A szerelem tárgya: egy tárgy – az objektofíliáról

Az elmúlt néhány nap legpikánsabb bulvársztorijai közé tartozott a hír, miszerint egy Okeke Ikechukwu nevű, 26 éves nigériai férfi a párnájába szerelmes, és szeretne mielőbb egybekelni a vánkossal. A fura vonzódásától eltekintve teljesen átlagos férfi tizenhat éves korától “van együtt” a párnával és úgy érzi, számára “ő” az ideális partner. Na ne, ezek a beteg sztorik mindig a bulvármédia uborkaszezonjában kerülnek elő, ilyen biztos nincs a valóságban! A NEON ezért utána járt, miről is van szó – és egészen sajátos, szinte már meseszerű világba repített minket az objektofilok piros kerítéssel elkerített közössége.

“Az én szerelmem nem ember, hanem tárgy”

Erika és férje szerelmük kezdetén, 1978-ban: a nő fel is vette a Berlini-Fal, azaz Berliner-Mauer nevet

Az első sokk akkor jött, amikor kiderült: Okeke Ikechukwu nincs egyedül sajátos szerelmi irányultságával. A pszichológiát hallgató Bill Rifka például iBookjába szerelmes – nem, nem szereti vagy imádja azt, hanem szexuális vonzalmat és mély, szívből jövő gyengédséget érez iránta (a kapcsolatot homoszexuális viszonyként írja le, mivel képzeletében a laptop hímnemű). Bill racionális gondolkozású fiatalemberként tisztában van azzal, hogy egy tárgy képtelen viszonozni érzéseit, és azt is tudja, hogy az emberek az őrület jeleként tekintenek az ilyesfajta vonzalomra – mégis nyíltan vállalja, hogy amit érez, az szerelem. Eija-Riita Eklöf Berliner-Mauer szerelme még ettől is grandiózusabb méreteket öltött: ő a berlini falért epekedik, sőt: egyenesen a férjeként tekint a ma már főként turisztikai látványosságként funkcionáló történelemdarabkára. A legjobban talán ő fogalmazta meg a tárgyszerelem lényegét: “Úgy tekintünk a tárgyakra, mintha élnének. Ez mindennek az alapja. Hiszen képtelenek volnánk különben szerelmet vagy vágyat érezni irántuk.” Egyébként a svéd származású Eija-Riita volt az az ember, aki voltaképpen a tárgy-szerelem kifejezést világszerte meghonosította az 1970-es évek elején.

Az objektofilok szerint a tárgyaknak lelkük van

A német objektofil honlap szerkesztője aktuális partnerével, egy gőzmozdonnyal: soha nem érzett vágyat ember iránt

Valóban, a tárgyszerelem abszurd és megfoghatatlannak érzésnek tűnik, mégis létező jelenségről beszélünk, aminek orvosi neve is van: objektum-szexualitás vagy objektofília, az objektum-szexualitású embereket pedig objektofiloknak nevezzük. Az objektofilok hivatalos honlapján már a bevezetésből kiderül: a hetero-homo-biszexualitás eredendően nem rejti magában a tárgyak iránti szexuális vonzódás lehetőségét, az objektum-szexualitás képviselői mégis úgy gondolják, szükséges külön néven nevezni sajátos állapotukat. “Persze nem mindannyiunk középületeket vagy köztárgyakat szeret, de vannak közöttünk, akik igen. Ezek a kapcsolatok (sic!) a távkapcsolatokhoz hasonló nehézségeket okoznak a viszonyban résztvevő feleknek. A legtöbb középületet szerető obejktofil modellt épít és távolról csodálja rajongása tárgyát” – derül ki a honlap bevezetőjéből, ahol azt is sietnek megemlíteni, hogy az intimitás a tárgyszerelemben élők számára is fontos dolog, ezért soha nem fejezik ki vonzalmukat nyilvánosan. A objektofilok rendszerint átlagos, szelíd emberek, akikről környezetük nem is sejti, hogy “társuk” nem ember, hanem tárgy.

Bár nevén senki nem nevezi, az objektofíliának nem csak a bulvárban van helye: ki ne emlékezne Pygmalion történetére, aki Aphrodité szobrába szeretett bele? A világhírű izraeli magyar író, Efrajim Kishon is írt humoreszket Madeleine címmel, amelyben egy józan gondolkozású, ám magányos köztisztviselő lobban lángra egy közönséges melegítőpalack iránt. 

“A legfontosabb persze az, hogy mi, objektum-szexuálisok is éppolyan sokfélék vagyunk, mint a többiek a világban. Van, aki autista, de a többség pszichés szempontból teljesen egészséges. Vannak, akik szeretkeznek a tárggyal, és akadnak, akik szerelmi vágyat, ragaszkodást éreznek csupán a tárgy iránt. Én például gyerekkorom óta ilyen vagyok, most egy keverőpulttal élek már öt éve, de még mindig szenvedélyesen, lángolón érzek iránta, és elpirulok, ha eszembe jut. Egyébként hangtechnikusként dolgozom, ebből élek” – írja naplójában egy BC Hall nevű nő, aki még nem érzi elég toleránsnak a társadalmat ahhoz, hogy nyíltan vállalja irányultságát. BC egyébként a legtöbb objektofilhez hasonlóan animista: hisz abban, hogy minden tárgy szellemi lény is egyben. Az animizmus főként az ősi gyökerekből táplálkozó, sámánisztikus vallások sajátja, de megjelenhet önálló világképként is: alapvető jellegzetessége, hogy különböző dolgokat, élőket és akár életteleneket is, lélekkel, szellemmel rendelkezőnek gondol, megelevenít.

Üzenet a piros kerítésen túlról

A piros kerítés az objektum-szexuálisok szimbóluma

A tárgyszerelemben élő emberek egytől egyig állítják, hogy ők ezzel az irányultsággal születtek, már kicsi gyerekkorukban is egyes tárgyak váltottak ki belőlük mély, gyengéd érzelmeket és szexuális vonzalmat (ellentétben a fétisisztákkal, akiknél a tárgy csupán szexuális izgalomhoz szükséges kiegészítőként jelenik meg). Sokat elárul önmagukhoz és a világhoz való viszonyukról az objektum-szexuálisok szimbóluma, a piros kerítés. Az emberek kerítést építenek a házuk köré, hogy megvédjék magukat, mégsem akarják kizárni a világot. A kerítésen viszont bárki keresztül lát és megnézheti, mi van a másik oldalon… éppen ezért ők is azt szeretnék, ha az emberek megértenék irányultságukat és nem kellene szégyenben élniük. Hiszen ők senkit sem bántanak.