Aktuális

Zuhanórepülés

blogcikk

Európai moziszemle

Nem voltam az Odeonban; zártkörű vetítés helyett széleskörű teendőimnek kellett eleget tenni ebben az időben. A vetítés azonban mégis zártabb körben történt, mint hittem volna – az Európa mozi péntek délután kettőkor ideális választásnak tűnt. A Keleti pályaudvar és a Blaha között elhelyezkedő filmszínház első pillantásra inkább napközi otthon vagy kollégium, a 80-as éveket idéző avíttas bájú előtérben diákfélék görnyednek a CRT-monitorok fölé. Mindegy, legalább nem tévedek el a termek között, s nem verek el plusz egy ezrest nachosra és salsára.

–          Jó napot, a Zuhanórepülésre szeretnék jegyet!
–          Várjon egy kicsit, mert egy embernek nem vetítjük le a filmet – mondja a negyvenes, szakállas pénztáros, és hellyel kínál. Van még nyolc perc kettőig, addig csak beesik valaki.
–          Gyakran előfordul, hogy érdeklődés hiányában elmarad a vetítés?
–          Megesik sajnos, főleg a szünet óta – nem firtatom a szünet-téma mibenlétét, nem kell tudnia, hogy először járok az Európában.
–          Szerdán nyolcan is voltak – folytatja a pénztáros, és feléled bennem a remény – Ha esetleg hétfőn délután jönne…
–          Hát, igazából az a helyzet, hogy szombatig filmkritikát kellene írnom róla – a tag erre legnagyobb meglepetésemre a Pesti Estet kezdi lapozgatni, hátha a konkurencia korábban is műsorra tűzi a produkciót. Én már persze tudom, hogy ez az egyetlen dobásom van. Közben eljön a két óra, és még mindig semmi – helyesebben szólva senki. A gépész kinéz a pénztár mögötti kisablakon, kíváncsian várja, mi lesz.
–          Nem nagyon jön senki. De ne bánkódjon, szeptember második hetében jött ki a film, azóta csak írt már róla valaki, elég kicsit átpofozni a szöveget – ezt egyébként magam is így látom; minden angol szakos bölcsész találkozott már a „Shakespeare összes prózában, röviden és magyarul” jegyzetcsomaggal az egyetem öt éve alatt. Ezzel szemben épp a napokban határoztam el újra és végérvényesen, hogy régivonalas újságíró leszek, aki csípős glosszákban és irodalmi színvonalú tárcákban teljesedik ki egy napon, s erősen kétlem, hogy az ilyesfajta partizántevékenység beleférne egy oldschool zsurnaliszta erkölcsi kódexébe.
–          És hány fő szükséges a vetítéshez?
–          Kettő.
–          És ha két jegyet vennék? – ötszáz forint igazán emberbarát ár a mai világban, nem esik nehezemre megszorozni kettővel.
–          Az abszolút működik – ebben a pillanatban már hallom is, amint a fickó háta mögött felhördül az oroszlán.
–          Ugorjuk az ajánlókat, rendben? – szól ki a gépész.
–          Oké, még elszaladok vécére, de közben mehet a film!
A félhomályban pont látom a feliratot a számlán: „A későn érkezőknek a jegyen szereplő helyet nem garantáljuk, csak a szabadon maradt széket foglalhatják el” – jó tudni.

Harminc gramm valóságpor

Az első jelenet nagyjából már sejteti, miért osztotta meg a közönséget Nagy Viktor forgatókönyvíró és Novák Erik rendező filmje.  Kőkemény börtöncsendélet; naturalisztikus hitelességgel ábrázolt verekedés-jelenetek szigorúan a főszereplő szemszögéből (elvégre őt kell megszeretnünk az elkövetkezendő nyolcvanhat percben). Az első negyedóra egyértelműen „a szereplők és a körülmények megismerésére” gyúr, méghozzá igen szimpatikus, a dermesztő realitás talaján maradó képekkel: börtönharc, börtönbarátság, szabadulás a börtön színtelen, ingerszegény közegéből a színekkel-szagokkal-hangokkal telített szabadságba. Egy pillanatra Déry Tibor Szerelem című novellája jut eszembe, noha ott a névtelen kisember politikai fogolyként ült jó pár évet, nem pedig középkategóriás drogdíler volt, mint a mi hősünk, Theo (Nagy Zsolt). Azt sem tudjuk, mennyire nevezhető kölcsönösnek maga a „szerelem”, amit a tűzrőlpattant, nimfomániás Melcsi (Gryllus Dorka) érez a fiú iránt, hiszen ekkor még a főszerep a játékos, pajzán erotikáé. Ebből egyébként a film további jeleneteiben is kapunk bőséggel; széles vállak, feszes hasak és kemény mellbimbók üzenik a világnak, hogy a fiatalság és a szépség esztelen rombolása folyik éjjel-nappal, soha véget nem érő tivornyák láncolatában. Ösztönök, sodródás az élettel és egyfajta tompa tudatlanság – a mixerállás a luxushajón amolyan távoli, homályos célként fogalmazódik meg csupán, Theo mindvégig egy lépést sem tesz az ügy érdekében.

Orgiából viszont annál több van. Betépést-berúgást illusztráló homályos szuperplánok, szókimondó dumák, autentikus budapesti helyszínek és fantasztikusan megszemélyesített alvilági karakterek: míg a rosszarcú kínai tanácsadóval és sztereotipikusan szétgyúrt gorillákkal körbevett ukrán maffiafőnök Igor (Törköly Levente) Theo „munkába állításáról” tárgyal, egy agyontetovált, szteroidokkal kétajtós szekrénnyé pumpált kokainaddikt szűköl a fürdőkádban, szokásos orrpúderének érkezését várva. Hiteles figura a belvárosi kocsisorok közt ténfergő heroinéhes haver is, akivel akár az underground és földszagú pesti goa-klubok férfi vécéjében is bármikor összefuthatnánk, és azonnal levágnánk: valóban „geciszar” neki.

A cél szentesíti…?

Theo úgy látja, az Igor által ajánlott három táska kokaint és több táska pénzt megmozgató szuperüzlet lesz az utolsó balhé az életében, aztán törvénytisztelő, adófizető polgárrá avanzsál. Ekkor azonban szinte látomásszerű jelenésként tűnik fel Iva (Baranyi Vera) Theo egyik tobzódása során, s Igor húgáért a fiú további áldozatokra is képes. Egyértelmű az üzenet: Iva hódolói az életükkel játszanak.

Iva a sötét arcok tökéletes ellenpólusa, ahogyan szinte szimbolikusan vízből emelkedik ki Igor villájában. Amolyan szerelem-első-látásra effektusról van szó, Theo a későbbiekben „angyalként” utal a szőke, riadt tekintetű, elefántcsontbőrű szépségre. Iva hiába tiltott gyümölcs számára, a fiatalok között szenvedélyes viszony veszi kezdetét, ám Theo „szeretlek” vallomása mindvégig monológ marad csupán. Különös iróniája a sorsnak, hogy pont az angyali minőségben ábrázolt Iva lesz az, aki ördöggé alakul a film végére, míg a kissé sablonosan fekete hajú, sötét bőrű Melcsi erotikus túlfűtöttsége miatt amolyan pokolbéli rosszlányként, gyilkosokkal hentergő ördögként tetszeleg a kamera előtt. Mégis ő az, aki az utolsó jelenetek egyikében igazi áldozatot vállal, s életével fizet Theo-hoz fűződő kapcsolatáért.

A tiltott viszony kezdetével a vég is elejét veszi, a film kulcssorai a börtön falai közt, a volt sittes haver szájából hangzanak el: egészen más határokat átszelve repülni, mint zuhanni a mélybe úgy, hogy már nincs visszaút. Theo az utóbbit választja, mindent egy lapra tesz, és mindent elveszít. Sőt, még annál többet is.

Hideg pulyka a film végére

A fordulat nem éri igazi meglepetésként a nézőt; Iváról kiderül, valójában nem Igor húga, hanem egy szuperképzésen átesett luxusprostituált, aki a főnök embereinek tesztelésére és az ellenség felszámolására szerződtetett. A leghalványabb lelkifurdalás nélkül szolgáltatja ki Theót az ukrán maffiának, s ezzel együtt maga a főhős is teljes metamorfózison megy keresztül.

Sajnos Theo fájdalmas csalódása a nézőt is egy kevésbé fájdalmas, ám annál kiábrándítóbb befejezéshez sodorja, hiszen a film utolsó húsz percére a tinglitangli kábítószer-kereskedőből Terminátor-szerű gyilkológép lesz, akin nem fog a golyó és az ellenség túlereje sem. A film első harmadának valóságszerű elemei egy pillanat alatt omlanak össze, hiszen a mindennapi élet mezején kevéssé valószínű, hogy Bruce Willis-en és Arnold Schwarzenegger-en kívül más is képes tükrökkel körberakott színháztermekből élve kijutni egy profi leszámolás végeztével. Az sem túl realisztikus kép, hogy a főnök sokat látott embereit egyetlen jól irányzott lövéssel végzi ki a soha-ki-nem-fogyó csodafegyver, amivel Pest belvárosában fényes nappal órákig nyugodt szívvel szaladgálhat egy kiadós vértócsában frissen fürösztött fiatalember. Oké, természetesen érzünk némi elégtételfélét, amikor Igor fogai közé revolvercső kerül uborka helyett, de az igazi katarzis valahogy elmarad.

Mindenki meghal: a szerelem, amit Theo érzett; a lány, aki talán valóban szerette Theót; de meghal a Főnök és a Főnök emberei is. A néző az utolsó húsz perc naturalisztikus részletességgel ábrázolt véres holttest-tengere után különösképp meg sem lepődik azon, hogy a végső snittben maga a főhős is golyót repít saját szájába. Elvégre ő is emberből van, még ha a neve „isteni ajándékra” is utal…

Epilógus

A magányos mozinézés igazi csalódása nem az, hogy pénteken a happy end sem jött el a Zuhanórepülés végére, hanem maga a tény, hogy a gyönyörűen felvett, abszolút itt-és-ma történet lassanként egy középgagyi akcióvígjátékba torkollik. Nem vártunk mély mondanivalót és tarantínói csavarokat az egyébként teljesen átlátható, lineáris cselekményszálú sztoriba; viszont nagy kár, hogy a tökéletes színészi alakítást és a szinte már dokumentumértékű korképet  – a főhős szavaival élve – teljesen „elbassza” az olcsó, hatásvadász befejezés.

Nem baj, legalább másfél órán át csak az enyém volt az egész Európa, és mellé a Nagy Magyar Valóság alvilági szegletéből is jutott egy órányi kóstoló. Szigorúan por formájában…

Reklámok

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: