Az örökbefogadó szülő a saját gyerekét neveli, és nem “más gyerekét” használja “élvezeti cikként”

Kövér László, az Országgyűlés elnöke szerda esti zuglói lakossági fórumán olyat szólt, hogy “erkölcsi értelemben semmi különbség nincs egy pedofil magatartása között, meg a között, aki homoszexualitásként az örökbefogadáshoz való jogot követeli magának”.

Szerinte “mindkettő esetben a gyermek egy tárgy, egy élvezeti cikk, a kiteljesedés, az önmegvalósítás eszköze”. Mert hát milyen dolog már az, hogy “különböző okokból nem akarok gyereket, de igényt tartok rá hogy más gyerekét jogom legyen felnevelni”. Még jó, hogy nem minden deviáns tévelyedett el ennyire: “egy normális homoszexuális ugyanis tudja, hogy a világ rendje micsoda, hogy ő így született, ilyenné lett. Próbál ehhez a világhoz alkalmazkodni úgy, hogy nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak”.

Mély levegő. Okkal döntöttem úgy, hogy nem írok többet pártpolitikáról, de lássuk be, ez igazából nem is az: pártállástól függetlenül az egész ország szégyene, hogy manapság egy vezető politikus büntetlenül beszélhet másodrendű – pardon, “nem feltétlenül egyenrangú” – állampolgárokról. Világ életemben irtóztam a nácizós hasonlatoktól, de akaratlanul is a jó zsidó-rossz zsidó analógia ugrik be erről, ami a szelektív antiszemitizmus lényege volt hajdanán: a “jó” eszerint hozzájárul az ország felemelkedéséhez (támogat minket, fizet nekünk, gazdasági hasznunk van belőle), a “rossz” pedig nem.

Igazából nem is zaklatna fel ez az egész túlzottan, ha az underground és földszagú szélsőjobb marginális hangulatkeltéséről volna csak szó, akik ezeket a régi, sötét időket nosztalgiázzák vissza, elvégre akkor semmi új nem volna a nap alatt. Csakhogy ez a fajta kirekesztő szemlélet formálja jelenleg, a XXI. században a hazai családpolitikát, és ez tulajdonképpen ép ésszel felfoghatatlan, de egyben mélységesen szomorú is.

Kezdjük azzal, amiben egyetértünk Kövérrel. A pedofília – mert korábban erre is reflektált – egy bűncselekmény, melyet a pszichiátria mentális betegségnek minősülő parafíliaként tart számon, és lényege a serdülőkor előtti gyermekek iránti szexuális vonzalom kiélése. A homoszexualitás ezzel szemben feltételezi, hogy két azonos nemű felnőtt ember beleegyezésen alapuló kapcsolatáról van szó. Sajnos vannak hetero- és homoszexuális pedofilok is, és Kövérnek abban igaza van, hogy ezek ellen szigorú törvénykezéssel kell felvenni a harcot.

Az örökbefogadás egy teljesen más történet. Magának az intézménynek semmi köze sincs sem a bűncselekményhez, sem pedig a vágyak (szexuális vagy egyéb) kiéléséhez. Az a pár vagy egyén, aki adoptál – szexuális orientációtól függetlenül – nem “nem akar gyereket”, hanem nem lehet neki vagy épp a már meglévő, család nélkül élő elhagyott, árva gyerekeken akar segíteni, hogy szeretetteljes értékközösségben, emberi körülmények között nőhessenek fel. Az örökbefogadó szülő nem a “más gyerekét” neveli fel tehát, hanem a sajátját, aki azonban nem vér szerinti. Merthogy a családi kapcsolatokat nem csak a vér kötheti össze.

Igen, az örökbefogadott gyerek abszolút saját: a szülője az, aki felkel hozzá éjjel, virraszt mellette a kórházban, gondozza, neveli, tanul vele, cvgtelen türelemmel és szeretettel mellette van egy életen át. A tapasztalat az, hogy még ha az örökbefogadott gyereknek lehetősége is nyílik megismerni a vér szerinti szülőjét, továbbra is az örökbefogadó szülőt tartja anyjának, apjának – hiszen ő nevelte fel, ő jelenti számára a biztonságot és az otthont.

Feltételezni, hogy az örökbefogadó szülő ezt saját kiteljesedése és önmegvalósítása eszközeként teszi csupán épp ugyanolyan abszurd, mint az egészséges szülő-gyerek kapcsolatot a szexuális beállítottságtól tenni függővé. Normális esetben egyetlen gyerek sem tanúja a szülei szexuális életének, a férfi- és női viselkedés alapjait pedig nem csupán a családon, hanem egyéb közösségeken belül is látja és beépíti életébe az ember. Vagyis az is lehet akár fúró-faragó macsó pasi vagy horgoló-hímző kishercegnő (már ha ez a cél), akit csupán egyetlen szülő nevel (akár azért, mert teljesen “normális” polgár volt, de korán megözvegyült), ahogyan az is, akit kettő, de azok azonos neműek.

Ha pedig “a világ rendjéről” beszélünk, azért egy dolgot tartsunk szem előtt: a friss kutatások szerint a homoszexualitásnak evolúciós létjogosultsága is van. Az állatvilágban arányaiban nagyjából ugyanannyi saját neméhez vonzódó egyed él, mint az emberek között (pedig őket biztos nem pénzeli Soros, és gender-szakot se hallgattak a CEU-n). Vajon miért? Amikor egy anya- vagy apaállat elpusztul vagy épp nem akar gondoskodni kicsinyéről, az elárvult csöppséget többnyire homoszexuális fajtársaik nevelik fel, hiszen a heterók el vannak foglalva saját almukkal, nincs energiájuk idegent befogadni, aki ráadásul saját vérvonalukat is háttérbe szorítaná. A természet a vérszerinti utódot létre nem hozó homoszexuális egyedekkel segíti tehát a fajok fennmaradását.

Attól még, hogy az embernél a fajfenntartás nem a szexualitás egyetlen célja, hanem jelentős szerepet kap az örömszerzés is, a család ugyanígy működik: vannak, ahol vérszerinti gyerekek születnek, míg máshol örökbefogadottak gyarapítják a létszámot. Minden embernek joga van ahhoz, hogy családot alapítson, családban éljen. Egy egészséges társadalomban a politika kedvező intézkedésekkel segíti azokat a gyerekeket, akiknek nincs családjuk, és azokat a felnőtteket, akiknek nem lehet gyerekük. Szégyen, hogy nálunk erről abban a mederben folyik a diskurzus, amiben…