Aktuális

Lehetőségek

– 1 –

Egy autóalkatrészeket összerakó gyárban dolgoztam ebben az időben, segédmunkásként. Vakdugóztam, gumicsöveket aprítottam, fémszalagokat tekertem felforrósított gumirudacskákra – az a típusú munka ez, amit nem lehet jól vagy rosszul csinálni. Egyszerűen csak csinálni lehet. Nincs hibalehetőség, de kiemelkedni sem tudsz soha a szürke, nyolc általánost végzett masszából.

Két óránként kötelező, nyolcperces pihenőt kaptunk; a nap szellemi munkája volt eldönteni, ezt az időt pisilésre vagy evésre fordítja-e az ember. Mindkettőre a gyár robosszus méreteinél fogva nincs lehetőség. Ilyenkor levettem a gumikesztyűt és a heggesztőszemüveget, és bezárkóztam a mosdóba az előre csomagolt szendvicsemmel. Ez volt az egyetlen tíz négyzetméter az épületben, ahol a távolban hallatszott csupán a munkagépek ütemes, idegölő kattogása, a hajnali négyes keléstől vörösszemű műszakvezetők artikulálatlan üvöltése. Felhúztam a lábaimat az ülőkére, és arra gondoltam, micsoda mennyei boldogság lehet értelmes munkát végezni, amelyben helye van a személyiségednek, s csak rajtad áll, jól vagy rosszul csinálod-e. Ez az álom néha még ma is kísért, de momentán azzal is megelégednék, ha csak jól megfizetnének, és mindig vehetnék üdítőt is a pizza mellé – nem csak hónap közepén.

– 2 –

Nem, nem derrogál a kétkezi munka.

Akadtak közöttünk – a zömében egyébként diplomás diákok és nyugdíjasok némiképp kizsákmányolt csoportja körében – olyanok is, akik két-három órát utaztak naponta, hogy nagyjából egy napi étkezés áráért nyolc órát robotoljanak. Az egyik srác zeneművészetit végzett zongorista volt, és kislánya betegsége miatt kényszerült a Lear kötelékébe: ez volt az egyetlen munkahely, ahol akár heti négy napot is dolgozhatott, és kedve szerint válogathatta meg, melyik műszakban. Évi ezzel szemben gyanúsan gazdag ötvenes étteremlánc-tulajdonos babája volt, de apja nem tűrte, hogy „kitartott nő” legyen, ezért az atyai örökséget és a családi békét ettől a munkahelytől tette függővé. Mulatságos volt, amikor a karcsú, szoláriumszőke lány háromcentis műkörmei beletörtek a dugaszoló aljzat külső kimenetelébe. A felhólyagosodott ujjat persze én sem szerettem, napokig nem lehetett rendesen írni vele.

Nem derrogált a kétkezi munka, valahogy természetesnek vettem, hogy az évek óta ott dolgozó, fáradt tekintetű asszonyok és férfiak jobban értenek az ondoláláshoz, mint én, egyszerű bölcsészhallgató. Ráadásul a családban szinte mindenki orvos vagy tanár, nincsenek proletár gyökereim. A műszakvezetőkre kell hallgatni, bármi is történjék, az ő szavuk a döntő. Bonyolultabb munkát úgysem bíz ránk a főnökség: no, nem mintha kímélni akarnának bennünket, egyszerűen csak az állandó dolgozók béréből lehet hiba vagy késedelem esetén prémiumot vonni, míg a diákok fix napibért kapnak.

De ez persze nem derrogált soha.

– 3 –

Ferenc magas, szikár, bajuszos férfi volt, az ötvenes éveiben járhatott talán. Értelmes szemei voltak, egy örökké zúgó monstrum mögött, állva dolgozott. Egymagában. Sajnáltuk.

Mi a csarnok közepén foglaltunk helyet, kis csoportokra bontva vakdugóztunk. Egy előre megadott minta alapján kellett műanyag csavarokkal telítenünk egy fémlapot. Ideális munka volt, gumikesztyűben három-négy óra alatt sem hólyagosodott fel az ujjunk, de ami a legfontosabb: ülhettünk és kedvünkre beszélgethettük.

Mivel azonban a fehérgallérosok a logisztikán néha-néha „mellérendeltek” a nyersanyagnak, esetenként órákon át nem kaptunk megfelelő méretű vakdugót munkánkhoz. Ilyenkor szétosztottak bennünket szerte a csarnokban, legyen addig legalább egy kis segítsége a soron a népnek. Így kerültem Ferenc mellé.

Eleinte kicsit zavarban volt, nem fordult még vele elő, hogy beosztottat rendeltek alá. Kétségbeesetten próbált munkát találni számomra, vezetői utasításra. Végül megállapodtunk, hogy színenként sorba rendezem a műanyag bevonatú rudakat, adogatom neki a megfelelő méretűt, majd összesöpröm a törmeléket a hatalmas gép másik oldalánál.

Zúgott a masina, jó két órán át nem is szóltunk egymáshoz. Aztán jött a nyolcperces kényszerpihenő, s mivel nem kellett vécére mennem, a Ferenc melletti székre telepedtem.

– Mondd csak, hogy bírod, hogy mindig ekkora zaj van körülötted?

– Megszoktam. Sőt – egy pillanatra elgondolkozott – sőt, szeretem. Ha szabadságon vagyok, hiányzik. Olyan ez, mint a kakasszó. Nem zavar, de ha nincs, észreveszem a hiányát.

Elcsodálkoztam. Hogy lehet ezt az ocsmány, hangos bestiát szeretni? Az ember még a saját gondolatait sem hallja, mással beszélgetni meg eleve képtelenség. De kihez is szólna Ferenc? Húszméteres körzetben egy lélek sem dolgozik körülötte. Arról sem tud kinek panaszkodni, mennyire fájhat a lába az egész napos álldogálástól. S míg mi idővel testhezállóbb munkakörben is elhelyezkedhetünk, Ferenc valószínűleg innen megy majd nyugdíjba. Sajnáltam.

Sajnáltam, egészen addig, amíg egy pénteki napon a rúdvágó-heggesztő szörnyeteg bemondta az unalmast. A szorgalom és a gyorsaság szigetén egyetlen kéz sem maradhat nyolc percnél hosszabb ideig üresen, ezért Ferencet felsőbb utasításra a mi asztalunkhoz ültették.

A barnahangú férfi feszengett, tétova mozdulatokkal, szemlesütve gyűjtögetni kezdte a vakdugókat. Húsz percig dolgozott szótlanul, majd zavartan felállt, úgy folytatta a munkát:

– Nem szeretek én ülve dolgozni, kényelmetlen, hogy nem nyújthatom ki a lábaimat. Remélem, nem zavar senkit, ha én itt állni fogok.

– Ugyan, csináld csak, ahogy jól esik – szólt a meghökkent válasz.

Négy és fél óra telt el, mire Ferenc újra beszédet intézett hozzánk, újdonsült kollégáihoz:

– Szóljatok, ha valamit rosszul csinálok, vagy ha esetleg zavaró, hogy itt állok az asztal fölött. Tudjátok, jobban szeretek magamban dolgozni, az az igazság – nagyot néztünk.

Összeszedtem az asztalon szétszórt vakdugókat és a gondolataimat, és egyszeriben mérhetetlen nyugalom töltött el. Arra gondoltam, milyen szép is az élet, mind másmilyenek vagyunk. Mások az álmaink, az igényeink és a preferenciáink. És előbb-utóbb, aki keres, talál: megtalálja a helyét a világban. Ülve vagy állva, zajban vagy csendben, párban vagy egymagában.

2007

Reklámok

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Pályakezdés, karriertervezés: lehet-e túl korán vagy túl késő? « Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. Fellebben a fátyol: nem hétköznapi történet hétköznapi történésekről « Eszter's Offtopic

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: