Aktuális

Nyelvében él

1.

Sanjával a szlovén nyári egyetemen, Ljubljanában ismerkedtem meg, azon a bizonyos nyáron, amikor maradék józan eszem is elhagyott.

Ne firtassuk, miként kerül egy magamfajta csekély szlovén nyelvi kompetenciával rendelkező egyén Szlovéniába, méghozzá egy szlovén nyelvű előadássorozatokkal és szemináriumokkal tarkított háromhetes multikulturális rendezvényre – ez bizony a mai napig rejtély számomra és a Ljubljanai Egyetem teljes gárdája számára egyaránt. De ott voltam, ehhez kétség nem fér; és hát tanultam, rengeteget tanultam, még ha nem is konkrétan szlovént, hanem más egyebet – azt viszont elég intenzíven.

Két év telt el délszláv belső harcaim óta, a fiókomból a napokban előkerült a „Večkulturnost v slovenskem jeziku, literaturi in kulturi” feliratú képeslap, melyen bantu néger fiú, aranyszőke finn lány és vágottszemű japán srác hirdeti mosolyogva, hogy učimo se slovenščino, vagyis szlovénul tanulunk. Még szép, mi sem természetesebb ennél, végeredményben mi is (többek között) ezért mentünk a Ljubljanai Egyetemre. Az egész világ szlovénul tanul, hát én is. Lassan már három éve – ez a szörnyű igazság azonban véletlenül sem láthatott napvilágot szlovéniai tartózkodásom során, így aztán szerényen letagadtam két és fél évet szorgalmas újrakezdő munkásságomból. Igazán zavarbaejtő lett volna, ha egy óvatlan pillanatban kiderül, hogy a hosszú szünetekkel, nyelvtani botlások széles skálájával gazdagon ellátott pizza-rendelés három budapesti őszön át érlelődött bennem a Szláv Tanszék omladozó falai között, heti egy órában.

Sanja persze lényegesen jobban vágta a dolgokat, mint én; ő alig fél év tanulás után – és valóban fél évről van szó, erre tanúim vannak – már a szuperhaladó csoportban elemezte a szlovén filmművészet páratlan remekeit ékes szlovén nyelven. Persze nálam jobban beszélni a nyelvet már önmagában véve sem nagy teljesítmény, Sanja további helyzeti előnye – horvát anyanyelve – pedig szintén nagymértékben megkönnyítette lelkes tanáraink dolgát. Így aztán, ha a csoportbontásért felelős szervezőkön múlik, valószínűleg soha nem is futunk össze… annál is inkább, mivel a magamfajta örök újrakezdő csak összehúzott szemekkel, irigyen nézegette a laza profizmussal csevegő szláv kollégákat, akik ráadásul stréber módon minden alkalmat megragadtak arra, hogy szlovén tudásukat minél szélesebb körben, állandó jelleggel csillogtassák. A pofátlanság csúcsa, hogy mindegyik folyékonyan beszél egy hónap után, hogy fordulna fel az összes, délen és nyugaton egyaránt!

Egy napon azonban holtfáradtan, tompa fejfájástól szédelegve érkeztem vissza az egyetemről szálláshelyünkre. Az ember belefárad az állandó feszített koncentrálásba, pláne, ha egész éjjel szlovén sört ivott. Úgy gondoltam, ledőlők egy kicsit az esti parti előtt, aztán megcsináltatom a házi feladatot a portással vagy a konyhásnénivel, és haptákba vágom magamat az éjszakai műszakra. Már épp a fejem tetejére húztam volna a takarót, amikor a fölöttem lévő ágyról leszólt egy hang, mint mennyből az isten. Hogy mit, azt nem tudom, de azonnal feltűnt, hogy valami nem stimmel. „Lehet, hogy nem a saját szobámban volnék?” – kérdeztem. Szörnyű gyanúm azonnal beigazolódott, azt se tudtam, hová süllyedjek szégyenemben. Sanját ezzel szemben kicsit sem rázta meg önkényes lakásfoglaló akcióm, inkább barátságosan megkérdezte: „Te ugye magyar vagy, igaz?” Vörös fejjel bólintottam. „Ó, az nagyon jó, akkor téged az őrangyalom küldött. Most csinálom a magyar házimat.” Hamarosan kiderült, hogy Sanja a zágrábi egyetemen három éve (bár eleinte csak egy felet mert bevallani) magyarul tanul, két nap múlva vizsgázik. Szeptembertől pedig egy szemesztert a mi bölcsészkarunkon tölt Pesten. Az asztalon, a magyar nyelvkönyv mellett macedón szótár pihent. Egy horvát lány, aki a szlovén nyári egyetemen, egy macedón szótár társaságában éppen magyarul tanul! Mondanom sem kell, azonnal szívembe zártam Sanját.

2.

„Igazán ne vedd a szívedre a dolgot. Teljesen más nyelv, mint amiket eddig tanultál, össze se hasonlítsd az én esetemmel” – vigasztalt Sanja, mikor elpanaszoltam neki, hogy csoportunkban bizony én vagyok a leggyengébb láncszem. Elsírtam, hogy a Brüsszelben is praktizáló, nagynevű Rada Lečič már egyenesen azzal állt elém a reggel, hogy nem érezném-e jobban magamat az alattunk futó csoportban – ami azért mégis csak nem gyengén ciki. „Rá se ránts. Látod, én is hogy beszélek magyarul. Pedig hát, ne mondd el senkinek, már három éve tanulom…” – tette hozzá, mire bizalmasan bevallottam neki a magam három évét szlovén fronton. Titoktartási esküt tettünk, majd megállapodtunk, hogy ezentúl emailben és sms-ben kizárólag szlovén-magyar nyelven értekezünk egymással. Minden egyes szó, amit én nem Prešeren, ő pedig nem Petőfi nyelvén ír le, egy doboz sört ér. Megegyeztünk, hogy élőszóban a biztonság kedvéért inkább maradunk a jó öreg Shakespeare nyelve mellett – for the time being -, mert hát mégse lenne helyénvaló, ha fényes nappal, a Filofakt tekintélyes épületén belül állandóan tajtrészegek lennénk.

Angol barátunkat, Robbie Green-t mintha az isteni gondviselés választotta volna padtársamul a „szlovén társalgás” elnevezésű koradélutáni kurzuson. Számos rokonszenves tulajdonsága mellett elsősorban azért kedveltem meg azonnal, mert nem csak pocsékul beszélt szlovénul, de már a kiejtése is annyira röhejes volt, hogy még maga Rada Lečič is könnyes szemmel verte az asztalt, valahányszor megszólalt szegény. Az égővörös üstökű, sápadt, szeplős fiatalember emellett képtelen volt megbarátkozni az indo-európai nyelvcsaládok közül egyedül a szlovénra jellemző kettesszámmal, a múlt idejű igék ezerféle ragozási csoportjával és a kiszámíthatatlan eseteket vonzó elöljárószavak széles skálájával – mindez pedig elég volt ahhoz, hogy közös nevezőt szolgáltasson bimbózó barátságunkhoz. „In Robbie, kaj je to v angleški?” – kérdezte néha délutáni tanárnőnk, Irena, Robbie-hoz fordulva. Szegény Robbie, nem nagyon vágta, mi a pálya, így fülig pirult és zavartan bazsalygott. „Miről lehet szó vajon?” – fordult hozzám. „Szerintem, bár nem vagyok róla meggyőződve, arról vitatkozunk, hogy jó-e, ha a férfi marad otthon a gyerekkel, de azért ezt ne vedd készpénznek” – válaszoltam, a biztonság kedvéért azonban kérdéses esetben inkább kikértük Ivanka szakértői véleményét, aki Szófiából érkezett és három hete tanult szlovénul. Azannyát!

Az emberek persze lényegesen elnézőbbek egy nagybrittel, mint egy magamfajta kis szomszédasszonnyal. Szlovénjaink már azt is megtiszteltetésnek vették, hogy Mr. Green a kontinensre kegyeskedett lépni, let alone a szlovén nyelv meghódítására irányuló bájos kísérleteit. Robbie-t mellesleg valóban érdekelte a kelet-közép európai szín, képes volt hajnalban kelni a kimondottan angolszász népeknek tartott fonetika óra miatt, és mindig időben elkészítette Rada Lečič szadista házi feladatait is. Emellett beszélt németül, és néha kimondottan ragaszkodott hozzá, hogy germánul fecserésszek vele. Gondolom, így kompenzálta a szlovént: aki értett németül, legalább látta, hogy egész értelmesen elbeszélgetünk, aki pedig nem, az meg levonta a konzekvenciát, hogy mi bezzeg igen. Ennyi elég is volt; ma már nem léteznek polihisztorok.

Kis társaságunk körvonalai tehát már az első héten kirajzolódtak, mi hárman innentől fogva szinte elválaszthatatlanok voltunk. Sanja képviselte triászunkban a verbális kompetenciát, Robbie volt a kellem és a báj, én pedig a gyermeki naivitás és meggondolatlanság.

3.

A leghíresebb Rio de Janeiro-i író hisz abban, hogy az ember egyfajta újjászületési élményen megy keresztül utazásai során. Egészen új, eddig ismeretlen helyzetekkel találja szemben magát, az események sodrásában a nap lassabban telik; néha mintha esztendőnyi történéssor lapulna egyetlen huszonnégy órás időintervallum mögött. Legtöbbször a nyelvet sem érted (pláne, ha a nyelvben kettesszám is van), így mindenre úgy csodálkozol rá, akár egy újszülött. Megváltozik az észlelésed, tudat alatt más rendszerben kezdenek működni érzékeid. Bevállalod, amit a hétköznapok monotonitásában talán nem nem tennél meg, és eszedbe jut, amire különben nem gondolsz. A végén pedig, nem marad más hátra – csak az út. Maga az út.

Ugyanez a tollforgató úgy véli, hét nap alatt az egész világ képes feje tetejére állni. Az emberiség történelme persze már megtanított minket arra, hogy ehhez legtöbbször néhány perc is elég, ugyanakkor van valami a hetes szám misztikájában. Hét nap elég ahhoz, hogy a gondolatmag fává terebélyesedjen, hétszer huszonnégy óra leforgása alatt virágzik ki a legtöbb földalatti tőről fakadó érzés is.

Az én szinte már bulvártörténetbe hajló tragikomédiám is hét nap alatt tetőzött, noha a végzet elé én magam mentem hetekkel a szlovén út előtt. Úgy gondoltam, ha már egy idegen fővárosba vetődik az ember, érdemes megismerkedni egy helyi lakossal, aki majd úgy mutatja meg a várost, „ahogy van”. A hely szelleme, underground és földszagú kultúrkonvó, eldugott utcácskák, füstös sörözők, amit a turista nem láthat – csak Önöknek, csak Itt, csak Most.

Kisrépával tehát (akivel az interneten, előre megfontolt szándékkal spannoltam össze) egy pénteki napon fordítottam fizikai síkra ismeretségünket, ami tudvalevőleg Vénusz napja. Persze legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy veszélyes ajtókat feszegetek, hiszen egyfelől igen ritkán volt példa az elmúlt huszonnégy évben hasonló esetre, másfelől pedig Kisrépa már csak zsenge korára való tekintettel sem tűnt potenciális aggodalmak forrásának. Ne szépítsük: Kisrépa kereken hét tavasszal maradt el mögöttem, valamennyit Ljubljanában töltötte a drága. Persze lényegesen érettebbnek tűnt koránál minden létező tekintetben – vagy csak én láttam meg benne mindazt, ami lehet, és nem pedig azt, ami. Mélységében belegondolva a kettő között nincs is akkora különbség, mint tiszta és hideg fejjel hinné az ember.

Fél évvel később, amikor Robbie-val és Sanjával egy budapesti kocsmában ittuk a tiszta és hideg szlovén Radenska ásványvizet, már úgy gondoltam, a 2005-ös év imprintingje volt ez. Egy kritikus, de mindenképpen szenzitív periódus, amikor voltaképpen a helyzet érik meg arra, hogy az ember kilépjen a tespedt lábvízből és lerombolja azt, amit addig épített. Amikor a tanítvány készen áll, a mester megjelenik. A tanítvány persze nem mindig tudja, hogyan és hol is áll pontosan, de aminek meg kell történnie, az mindig megtörténik.

Az idő és a tér különös konstellációja ez, amikor az ember túllát az enyészet feneketlen kútján, de saját hülyeségét persze nem veszi észre. Racionális szempontok szerint mérlegelve tehát nem voltam éppen okos, de az ember rendszerint nem mérlegel ilyen esetekben. Pláne nem racionálisan. A dolgok csak úgy vannak, a legcsekélyebb beleszólásod sincs a belső események folyásába, és mire észbe kapsz, többnyire már késő. Nagyon késő. Ilyenkor legalább a büszkeségedet érdemes megmenteni, hogy maradjon más is a tanulság mellé, szuvenírként magadnak. Akkoriban nem ismertem a szó szlovén megfelelőjét, a történet végére azonban legalább megtanultam, a brisača mellé (Zsuzsival órákig magoltuk a “törülközőt” a vonaton, mert nem lehetett tudni, kell-e külön igényelni a portán beköltözéskor).

Zsuzsi mellesleg ekkortájt egy magas, barna francia fiatalemberrel lófrált, aki már „régebbi történet”. Őt nem a szociokultúrális érdeklődés vonzotta Szlovéniába, sokkal inkább Zsuzsi. Nem csak szlovénul nem beszélt, de még angolul se nagyon. „Te – mondtam Zsuzsinak a franc jelenlétében, igen diszkréten egyszer – ez úgy beszél angolul is, mintha akkor is édes anyanyelvén nyomná.” Zsuszi elvigyorodott: ”Nem véletlenül, meg se próbál angolul szólni” – jah, akkor azért volt gyanús már messziről. Mindenesetre idegesített, hogy nem értem, mi van, francia tudásom ugyanis már az „eszke zsö pö alé u toalett”-nél elakadt, majd amikor kiderült, miképp állnak össze a tőszámnevek húsz fölött, önként abbahagytam a békazabálók nyelvének végtagcsonkítását. Az ifjak mindenesetre úgy kommunikáltak, hogy a srác zavartalanul nyomta franciául, Zsuzsi pedig angolul kontrázott az elhangzottakra. „Borzalmas, hogy nem beszélek rendesen franciául” – panaszkodott Zsuzsi, aki egy csoporttal járt fölöttem szlovénból, és borzalmas titka az volt, hogy négy évig élt Ljubljanában középiskolás korában, az itt töltött idő azonban nyelvileg szinte teljesen szűzen hagyta. „De a franciával még lehetne kezdeni valamit” – mondta bizakodón, miközben bongyor tincseivel játszadozott. „Esetleg kimehetnék Franciaországba dolgozni egy évre, hogy végre elsajátítsam a nyelvet” – magyarázta egy nagyobb asztaltársaság előtt. Nem kellett az emberi lélek szakavatott ismerőjének lennem ahhoz, hogy azonnal átlássam: a franciázáshoz már jóval azelőtt megtalálta az ideális partnert, mint ahogy maga a nyelvi motiváció megfogant volna elméjében.

A nagy szlovéntanuló-csapat tehát egy darab anyanyelvi beszélővel bővült, innentől fogva elválaszthatatlanok voltunk. Kisrépát azonnal befogadta a banda, ő pedig szemmel láthatólag mérhetetlenül élvezte, hogy van itt valami, amihez nyilvánvalóan ő ért a legjobban. Vidám napok következtek, a dologról meg igyekeztem azt gondolni, nyilván nem is az, aminek látni véli az ember felületes introspekció során. Később pedig abban bíztam, mindegy micsoda, mert előbb-utóbb természeténél fogva úgyis elmúlik. Nem rendeltem fehér elefántot kérem szépen, ez valami tévedés lesz, elvégre nem a dzsungelben vagyunk, hanem Szlovéniában. Ljubljana belvárosában, egészen pontosan. És elefánt nélkül is úgy érzem masgamat, mint ama bizonyos szükségét végző vadállat.

Éppen ennek a fiatal európai metropolisznak csodaszép óvárosában róttuk az utakat mi ketten, amikor Sanja és Bojana jött velünk szembe csomagokkal felszerelve, a Metelkova ulica felől. Sanja elmesélte, hogy éppen Zágrábból jön, ahol reggel magyarból vizsgázott. Jelest kapott, „nekem köszönhetően” (na persze). Elhatároztuk, hogy este megünnepeljük a kiemelkedő eseményt, „ahogyan kell”. „Te is zágrábi vagy?” – fordult Kisrépa Bojanához, aki bólintott. Zágráb mindössze 135 km-re fekszik Ljubljanától, a helyi lakosság tehát értelemszerűen gyakran csekkolja egymás parti-színterét. A közös téma adott volt. Mire észbe kaptam, már élénk és lelkes csevely alakult ki a zágrábi kocsmákról, bulikról és koncertekről, amiknek persze mindhárman szakavatott ismerői. Nem maradt más feladatom, mint intelligensen figyelni és sokatmondó bólogatással jelezni, hogy követem az elhangzottakat, ugyanis soha nem jártam Zágrábban, és szlovén nyelven sem tudok érdemben észt osztani.

Valami dj-ről fecserésztek, aki folyton ugyanazokat a számokat játssza, egy buliban akár többször is. Persze mondanom sem kell, milyen komoly kvalitásokat követel meg a látszat fenntartása: minden áldott nap anyanyelvi beszélők tucatjaiban ápolni a hitet, hogy beszéled, de legalábbis érted édes anyanyelvüket. Nem is tudom, valamilyen furcsa oknál fogva az anyanyelvi nyelvtanárok csoportja különösen veszélyes kategória e szempontból: valahogy mindig kiszagolják, ha szókincsed a százdarabos minimumhatár alatt van, és akkor aztán meresztgetheted a szemeidet, hogy „a reš?” (tényleg?) meg „zelo zanimivo” (igazán érdekes), a disznók átlátnak a szitán.

„Látod – fejtegettem Kisrépának – igazán érdekes, hogy Sanját sokkal jobban megértem, mint téged.” Úgy gondoltam, nem árt, ha Kisrépa mindezt tudja, nehogy teljesen hülyének nézzen. Ezzel együtt az elhangzottakban nincs semmi meglepő: a kezdő nyelvtanuló természetesen mindig sokkal jobban érti a másik kezdő nyelvtanuló mondandóját, hiszen lassabban beszél, beszédét nem színesítik a köznyelvtől eltérő szociolektek és dialektek, ráadásul nagy valószínűséggel ugyanazokat a nyelvi általánosításból fakadó hibákat követik el mindketten.

„Na ja, ez igazán dicséretes – biccentett erre Kisrépa – az már persze mellékes, hogy Sanja végig horvátul beszélt.” Huh, milyen kellemetlen. Szörnyű. No mindegy, ilyenkor nem hátrálhat meg az ember. „A reš? Hát akkor, ezek szerint… legalább beszélek horvátul. Jó tudni, még jól jöhet” – szerencsére a derültség mindig feloldja a zavart és ez ezúttal sincs másként. Ez legyen a legnagyobb bajom…

„…So why do I love when I only feel pain?
When does it end, when is my work done?
Why am I ’lone and why do I feel that
I carry a sword through a battlefield?

Like the path to heaven or the road to hell
Our choice is our own consequences bind
We are the kings of wisdom, the fools as well
We are the gods to many, we are humble men
We who build great works just to break them down
We who make our rules, so we never fail…

So then, why do I…” i

A ljubljanai vár csúcsán ágaskodó lobogót néztem, jobb ilyenkor magasba emelni tekinetünket, nehogy árulónkká váljon a gravitáció, és közben arra gondoltam, hogy az élet igazán fájdalmas és zavarbaejtő félrértései általában egyáltalán nem nyelvi természetűek.


Kettesszám

Ljubljana , SI – 2005

——————————————————————————–

i VNV Nation: Joy, fordítás by me

„Miért szeretek hát, ha csak fájdalmat érzek?

Mikor ér véget, mikor teljesül feladatom?

Miért vagyok egyedül és miért érzem úgy, hogy

Kardot hurcolok egy csatatéren keresztül?

Akár az út a mennybe vagy a pokol kapuja

Saját döntésünkön áll minden

Mi vagyunk a bölcsesség királyai, bolondok is egyben

Mi vagyunk sokak istenei, egyszerű földi halandók

Mi, akik nagyot építünk, csak hogy lerombolhassuk

Mi, akik saját törvényeinket hozzuk, hogy soha el ne bukjunk…

Akkor hát, miért…”

+++

„Warum liebe ich, wenn ich nur Schmerz spüre?

Wann endet es, wann ist mein Werk vollbracht?
Warum bin ich allein und fühle, als würde ich einen
Speer durch ein Schlachtfeld tragen?

Wie der Pfad zum Himmel oder die Straße zu Hölle, es
ist unsere eigene verbindliche Entscheidung.
Wir sind die Könige der Weisheit und Narren zugleich.
Wir sind zu oft Götter, sind höfliche Menschen.
Wir, die große Werke vollbringen, nur um sie zu
zerstören. Wir, die unsere eigenen Entscheidungen
treffen, werden niemals scheitern…

Also denn, warum…?”

2007

Reklámok

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Tantárgyak, amelyeket minden iskolában tanítani kellene | Eszter's Offtopic
  2. Az útról | Eszter's Offtopic

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

%d blogger ezt kedveli: