Aktuális

New Model Army-interjú

Az 1980-as születésű észak-angliai antiroyalista hadsereg a háromakkordos punk-rock vonalán indult, aztán a puskaporos hangulatú dalok a kor post-punk, folk-rock és goth zenéire is rányomták bélyegüket. Az eredeti felállásból már csak az énekes Justin Sullivan maradt meg, akivel a budapesti koncert előtt többek között zenéről és politikáról beszélgettünk, majd azt is bevallotta, mennyire utálja visszanézni magát felvételeken…

Odakint alig lehet elférni, abszolút teltház van. A New Model Army-t mindenhol ismerik a világon, de az angolok kicsit tartózkodóak maradtak az elmúlt huszonnyolc évben, sehol egy top húszas sláger.

Hát, igen… szinte minden országban ismernek minket párszázan, de sehol nincs milliós bázisunk, azt hiszem, ezt nevezik globális undergroundnak. Angliával viszont az a baj, hogy míg Németországban vagy az Egyesült Államokban egy zenekarnak „csak” annyi a dolga, hogy játsszon, addig az angolok ugyanúgy kezelik a zenét, mint a divatot. Szezonális trendek vannak, amiket a zenei divatdiktátorok komoly piaci megfontolások alapján alakítanak ki, és ez bizony befolyásolja az egész brit színteret. A fiatal zenekarok úgy érzik, ahhoz, hogy a média foglalkozzon velük és az emberek kíváncsiak legyenek rájuk, kénytelenek behódolni a zenemogulok elvárásainak… muszáj trendinek maradni, Londonban ez az egyetlen út a top húszba, de ez számunkra soha nem volt cél. Mi csak zenélni akartunk, és már az is elképesztő, hogy két koncertnél tovább húztuk.

No de mégis mi az oka annak, hogy még az egyébként olyan megérkezett, kialakult nemzetközi rajongóbázissal rendelkező együttesek, mint például a The Cure is az indie-rock száraz gitárhangzására gyúr az új albumon? Vagy miért csak úgy tarol Angliában az R.E.M., hogy legendás indie-mágusokkal működik együtt?

Az egyik ilyen fő trend Angliában most éppen a garázshangzás, aminek nyilván van egy sajátos bája, de soha nem jó, ha címkékhez ragaszkodik az ember. A nagy zenekarok közben talán megunták az általuk teremtett stílust és imázst, rosszak már nem lehetnek, de talán túl jók sem akarnak lenni… nem tudom, nem akarok senki fölött pálcát törni. Azért szerencsére a fiatalok között is sok az ellenpélda, akik a maguk útját járják. A turnébuszban most épp a New York Alcoholic Anxiety Attack számait hallgattam, húszéves srácok Bradfordból, zseniális, eredeti zene…

Milyen zenék forognak még abban a lejátszóban?

A hatvanas évek amerikai soul zenéjén nőttem fel, mindig is szerettem a népzenét és a beteg, minimalista kortárs előadókat. A kilencvenes évek elején még a hiphop is egészen hallgatható volt, aztán nagyot fordult a világ. PJ Harvey és Kate Bush dolgait is nagyon szeretem… Érdekes, rock zenét szinte egyáltalán nem hallgatok.

Fontos a dalok üzenete, a politika?

Vannak művészek, aki szerint a politika és a zene nem fér össze, megint mások kötelességüknek érzik, hogy a nép szócsöveként hirdessék az igét. A NMA politikus zenekar fontos szövegekkel, de a fő hangsúly soha nem az észosztáson volt, hanem a zene kifejezőerején.

Van olyan pont, ahol a zenekar tagjainak ízlése találkozik?

Nem, abszolút nincs! Többször nekiültünk, hátha legalább egy nyavalyás albumot találunk, ami mindenkinek bejön, de nem… Gyakran vitatkozunk zenéről és zenekarokról, de talán pont azért nem unjuk meg soha a közös játékot, mert mindig talál valaki egy olyan megoldást, ami a többieknek soha nem jutott volna eszébe.

Nyilván épp ezért ilyen eklektikus és meghatározhatatlan az MNA-stílus. Legutóbb a hildesheimi M’era Lunán láttam a zenekart, ami egy gót fesztivál.

Igen, ez eszméletlen! Németországban a gót klubokban is játszanak minket, pedig hát soha nem voltunk éppen szintis-fléndzsörös banda. Igazából engem abszolút hidegen hagynak a stílusok, külsőségekben és zenében egyaránt… pláne külsőségekben. Tegyük hozzá, fogalmam sincs, hogy néz ki a NMA a színpadon, mert soha nem nézem vissza a felvételeket…

Komolyan?

Igen, utálom látni magam a színpadon. Ha pedig csak a hanganyagra támaszkodom, az első gondolatom mindig az: basszus, micsoda furcsa zenekar ez! Hallom, hogy jól játszunk és van benne lendület, sőt: előfordul, hogy a saját hangom is egész elfogadható, de jobban belegondolva fogalmam sincs, miért szeretnek minket az emberek.

Nehéz olyan setlistet összeszedni, ami a sok különféle háttérből érkező rajongót megfogja?

Fontos, hogy olyan listát állítsunk össze, ami hangulatilag kiegyensúlyozott, vezet valahova. Ne legyenek benne durva váltások a dühös és a vidám számok között, mert én egyszerűen nem tudok egyik pillanatról a másikra új bőrbe bújni a színpadon. Aztán vannak dalok, amiket mindig játszunk, a közönség egyszerűen hallani akarja őket, ilyen például a War…

…és a Vagabonds, ami Magyarországon a legismertebb NMA-szám.

Ó, igen, a Vagabonds-t most újra játszani kezdtük, Marshall még az első pár koncertje után rákérdezett, mi ez a nóta, amit mindig mindenhol követelnek tőlünk, aztán amikor megmutattam neki, egész rákattant a témára. Azóta ő kéri, játsszuk minél gyakrabban, mert szerinte jól áll nekünk.

Még szép. A NMA igazi koncertbanda, tíz stúdióalbumra négy élő kiadvány jut, a napokban jön az ötödik, Fuck Texas and Sing For Us címmel. Az egész anyag Amerikában készült?

Nem, de tavasszal újra végigjártuk az Államokat, és elég sok felvétel született. Éppen New Orleans-ban játszottunk, amikor éreztem, hogy kezd elmenni a hangom, ezért a második vagy harmadik ráadásnál szóltam, hogy fáj a torkom és holnap még Texasban is fel kell lépnünk. A közönségre erre teli torokból kántálni kezdte: fuck Texas and sing for us, amitől persze mindannyian hangosan felröhögtünk. Reméljük, a texasiaknak is lesz humorérzékük.

Közben azért új dalok is születnek?

Elég spontán módon megy a dalszerzés nálunk: ha valakinek eszébe jut valami, kötetlenül jammelgetünk pár órát, aztán ha jók a hozott témák, már hetek alatt összeáll az új album. Nem jó sokáig kotlani rajta, az idő megöli a dalok frissességét. Szóval, januárban kezdődnek a felvételek, májusra talán lesz valami a dologból. Hál’ Istennek rengeteg mindenről lehet írni mostanság, a világ forr, van téma bőven.

Legutóbb például az amerikai választások…

Csodálatos dolog az, ami most az Egyesült Államokban történt. Az emberek általában jobb oldali kormányt választanak, ha félnek, és balra voksolnak, ha újra feléled bennük a remény. Az elmúlt években egy vödör hazugság zúdult az amerikaiak fejére, de most végre felébredtek, és megmutatták, hogy nem lehet becsapni őket, ahogy nem lehet becsapni a világot sem.

Reklámok

1 hozzászólás New Model Army-interjú bejegyzéshez

  1. Kösz az interjút!
    Szoktam vásárolni a Wan2-t, de erre nem emlékszem. (Bár a rádays koncert környékén mintha kihagytam volna néhány számot…) Dátumot nem találom, ez melyik koncertjük előtt készült?

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: