Aktuális

Mukhtar Mai: Megbecstelenítve

“Két különböző jogi rendszer rabjai vagyunk. A vallásié és a hivatalosé, és tegyük hozzá, hogy az egészet tovább bonyolítja a törzsi rendszer a maga szabályaival, melyek tökéletesen eltérnek a hivatalos törvényektől, sőt gyakran a vallási törvényektől is.”

A könyvből vett idézet pontos értelmezése elengedhetetlen a történet megértéséhez, hiszen a nyugati civilizáció színe-java hajlamos az iszlámot és a muzulmán-lakta területeket a terrorizmus és a női jogok sárbatiprásának melegágyaként kezelni. A valóság ezzel szemben egészen más: maga az iszlám a világvallások talán legliberálisabbika, ám a vallást hatalmi fegyverként használó rezsim és a sok esetben pogány szertartásokra hagyatkozó törzsi rendszer egyedül a vallási fanatizmust képes eszközként használni bűneik elfedésére. A vallás a középkorban a keresztény-zsidó kultúrában is hasonló szerepet töltött be, a különbség csupán annyi, hogy a legtöbb muszlim országban ma is teokrácia uralkodik, a vallás és az állami vezetés soha nem vált külön.

Az Orientalisztika Tanszéken végzett “A nő az iszlámban” kurzusokon sokat és sokszor hallottam arról, hogy az iszlám különféle ágazatai és maga a Korán hogyan tekint a nők szerepére a társadalomban. A különös dolog az, hogy történelme során az iszlám sokkalta nagyobb védelmet biztosított asszonyainak, mint a keresztény vagy a zsidó társadalom. Még egy keresztény nő számára évszázadokon keresztül elképzelhetetlen volt, hogy saját tulajdona legyen, mely fölött szabadon rendelkezhet, a muzulmán nő már a középkorban lehetett teljes vagy éppen százalékos örököse férje ill. apja vagyonának. A Líbiában 1976-ban született Zöld Könyv, melyet a vallástudósok a Korán szellemisége alapján készítettek, lehetővé teszi az indokolt esetben történő fogamzásgátlást és terhességmegszakítást is – mely, mint tudjuk, a keresztény-zsidó világban ma is elképzelhetetlen istenellenes bűnnek számít. Egy muzulmán nő elviekben tehát végeztethet abortuszt, amennyiben anyagi helyzete, férjével való kapcsolata (!), egészségi állapota ezt indokolttá teszi. Más kérdés, hogy a vallás engedékenységének dacára az igazi döntés a férfi kezében összpontosul – és nem csupán a nőt érintő kérdésekben, hanem a politika, a jog, a közélet minden létező területén.

Mukhtar Mai Pakisztán kellős közepén, egy Meerwala nevű kis faluban élte békés hétköznapjait, a közösség köztiszteletben álló tagjaként: írástudatlan nő létére Koránt tanított a gyerekeknek és hímzést az asszonyoknak. Egy szomszédos felsőbb rendű kaszt azonban – minden bizonnyal területszerzés reményében – koholt vádak alapján belekötött a családba. Állításuk szerint Mukhtar tizenkét éves öccse megerőszakolta huszonéves lányukat, ezért a a “szemet-szemért-fogat-fogért” szokásjog alapján a becsületükön esett csorbát csak az ellenséges család valamely nőtagjának nyilvános megalázkodása enyhítheti. Mukhtar engedelmesen a klán színe elé járul, nem sejtve, hogy bocsánatkérése süket fülekre talál, és perceken belül brutális csoportos erőszak áldozatává válik.

Az ilyesfajta esetek korántsem mennek ritkaságszámba Pakisztán területén. A nőket voltaképpen amolyan cseretárgynak tekintik, akik a férfiak “becsületbeli” és anyagi nézeteltéréseinek illetve harcainak cselekvésképtelen áldozatai. Mukhtar napokig az ilyen esetben közösség által indokoltnak tartott rituális öngyilkosság gondolatával játszadozik, majd az igazság bosszúja mellett dönt. A helyi rendőrség persze nem veszi komolyan az asszony vallomástételét, üres lapra kéretik ujjlenyomatát, melyet a helyi vezérklánnak kedvező rendőrgárda saját szája íze szerint tölt ki a későbbiekben. Hosszú hónapokig tart, míg a sajtó és a média közbenjárásával a történtek híre egyre szélesebb rétegekhez jut el, s a pakisztáni felsőbb körök már nem tehetik meg azt a luxust, hogy vállrándítás kíséretében söprik félre a nő vallomástételét. Az ügyet antiterrorista bíróság tárgyalja, hiszen nem egyszerű erőszaktételről van szó, hanem társadalomellenes, antiszociális, veszélyes viselkedésmódról. Az eleinte védtelen, analfabéta nő mellett hamarosan emberjogi aktivisták, női egyenjogúságért küzdő szervezetek és helyi feminista mozgalmak nemzetközi szintű csoportjai sorakoznak fel, s a hosszú, embert próbáló harc kezdetét veszi.

A tárgyalások sorozatai alatt az esemény végig a média érdeklődésének középpontjában áll, melynek eredményeképpen nem csak Pakisztánból, de az egész világból érkezik anyagi és erkölcsi támogatás Mukhtar számára. A pénzt a nő azonban nem saját használatra teszi el – egyszerű, szerény falusi lányként nem a luxus vonzza, hanem annak lehetősége, hogy iskolát hozzon létre kislányok számára.

Az álom nemzetközi segítséggel hamarosan megvalósul, a csoportos erőszak elkövetzőit pedig halálbüntetés sújtja. A bűncselekmény megvalósulásához asszisztáló nyolc férfi egy darabig szabadlábon védekezhet, de az ügyészség keze miniszterelnöki közbenjárással hamarosan őket is eléri. A világ emberjogi aktivistáinak szuronyos tekintetével kísért “Ügy” innentől fogva sokak szívügye lesz, a pakisztáni igazságszolgáltatás mindezek fényében már nem hunyhat szemet a történtek fölött.

Maga a könyv két francia nő segítségével született, akik Meerwalába utaztak, s két fordító segítségével feljegyezték Mukhtar szavait. A történetmesélés egyszerű, közvetlen, őszinte és egy finom, bölcs fiatal nő gondolatait tükrözi. Nem csupán a tárgyalás menetéről és magáról a harcról hallunk, hanem a pakisztáni szokások és mindennapok folyásába is kapunk némi betekintést. Tudjuk azt is, hogy a világnak ezen a felén nem szokás a szerelmi házasság, még a felvilágosult, haladó gondolkozású családból származó, művelt nők is szüleik és rokonaik legjobb belátása szerint kényszerülnek férjhez menni – sokszor 12-13 évesen, hiszen a “vőlegényt” már születési előtt kijelölhetik számára. A motiváció szinte minden esetben anyagi természetű vagy éppen két ellenséges família kibékítését hivatott szolgálni. Az utóbbi esetben a nő még kiszolgáltatottabbá álik, mint egyébként.

Mukhtar a történtek óta jelkép lett, az Év Asszonyának választották és sokak példaképévé vált. Ő maga nem tartja magát harcos feministának. “Nem vagyok igazán harcos feminista, jóllehet a média annak tart. Önerőből, a tapasztalataim árán váltam azzá, mert túlélő vagyok, egy egyszerű nő a férfiak uralta világban. Ám az nem megoldás, hogy megvetjük a férfiakat, mert ezzel nem lépünk előbbre azon az úton, hogy nagyobb tiszteletet vívjunk ki magunknak. Egyenlő félként kell megpróbálnunk felvenni velük a harcot.”

Megjelenés ideje: 2006. december 11.

%d blogger ezt kedveli: