Aktuális

Üvölt a néma indián

(mert írok, bár nem tudok)
 

Érzések, amelyek nem konkrét személyekről, nem önmagamról, hanem valamikor, valahol mindannyiunkról szólnak. Olyan érzelmek, gondolatok, félelmek, sejtések, amelyek bármikor, bárkiben felmerülhetnek és fel is merülnek. Tudatosan vagy kevésbé tudatosan. Ösztönszerűen vagy kevésbé ösztönszerűen.  De vannak, igenis léteznek és képtelenség letagadni őket.

1997. július 14.

A csillag
 

Sötét függönyt húzott a Nap a Földre, lassacskán megint eltelt egy nap, s az éj fekete égboltján megjelent egy parányi kis csillag.

Aprócska, jelentéktelen égitest volt, innen aligha láthatnánk fényét. Mégis, ott magányában, boldogságos, méltóságos magányában meghitt fényecske vette körül. Szikrázott? Nem hinném. Sziporkázott? Ugyan. Tündökölt? Aligha. Fényárban úszott? Kizárt dolog.

Vagy talán mégis… De mi nem láttuk. Innen a Földről, legalábbis .

Talán belülről fénylett; csak önmagának.

Közvetlen szomszédságában ragyogott az esthajnalcsillag, tökéletes valójában.

Szikrázott. Sziporkázott. Tündökölt. Fényárban úszott. Mindenki látta. Innen, a Földről is.

Esténként, amikor alkonyodni kezdett, ő jelent meg elsőként az ég báltermében; mosolyogva, bájosan, illatosan, fénylő estélyi ruhában. Az est fénypontjává vált, a szó legszorosabb értelmében.

Ha egy mámorittas éjjelen az ifjú pár felnézett az égre és csillagot választott magának, első pillantásuk rá esett.

—Nézd—mondta az apa a kisfiának—ott a mi csillagunk.

Ünnepelt csillag volt.

S ahogy ő jelent meg elsőnek az éj közeledtével, pirkadatkor ő volt az első, aki távozott.

***

 1997. július 30.

Zuhanás
 

Mindig azt akarta, ami nem lehetett az övé. Olyan kincsekre vágyott, amelyeknek birtoklása az adott időben és helyen lehetetlennek bizonyult.

Az igazat megvallva, talán nem is tudta pontosan, mit akart.

Keresett valamit, de még ő maga sem tudta pontosan, mit.

Homályos vágy élt benne csupán, egy ösztönszerű sejtés, mely egyre közelebb vitte képzelt céljához.

S ahogy közeledett  efelé a cél felé, úgy távolodott önmagától.

Megváltozott. Kétségbeesetten vágyott a szeretetre, mások megbecsülésére , a gyengédségre, ám eltompult érzékeivel aligha vette már észre, hogy ösztönszerűen rántott le válláról minden segítő kezet, míg végül örök magány borult rá. Egy űr tátongott a lelkén.

Hiányzott az életéből valami. Nem tudta, mi is ez, ám egy idő után belefáradt a folytonos, fojtogató keresésbe.

Örök harcban élt az álmaival. Folyton kergette valami furcsa, ostorcsapásszerű késztetés, mely emlékeztette teendőire és kötelességeire és fülébe súgta az idő múlását.

Úgy szállt el felette az idő, hogy észre sem vette.

A napok, az órák, a percek nem jelentettek számára puszta elméleti időegységnél többet, az örökös üresség, a bizonytalanság fojtogató érzése, a némaság, mely egész életét körbevonta, egyetlen kongó, őrjítő csenddé forrt össze.

Kicsúszott a kezéből a pillanat, s ekkorra már minden megállíthatatlan volt.

A szakadékról lelépve nincs többé visszaút.

***

1998. február

Elmúlás

Nyitott padlásajtó, ősrégi kacatok szanaszét, szakadt húrú gitár, fenyegető csend. Félhomály. Az ablak tárva nyitva áll, a sárgásszínű csipkefüggönyt kísértetiesen lebbenti meg a fagyos szél. Nyikordul a padló, odakint harang hangja hasít bele a hallgatásba. Az ablakban állok, nézem az esőcseppeket, amint néma egymásutániságban hullanak alá. Hová lesznek? Honnan jönnek? Honnan jövünk? Hova megyünk?

Mit jelent a végtelen? Hol van a sehol?

Az egyetlen dolog, ami végtelen, a kör. Magából indul és magába kanyarodik vissza, nincs vége és nincs kezdete. Honnan jövünk és hova megyünk?

Milyen az, ami nincs?

Meghalhat a gondolat, az érzés, a remény, a szeretet, a szerelem, megszakadhat a tudat, az érzék, az ösztön…?

A legnagyobb hatalom az Idő.

Mit jelent a „most”?

Minden másodperc, melyet érzékelni tudunk, egyszeri és megismételhetetlen…és minden pillanat mögött ott szunnyad az elmúlás és a vég, ugrásra készen.

Véget ér, de mégis az örökkévalóság részévé válik, apró részecskéi, génjei és lelke által. Anyagmegmaradás… A természet körforgása… Ezernyi vallás több ezer éves hite.

Miért vagyunk mindannyian alapvetően különbözőek, ha egyszer ugyanabból lettünk és ugyanonnan jöttünk?

Mi adja meg azt a tökéletes szerkezetet, azt a tudományos alaposságú műalkotást, amit élőlénynek nevezünk?

Nem a haláltól félünk, hanem a felejtéstől. A bizonytalanságtól. Az elmúlástól.

…létezik egyáltalán elmúlás?

Akkor fojtott meg a magány lehelete, amikor a halott napsugár a torkomra írta véres üzenetét a végső remény szétzilált foszlányaival.

Bizonytalanul álltam, nem akartam hinni a füleimnek.  A torkomban dobogott a szívem, lábam elgyöngült, szám kiszáradt. Tiltakozás, fásultság, hitetlenség…és egy alagút, melynek végén sötétség van.

Búcsú…könnyek és fájdalom. Bizonytalanság, rettegés, vad riadalom…

Az Idő szorításának egyre sürgetőbb, idegtépőbb jelentkezése.

Egy halott éjszakán megtalálom önmagam, egy vak embert, egy távoli, ősi völgyben. Deja vu.

Összemosódott ösztönök, tudatok, érzékek. Elmosódó határ a földi és a túlvilági dolgok között.

Átmenet, pokoli átmenet.

Lemondás, lemondás mindenről.

A reggeli szellőről, mely játékosan fodrozza a tenger vizét… a sirályok sírásáról, mely körülölel, magasan felettem…a pillanat varázsáról…arról, hogy élhetek és érezhetem a napsütést, mely minden esőt követ.

Reklámok

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: