az édesanyád, se Orbán Viktor, se Gyurcsány Ferenc, se Donald Trump, se én nem férek hozzá az általad kapott rendszerüzenethez, amire kattintva le tudsz iratkozni bármikor, BÁRMELYIK hírlevélről, erről is.

      Mivel látom, hogy így a sokadik körben sem fogod fel, most egyszer utoljára mutatom, hogy kell, de a primitív és agresszív hangnem miatt ez volt utolsó alkalom, hogy segítek, a kommentjeid a jövőben olvasás nélkül mennek a lomtárba:

      1. Kattints arra, hogy UNSUBSCRIBE (ha magyarul regisztráltál, értelemszerűen LEIRATKOZÁS)

      2. DELETE SUBSCIPTION, ha magyarul van meg neked “FELIRATKOZÁS TÖRLÉSE)

      3. Készen vagy, igyál meg egy felest, nagyon-nagyon ügyes vagy, gratulálok!

      Ha ezek után még mindig nem világos, javaslom, végezz el egy kezdő tanfolyamot az internet működéséről (helyi művházakban nyugdíjasoknak szoktak általában ilyet tartani, de bármilyen korosztály mehet), ha már ott vagy, egy jófajta illemtanórával egybekötve, te agyartan gyökér. :D

      (Gyerekek, basszus, faszér’ internetezik, aki nem érti, hogy működik! És ne mondjátok, hogy szegényke, nem látott még ilyet, mert feliratkozni meg valahogy azért sikerült neki. Plusz attól még, hogy tudatlan, normális hangnemben lehetett volna kommunikálni, főleg mivel elég normálisan leírtam az első körben, mi a teendő.)

  9. bugyborelia // május 7, 2019 - 08:43 // Válasz

    Kedves Eszter! Ha tudnád hányszor eszembe jutottál az elmúlt fél – háromnegyed év során… gyanúsan nagy volt a csend és volt egy ilyen megérzésem, hogy hasonló lehet a háttérben, de azért reménykedtem is, hogy biztos csak vészmadárkodok, nem is ismerjük egymást, mit kattogok ilyesmiken… Sajnálom, hogy így alakult nálatok, de remémel most már jóra fordulnak a dolgok :)
    Köszönöm az őszinteségedet… tudod, mostanában olyan divatos magánvállalkozónak lenni, mindenki hagyja ott a melóját és önmegvalósít*… legalábbis instagramon mindenhol ezt látom, ezzel azt súlykolva mindenkibe, hogy ez a legklasszabb dolog a világon… csak hát van egy ilyen árnyoldala is, mint ami veletek történt, de erről oly kevés szó esik.
    (*tudom, hogy te nem ez a kategória vagy és imádom az írásaid, szóval légyszi ne vedd rossz néven a megfogalmazást)
    Tényleg sajnálom, hogy veletek ez történt és egy ilyen kegyetlen világban élünk, hogy ez megtörténhet, arról is regényeket lehetne írni miért csak ekkora anyagi támogatást kap egy anya…
    Kitartást kívánok és egy sokkal szebb időszakot! :)

    • Épp ma meséltem ismerősnek, nálam ez hogy történt. Hogy már többet kerestem a vállalkozással, mint a főállással, utóbbira alig volt időm, de nem akartam otthagyni, mert vártuk, hogy bedőljön a végkielégítés miatt (hat éve voltam a cégnél). Hála a jó égnek, csak lehúzták a redőnyt, életem egyik legszebb napja volt! :D

  10. Nagyon sajnálom, Eszter… Most nem is tudok mit írni, csak hogy hatalmas ölelést küldök neked, és kívánom, hogy mielőbb legyenek szebb napjaid!

  11. Gyogyó bácsi újra száguld // május 8, 2019 - 19:24 // Válasz

    Én is kíváncsi voltam, hova tűntél. Így már érthető.

    Mármost természetesen nem rád vagy az egész világra ráerőszakolva, csak a saját lelkivilágomat kivetítve, és elnézést, hogy lehangoló, de:

    Hát ez gyorsan ment. Mindig rácsodálkozom, amikor emberek gyereket vállalnak meg kapcsolatot kezdenek… mit gondolnak, mi fog történni?

    A világon semmi értelme csinálni nincsen. Semmi, semmi, semmi.

    Hát ez van. Ugyanabban a fosóceánban fuldoklunk mind. Kitartást!

    • Gondolom, mindenki azt hiszi, hogy óóóóódemajdhogyne, ő bezzeg örökre és azután is. Nálunk a tékozló fiú-szindróma is ott volt: az első házassága ugyanígy tőle be, hogy folyton eljárt otthonról (mert nagy volt a kupi otthon), otthagyva a partnerét a gyerekkel satöbbi, és hát annyira szépen adta elő két évvel a válás után, mikor engem megismert, hogy óóóóóóó, hát ő ebből az ordas nagy hibából annyit tanult, úgy megváltozott, annyira más ember lett. Én is hülye vagyok, mert szépen becumiztam, amíg újra el nem játszotta ugyanezt velem is. Asszem, az embernek van valamiféle ösztönös vonzalma azokhoz, akik múltbéli hibáikat belátva megjavultak, megváltoztak, mert ugyebár azt hisszük, hatalmas önismereti ugrás, önmeghaladás áll mögötte, ami nagy belső erőt tükröz. Aha.

  12. Kedves Eszter, nem is tudom, hány éve olvaslak már – talán tíz év is eltelt már azóta, hogy megtaláltam a blogodat, Vaddi néven írtál még, sok-sok számomra érdekeset már akkor is. Tetszett a széles látóköröd, az a kíváncsiság, és mély humanizmus, ahogy a legtöbb témához hozzáálltál, és szívesen olvastam mindig a rólad szóló posztokat is. Írtál arról, hogy nem lehet normális fazonú kényelmes női cipőt kapni, hogy milyen ambivertált embernek lenni, arról, hogy szeretnél gyereket, családot, írtál párkapcsolatokról, szakításról, nárcisztikus pasikról. Így szép lassan megismertem életed egy szeletét, és egyszer még személyesen is találkoztunk egy blogtalin, ami nagyon pozitív élmény volt. Emlékszem, mennyire örültem, amikor megtudtam, hogy lett párod és babát vársz, és mindig szívesen nézegettem Bori képeit a Facebbokon. Sokkoló volt ezek után megtudni, hogy egyedül nevelő anyuka lettél – először azt hittem, hogy meghalt a férjed. Nem is nagyon tudtam mit mondani, de emlékszem, csak ültem és bizony sírtam is… Örülök, hogy visszatértél a blogoláshoz, és hogy túl vagy a nehezén, sok erőt és kitartást kívánok neked a továbbiakhoz!

  13. Ugyan hiszek a sorsszerűségben, mégis döbbenet volt olvasni, hogy mennyire kisimult körülötted minden, ahogy újra a saját utadra léptél.
    Az 5% pedig… átérzem. Bár mi a b verziót választottuk. Meglátjuk meddig ér…
    Köszönöm neked ezt az őszinte, önfeltáró írást.

  14. Kedves Eszter, nem kell tökéletes anyának és tökéletes társnak lenni! Nagyon megdöbbentett, hogy neked is sikerült elkövetned azokat az alapvető hibákat, amiket az írásaidban eddig olyan okosan fejtegettél. Nem, ebben a kapcsolatban nem te voltál a hunyó, nekem inkább az jön le, hogy megpróbáltál mindent, ami tehető, erőn felül, egyedül, minimális segítséggel (már ha segítségnek tekinthető egyáltalán, hogy a férjed legalább a gyerekről gondoskodott néha, ha már az anyagiakban semmilyen szinten nem tudott részt venni…. ) És te ezek után azon gondolkozol, hogy mit és hol rontottatok el??
    Adva van egy életképtelen férfi (mi lett volna vele, ha te nem tartod el?), aki az álmait kergeti akkor, amikor a leginkább oda kellene tennie magát (na jó, a te segítségeddel, hiszen támogattad benne.. ).
    Aki nem akar a te lakásodban lakni, nem érzi jól magát a gyerekes helyeken (ha már pénzt nem keres, hogy kettesben el tudjatok menni), és nem talál munkát egy nagyjából semmilyen végzettséggel. Az meg, amit talál, nem felel meg neki. Ami talán érthető is (de nem ebben a helyzetben) én sem bírom az ilyen helyeket, de te ebben is őt sajnálgatod, meg “megérted”. Meg foglalkozol hétvégente az ő gyerekével is.
    Nem lehet kétóránként szoptatni napi huszonnégyben, meg heti ötven órát dolgozni mellé, meg “ajándék” gyereket ellátni a sajátod mellett, meg idős rokonnal foglalkozni, meg a pasid lelkét pátyolgatni aki ahelyett, hogy odatenné magát, tőled várja el a család fenntartását (ami te magadra is veszel…), és akkor még neki áll feljebb, ha el kéne mosogatni.
    Szóval nem értem én ezt az egészet. És nagyon remélem, hogy nem bántásnak veszed, amit írok, csak elképesztő, hogy mi nők (is) mennyire nem vesszük észre, amikor épp saját magunk is benne vagyunk, hogy a szép családra vágyásunk érdekében mekkora hülyeségekre vagyunk képesek.
    Amit ugyan írsz is, hogy – állítólag – ő is erre vágyna, de a magam részéről ezt inkább egy kamaszos képzelgésnek érzem, ami bizony jó lenne, de hát… oldja már meg valaki! (és igen, ha valaki nagyon emlegeti ezeket az örökké veled és hasonló dolgokat, az nálam is intő jel!)

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt kedveli: