Aktuális

Az utolsó

Soha nem mertem róla írni, pedig szinte minden, amit az írástól kaptam, az ő hagyatéka.

Neki köszönhetem többek között azt is, hogy vágyom legbelsőbb gondolataim és érzéseim írásos manifesztációjára, s az ő ajándéka, hogy megértem az írott szót. Számtalanszor tettem szánalmas kísérletet arra, hogy emlékművet állítsak Piroska néni hagyatékának, de mindeddig képtelen voltam közelébe férkőzni az érzésnek, amit azok az évek adtak. Az ember néha éveket tölt önmaga árnyékában, míg végül rádöbben arra, hogy meghatározó élményei a gyerekkorba nyúlnak vissza, s a letűnt évek lenyomataként vált azzá, aki mélyen legbelül mindig is szeretett volna lenni. Hogyan is férkőzhetnénk hát a legszentebb érzések közelébe puszta szavakkal?

Tíz év telt el az utolsó magyaróra óta, de még mindig tisztán látom a ruhát, ami rajta volt, hallom a hangját, elveszek tekintetében. Ha kinézek az ablakon, látom a termet, ahol utoljára ült össze a 8.b, emlékszem a zavaros, boldog-rémült ambivalenciára, ami azon a júniusi napon lengte be az iskolát. A tanárok már csak ímmel-ámmal vették elő a könyvet az utolsó héten, s mi örültünk, ha a ballagás körüli hivatalos teendők egy pillanatra feledtették velünk életünk legelső, legfontosabb korszakának lezártát. Vadul fantáziált mindenki, mert bár csekély biztonságot nyújt az általános iskolai bizonyítvány, azért mégis csak tény, hogy ez az első, igazán nagy lépés az önmagunkhoz visszavezető úton. Akkor nem kértem semmi mást, csak hogy soha ne haljon meg bennem az a 14 éves, aki akkor voltam.

Nem csak a nyolcadikosak búcsúztak aznap, hanem Piroska néni is ebben az évben vonult végleg vissza. Nem értettem, hogy egy olyan ember, akinek élete az oktatás és minden mondatával, mozdulatával tanít, hogyan is élhet tovább az iskola nélkül. Persze sokkal több volt ő, mint tanár: iránytű volt számomra. Öt hosszú éven át, a fiatalkor hajnalán adta át azt az erkölcsi és emberi értékrendet, ami az elkövetkezendőkben meghatározta gondolataimat és cselekedeteimet.

Forró és fülledt nyári nap volt az utolsó nap délelőttje, a vidámballagás. Tarkabarka hippicuccokba bújtunk, a fiúk lányoknak öltöztek, néhányan pizsamában jöttek iskolába.

Persze tudtuk, hogy páran sírtak közülünk, de erről nem illett beszélni. Nem is nagyon beszélgettünk, inkább csak mókáztunk és harsányak voltunk. Samuval, az ötös terem csontvázával pózoltunk, kukákat húztunk a fejünkre és kétértelmű rajzokkal egészítettük ki az immár teljessé vált „VAKÁCIÓ” feliratot a táblán.  Nem volt már tanítás, de Piroska néni a harmadik órában összehívott bennünket és kiosztotta az előző nap beszedett, kijavított nyelvtan munkafüzeteket, amit néhányan vaskalapos, túlontúl szigorú, sőt kimondottan szívatós húzásnak tartottak. Jegyet is kaptunk rá, ami még inkább abszurd volt az utolsó napon, amikor a bizonyítványok már rég megírva sorakoztak a tanáriban. De Piroska néni ilyen volt mindig: kérlelhetetlen és maximalista. Nem ismert pardont, ha munkáról volt szó. Ha a megtanulandó versben névelőnyi hibát vétettél, lesújtó pillantással ültetett le; szigorú szankcióval járt minden mulasztás. Mindennek ellenére vagy talán éppen pont ezért, igazságosabb tanár kevés létezett nála a történelemben. Időt és energiát fektetett minden tanítványa megismerésébe, s pontosan tudta, kit milyen mércével kell mérni ahhoz, hogy önmagához képest a legtöbbet produkálja. A többség tartott tőle, de ugyanakkor felnézett rá és hálás volt neki. Kiváló pedagógus és pszichológus volt. Tudtam, hogy rendkívüli óráink voltak, versenyeredményeink bizonyították, hogy tárgyi tudásunk magasan kortársainké fölött állt. Csak jóval később láttam azonban, hogy már akkor nyugodtan nekivághattunk volna az érettséginek, hiszen a gimnáziumi évek alatt már nem sok új információval gazdagodtunk a magyarórákon. Amit tanultam, 10 és 14 éves korom között szívtam magamba, akkor és ott.

Tőle tudtam meg azt is, hogy a rosszat az emberben soha nem önmagában kell értékelnem, hanem mindig mögé kell néznem, hogy mi teszi romlottá azt. Ő világított rá arra, hogy minden viszonylagos és semmi sem fehér és fekete. Ő kérdezte meg: „te mi lennél inkább: rabszolga vagy rabszolgatartó?”, amikor életem a „harc-a-társadalmi-igazságtalanságok-ellen” fázisába érkezett. Ő tanította meg, hogy egyszer és mindenkorra felelős lettem azért, amit megszelídítettem, ő mutatta meg, hogy büszkén tekint az égre a búza, amíg éretlen, de az érett búzakalász lehajtja fejét. Többet tudott a tiszteletről, az alázatról, az elfogadásról és a büszkeségről, mint az átlag; igazi bölcs volt. Szigora és hagyománytisztelő konzervatizmusa ellenére ő volt az egyik –a szó politikai töltetétől független- legliberálisabb gondolkozó, akit valaha ismertem: mélységesen tisztelte az életet minden létezőben, mindig elfogadta az embert, bármilyen is legyen az. Sokat, nagyon sokat –sokszor estébe nyúlóan- filozofáltunk az iskolakönyvtár pici, magyarteremből nyíló szegletében és ő nem röstellt olyan igazságokra rávilágítani, melyeket felfogni csak kevesek kiváltsága. Nagy ajándék ez a tizes évei első felében járó kisember számára.

Délután bementem hát ebbe a könyvtárba Piroska nénihez, hogy ellenőrizze ballagási beszédemet. A könyvtárba, ahol az előző évek során annyi mindent tanultam. Ő ugyanúgy ült ott, mint az elmúlt években bármikor, cigarettafüstbe burkolózva; a Petőfi Rádiót hallgatta és olvasott. Nem tetszett neki feltűnő maskarám, a száját húzta. Elmondtam neki, hogy délután ebből már semmi nem lesz, semmi… és nem is volt. Csak a matrózblúz és a megilletődöttség.

Az utóbbit leplezendő, a Himnusz alatt még hallatszott pár illetlen poén a 8.b oszlopa felől („Némmá gyerekek, tavaly is ez a szám ment!”), majd a hetedikesek műsora alatt félrehívott az igazgatónő. Arra kért, hogy beszédemben említsem meg Piroska nénit, aki idén vonul nyugdíjba. Furcsának tartottam, hogy a kérés csak most merült fel, de mivel a kulturális események szervezéséért Piroska néni volt felelős, evidensnek tűnt, hogy nem fog búcsúztatót szervezni saját magának. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet a dolog, elvégre ő utálja a búcsúzkodást és nem kedveli az efféle partizánakciókat sem. De az igazgatónő kifejezett kívánságára nem szokás nemet mondani, még az utolsó napon sem. Mikor a szövegben a releváns részekhez értem, egy pillanatra találkozott tekintetünk és én azonnal láttam, hogy nem lett volna szabad megemlítenem búcsúját. Egészen hátult állt, a tanáritól nem messze, de tisztán kivehető volt a színpadról, hogy egy pillanatra elhomályosult a szeme. Aztán fogta magát, és szó nélkül berohant a tanáriba. Tudtam, hogy neheztel rám, amiért elárultam.

A bizonyítványosztás percei hihetetlenül hosszúnak tűntek. Örültem, hogy nálunk nem szokás minden egyes diákról külön szónokolni, beleértve azokat is, akik nem tartoztak a látványos elitkommandóba, s ezért a diri csak annyit képes mondani róluk, hogy „és búcsúzunk Nagy Erikától is, a csendes, halkszavú lánytól, aki kiemelkedő közösségi munkájával és példás magaviseletével sokunknak szerzett örömteli perceket”. A recsegő mikrofonban ezt mindig úgy lehetett érteni, hogy „csendes, halszagú”, és én soha nem értettem, miért kell nagyközönség előtt felhánytorgatni a delikvens hiányos higiénés szokásait.

Már csak néhány perc volt hátra a ceremóniából, átvettem a könyvjutalmat és az oklevelet, fogadtam a gratulációkat, de nem éreztem jól magamat, így árulóként. Első utam a tanáriba vezetett, Piroska nénihez. A nagy kavarodásban és virágtengerben senki nem vett észre, suttyomban belefújtam az orromat egy lestrapált szocreál asztalterítőbe és tettem egy kört az asztal körül. Megvártam, amíg Piroska néni befejezi a bájcsevelyt a Szülői Munkaközösség elnökével, majd odaléptem hozzá átadni ajándékomat: egy levelet, amelyben kísérletet teszek arra, hogy megköszönjem az elmúlt négy évet. Megöleltük egymást. Éreztem, hogy hamarosan szükség lesz megint az asztalterítőre, de nem akartam nagyközönség előtt ennyire gyengének látszani. Nem haragudott rám, de megtiltotta, hogy búcsúzkodjunk.

Nem is búcsúzkodtunk, s a középiskolai évek alatt többször látogattam meg otthonában volt osztálytársakkal vagy éppen egymagamban. A találkozásokra mindig különös belső ragyogással készültem, s utána új energiákkal tértem haza. Gyakran egész délutánokat trécseltünk vagy éppen filozofáltunk át. Úgy tekintettem rá, mint egy iránytűre, sokszor képzeltem el magamban, Piroska néni erre vagy arra vajon mit mondana, mit tanácsolna.

Volt, hogy önző és féltékeny voltam és nem vittem magammal a lányokat, hogy több ideje maradjon rám.

Amikor megtudtam, hogy beteg, már nyoma sem volt e gyerekes féltékenységnek. Arra gondoltam, hogy nem érdekel, ha nem látom többé, de nem mehet el egy olyan tiszta és értékes ember, amilyen ő, hiszen még annyi teendő van a világon, annyi mindent kell még tanítania az embereknek. Ő egész életében csak adott, gyógyított és tanított, az nem lehet, hogy itthagyja ezt a világot, ahogyan évekkel korábban iskolánkat is otthagyta.

Utoljára telefonon beszéltünk. A hangja gyenge és fátyolos volt, tudtam, hogy komoly fájdalmai vannak, de még reménykedtem. Az ember mindig az utolsó pillanatig reménykedik. Elmeséltem neki, mi újság a többiekkel az osztályból, megemlítettem, hogy nem igazán megy a frázis-szintaxis. „Eszter, ez nem lep, a nyelvészethez mindig is kicsit lusta voltál, de van hozzá érzéked. Emlékszel még a hatodikos Nyelvünkben Élünk területi fordulójára?” Már hogyne emlékeztem volna. Nevettük, nosztalgiáztunk. De a szavaink mélyén végig ott húzódott egy megmagyarázhatatlan, sötét árnyék, amitől mélyen legbelül megremegtem.

Mit is mondhat az ember ilyenkor? Nem kívánhat gyógyulást, hiszen minden reménysugár és biztató szó ellenére mélyen legbelül mind tudjuk, innen már nincs visszaút. Nem fejezheti ki abbéli reményét, hogy hamarosan találkozunk, mert erről az útról kevesen tértek még vissza. Nem teheti le a kagylót sem egész egyszerűen, hiszen egy szeretett lényt enged el utolsó szavaival. Búcsúzni természetesen nem szabad, sőt tilos: ezt már öt évvel korábban, az utolsó tanítási napunkon megtanultam. Mit lehet ilyenkor mondani? Nem tudtam mit szólni, amikor éreztem, hogy a kellemes hangulatú beszélgetés az illendőnél hosszabbra nyúlt. Igyekeztem derűsnek tűnni, akárcsak ő, és annyit mondtam csak, hogy „lélekben vele vagyok, nagyon”. És ez így is volt.

Az utolsó útjára sem kísértem el, mert búcsúzni nem szabad. Egyébként is; barbár és önkínzó szokás a temetés… a koporsó és az urna mellett még attól is fájdalommal búcsúzunk, akit egyébként nem ismertünk. Néha eszembe jut, hogy talán ott kellett volna lennem, amikor a harangok utoljára szóltak érte, de az ember nem mondhat búcsút mindannak, ami örök, és ami egész további életét végigkíséri majd.

 2006

Reklámok

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: