Aktuális

Életművészet

1.

Lipcse már régóta szerepelt első számú úticéljaim között, de valahogy eddig még soha nem sikerült eljutnom oda. Ha munkád nincs, nyilván a pénz sem vet fel; ha pedig dolgozol valahol, erősen sanszos, hogy időd nem marad utazgatni. Valahogy így volt ez az én esetemben is, egészen mostanáig.

De most itt vagyok, és miután lecsengettem a kilencvenöt eurós belépti díjat, ami a sátorozást is magában foglalja, egy kicsit elbizonytalanodtam anyagilag. Mondjuk ki, könnyebb lesz: tizenöt euróm maradt az öt napra. Ez persze egyáltalán nem sugall kecsegtetően magas életszínvonalat egy olyan rendezvényen, ahol két euró a zuhanyzás, egy euró az angolvécé használata, és akkor még az evés és az ivás csillagászati költségeiről nem is beszéltünk. De nem számít; nem dőzsölni jöttünk ide. Egyébként sem lehet pénzért megvenni azt az intellektuális kielégülést és emocionális katarzist, amit az elkövetkezendő napok gazdag programkínálata ajánl. Tizenöt euróért biztosan nem, de legyünk nyugodtak: tizenötezerért sem lehetne. Akkor meg, miről beszélünk?

Persze, jó lenne enni vagy legalább inni valami meleget a májusi, fogcsikorgató öt fokban. De itt a kiváló hazai sör, szám szerint tíz darab, 135 Ft-os diszkontáron – legalább nem kell hűteni. Jut is, marad is. Hoztam még egy üveg kommersz körtét, amihez az almalé persze idő előtt elfogyott. Magában is meg lehet inni; és miért is ne lehetne legalább a snapsz kommersz, ha már úgyis térdig gázolunk a legmélyebb undergroundban?

A németek persze nem értik, hogy tudom becsempészni mindezt az összes helyszínre, biztonsági őrök egész csapatát megtévesztő profizmussal. Én egyáltalán nem tartom bonyolultnak a feladatot télikabátban, de biztosítom őket afelől, hogy spagettipántos topban és miniszoknyában is menne. Mikor észreveszem, hogy hat eurót kérnek odabent a sör dobozáért, már látom, megérte idáig cipelni keserű terhemet.

Az Agrahalle méretei egy kicsit elbizonytalanítanak: a Pecsánk amolyan szűk liftecske hozzá képest, és akkor ez még csak egyetlen helyszín a sok közül. Az ember egy pillanatra úgy érzi, mintha egy hatalmas szórakoztatásra tervezett gépezetben lenne egyetlen kicsiny csavar, a leghalványabb egyedi ismertetőjegy nélkül. Lehetséges volna, hogy sokakat tett milliomossá az a piac Németországban, ami nálunk voltaképpen nem is létezik? Nem baj, én akkor is magam találtam rá és magamra találtam benne. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz… – na jó, ne legyünk érzelgősek.

Nagy a pálya, ez egyértelmű. Holnap tehát három-négy órával az Esemény előtt be kell állnom a sorba, hogy biztosítsam magamnak az első helyet a kordon előtt. A szakértő elme átlátja a káoszt: a folyadék természetének ismeretében semmi esetre sem szabad sört innom és szem alatt sminkelnem. Hacsak persze, nem akarok összeszorított lábakkal, köldökig fekete tusban állni a koncert végéig.

2.

A koncertterem melletti ezer-négyzetméteres felületen már másnap reggel menetrendszerűen megjelennek a legnagyobb alternatív divatshopok markáns képviselői, de mi persze megtagadjuk a belépést. Az ember nem azért jön ide, hogy órákig tollászkodjon a próbafülkék tükre előtt és több havi fizetést áldozzon egy-egy cipőre vagy fűzőre, esetleg egy középkori halottaskocsira. Nem; mi ettől jóval érettebbek vagyunk.

Szétnézek, és meglepetten látom, hogy az oldschool goff arcok méteres taraja még mindig szögmérőhöz igazítható pontossággal ostromolja az eget. Egyszer talán majd megkérdezem őket, valóban csónaklakkal fixálják-e a frizut, és milyen pozitúrában alszanak, hogy a nap minden szakában ilyen csinosak és vasaltak.

A magyar változat munkatársai – szám szerint úgy ötvenen, szinte konvojban jöttünk – persze egyáltalán nem olyan csinosak és vasaltak, mint a helyi kollégák.

„A kocsiban aludtunk öten, mert túl hideg volt felverni a sátrat” – közli Niniel. Nekem mondja? Sátortársammal, Alexxával nagykabátban és négy pulóverben húztuk meg magunkat, összebújva, mint a nyulak. Tudtommal havas eső is esett. Legalábbis, feltételezzük, hogy nem kopogós szellem lepett meg minket az éjjel, aki hófehér zúzmarát küldött a lazán kifüggesztett fekete törülközőkre.

Délután „csak” az eső zuhog, így jobbnak látjuk feltérképezni a bevásárló centrumot, az legalább száraz és meleg. Hmm, mit mondjak, erős túlzás lenne azt állítani, hogy nincs némi depresszív mellékzöngéje annak, amit látunk. Alexxa, aki nálam jóval előnyösebb háttérrel indult a kezdetekben, egy óvatlan pillanatban megajándékozza magát egy kétszáz eurós hercig topánkával, amit nem sajnálok tőle: legalább lesz kivel háztartási kekszen tengődni a hátralévő napokban. Jó az; mustárral és ketchuppal főleg.

Belőlem is kibújik a kisördög és a legnagyobb lelki nyugalommal veszek magamnak egy zacskó élénkpink műhajat három euróért – elvégre ez az, amire az embernek az éhhalál küszöbén olyannyira szüksége van. „Otthon úgyse kapnék ilyen minőséget három hugyozás áráért” – nyugtatom háborgó lelkiismeretemet. Azért valljuk be, merész dolog három eurónyi tökéletesen haszontalan önszuvenírre áldozni szűkös büdzsénkből akkor, amikor már egyébként is csak tizenhárom maradt a tarsolyban: egy fürdést ugyanis kénytelen voltam beiktatni a második napon, noha az időjárás e szempontból a mi számlánkra dolgozik.

Szerencsére Atis barátunk bizalmasan fellebbenti előttünk a fátylat: van itt a sátrunktól nem messze egy magyar lángosos, aki a honfitársaknak egy euróért adja a tejfölös-sajtost. Micsoda ajándék a sorstól! „És hogyan igazolja az ember a magyar állampolgárságot?” – érdeklődik Alexxa. Atis elvigyorodik: „Elég megszólalni, az adja magát… vagy pedig… hivatkozzatok rám!” – utóbbira szerencsére nincs szükség.

Mondja még valaki, hogy a maréknyi hungarikum nem tart össze az ínség óráiban!

3.

„Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.”

Hamarosan teljes komfort-érzet lesz úrrá rajtam. Nem nagyon érdekel már a méregdrága italok és ínycsiklandó ételek hiánya. Az sem számít, hogy túl hideg van ahhoz, hogy a hely szelleméhez méltóan ki tudjam rittyenteni magamat, hiába gyűrődik a tüll-lakkszoknya a vacak hátizsákban.

A kéteurós zuhanyzóban állok, figyelem magamat a tükörben és látom: nem tudom eltüntetni a széles vigyort az arcomról, és a szemeim is úgy csillognak, mintha ezeréves kérdésekre találtam volna választ.

Ennyi csodálatos új helyet, ennyi nagyszerű új embert… az elmúlt napokban egész Lipcsét bebarangoltam, mint egy szabadcsavargó kiscica. Karszalagommal bárhová ingyen utazhatok (azóta is magamon hordom, sosem lehet tudni, mikor válik hasznára az embernek a BKV-n), így aztán éjszaka kimelegedve élem az életemet, napközben meg – mikor a hőmérséklet emberbarátabbá válik – kialszom magamat. Az otthoni túlélő csomag még kitart, a közelben van elsőosztályú toitoi, a legtöbb kedves idegen pedig szívesen megosztja velem, amije van.

Két rokonszenves angol lány már meginvitált londoni otthonába (el is mentem volna, ha a Sky Europe nem törli összes londoni járatát az évben), a svédek pedig olyan sörrel kínálták Alexxát… ami nem is sör volt (szerencsére kiköpte).

Persze éjhosszat ellennék étlen-szomjan egyébként is, hiszen olyan álmaim teljesültek, amikért eddig kétévente utazhattam ezerötszáz kilométert: egy estén láthattam a Clan of Xymox-ot és a Deine Lakaien-t, majd rögtön azután a VNV Nation-t.

Élmények, melyek során az idő és a tér újra eszelősen szalad egybe, újabb dimenziókat teremtve magának. Pillanatok, melyekben egyszerre létezik a múlt és a jövő, melyek egy pillanatra megállnak, és jelenélményben forrnak össze bennem.

Gyerekkoromban felfoghatatlan jelenségnek tartottam az idő viszonylagosságát, s nem értettem, miért képtelen az ember uralni az órákat és a perceket. Az asztalon álltam és azt kiabáltam: „most, most, most”, remélve, hogy talán a gyengéd erőszaknak enged az elmúlás. De nem álltak meg soha a percek, és én lassan megbarátkoztam a gondolattal, hogy a pillanat természeténél fogva múlandó létező.

Innentől fogva éveken át kerestem, kutattam a kaput az öröklét felé. Néha, egy-egy szívdobbanásnyi időre képes voltam legyőzni az időt és a teret; ilyenkor végtelen szabadságérzet kerített hatalmába.

Az évek során az ilyen pillanatokat nemes egyszerűséggel „mindenség-pillanatoknak” neveztem el. A „mindenség-pillanat” az az élmény, amikor az ember egy teljesen banális cselekvéssorozat kellős közepén megáll, és egy másodpernyi idő leforgása alatt hihetetlen összefüggést lát át egyszeriben világosan, tisztán és sallangmentesen. A mindenség-pillanat sok esetben nem fogalmazódik meg szavak szintjén: egy villanásszerű felfedezés, megértés, mely többnyire nem intellektuális, hanem spirituális fronton jelenik meg.

Ezt az élményt éppúgy előidézheti konkrét személy, mint aktuális esemény, ám minden esetben egy összetett érési folyamat gyümölcse. Egyszerűen eljutottál arra pontra, hogy megértsd azt, amit eddig csak homályosan sejtettél, éreztél. Persze nem feltétlenül tudod még verbális szinten kifejezni mindezt, hiszen ennek a dolognak semmi köze az intelligenciához vagy az iskolázottsághoz. Ez maga a megértés, s éppen ezért időhöz semmilyen szinten nem köthető tapasztalat.

És most itt állok, ebben a zsúfolt, párás helyiségben, legalább egy órát kellett várnom, hogy rám kerüljön a sor, és egyre határozottabban érzem, hogy minden úgy jó, ahogy van. Egyre világosabban látom, hogy hatalmas és tiszta erők munkálkodnak bennem, és az út, ami előttem áll, fontos és nagyszerű, még ha őrülten nehéz is végigmenni rajta.

Itt vagyok tehát Európa legvonzóbban deviáns embereivel, az elmúlt napokban farkasszemet néztem a művészetekkel, melyeket még nem kanonizált az idő és az akadémia, mégis választ kaptam kérdéseimre. És a válasz mindvégig bennem volt.

„Jó, jó… előre tudtam, hogy nem számít, milyen áron jutok ki, és miről kell lemondanom ezért az élményért” – mondom csak úgy magamnak, miközben elemi erővel zúdul arcomba a forró víz. No meg, hát, mi tagadás… ennek a félhippi csóróságnak bizonyára markáns jellemformáló ereje van… Lemeztelenítve csontig, mint ahogy itt állok a tükör előtt most is. De azért, igen… Határozottan él bennem a vágy, hogy egyszer, egy szép napon, önmagamat megvalósítva térjek vissza ide – vagy a nagy eszmélések bármelyik helyszínére a világban –, méghozzá úgy, hogy a kézitáskám belső zsebében tizenöt eurónál azért jóval több pénz lapul. Nem akarok semmi mást, csak az utamat és a megbecsülést. És miért is ne volnék képes rá, ha eddig mindig minden úgy történt, ahogyan a dolgoknak történniük kellett?

Alexxa és sátrunk specialitása, a májkémkonzerves háztartási keksz a’la Leipzig

Leipig, D – 2006

2007

Reklámok

3 visszakövetés / visszajelzés

  1. Summer – the first 10 years « Vergiftet – Eszter’s Offtopic
  2. A harmincadik születésnap | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  3. Az útról | Eszter's Offtopic

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

%d blogger ezt kedveli: