Aktuális

Oly korban élni

Eljött a húsvét, s én útjára indítottam szokásos virtuális húsvéti üdvözletemet ismerőseimnek; köztük görögkeleti barátaimnak, akik egy héttel utánunk ünneplik Jézus feltámadásának sokadik évfordulóját, valamint a zsidó ismerősöknek, akik Pészahot ülnek ilyenkor. Egy évvel ezelőtt is Húsvét után jártunk nem sokkal, amikor a világ igazainak száma egy fővel csökkent. „Meghalt Ferenczfalvi Kálmán, egy huszadik századi hős” – írták az újságok 2005. április 13-án.

Kálmán bácsi nyilván pironkodva teremtene le, ha tudná, miként neveztem az imént, hiszen soha nem beszélt múltjáról, véletlenül sem kérkedett hősies cselekedeteivel, mellyel több mint kétezer ember életét mentette meg a második világháború alatt. Régi családi barátként gyakran jártunk nála látogatóban, s ha néha szóba kerültek „a régi dolgok”, zavartan mosolyogva terelte másra a szót. Mégis mindenki tudta, ki ő és mit tett a világért, s végtelen tisztelettel és szeretettel vették körül barátai, valamint a megmentettek leszármazottjai. Az utóbbiak közül sokan külföldön élnek már, akad közöttük világhírű ausztrál szívsebész és köztiszteletben álló izraeli polgár is. Nekik köszönhető, hogy Kálmán bácsi 1988-ban átvehette az izraeli Yad Vashem Intézet „Világ Igazainak Rendje” kitüntetését és fát ültethetett Jeruzsálemben. Ebben a megtiszteltetésben azok részesülnek, akik akár egyetlen életet is megmentettek a Holocaust ideje alatt. Hiszen aki egyet megment, az az egész világot menti meg.

Naivan azt hinnénk, egy ilyen embert a háború viharos szeleinek csillapodtával csupán szeretet és gyöngédség ölelhet körül, de ez nem így van. Belvárosi otthonának falán gyakori díszítőelem volt a sárga dávidcsillag, gyakran pedig piros horogkereszt is került az ábra mellé. Ha pedig valaki – megelégelvén a szemtelenséget – lemeszelte a művészinek nem nevezhető falfirkákat, néhány hét elteltével már újabb, hasonszőrű alkotás díszelgett helyükön. Kálmán bácsi csak mosolygott ezeken a szerinte szemmel láthatóan ostoba „politikai üzeneteken”, de barátai újra és újra felháborodtak a nyilvánvaló tiszteletlenség láttán. Különös dolog ez, hiszen Kálmán bácsi egyfelől soha nem volt zsidó, másfelől pedig vajon kit érdekel egy ember származása, ha élet és halál kérdéseiről van szó? Márpedig a tömegpusztítás erősen ebbe a kategóriába sorolható.

Persze nem csak a „csőcselék”, ahogyan a család az ilyen névtelen firkászokat hívta, viseltetett ellenszenvvel a békés, szerény, mindig kedélyesen viccelődő öregúr iránt. Talán az irigység, talán valami más… mindenesetre tény, hogy a 2003 elejei ülésen, melynek keretein belül Ferenczfalvi Kálmán „Gyöngyös város díszpolgárává avatásáról” határoztak, a húsz támogató szavazat mellett három ellenjavallat is érkezett. Vajon kinek fájhatott, hogy a magányosan éldegélő Kálmán bácsi életének utolsó két esztendejét „díszpolgárként” tölthette el ezen a földön? Őt soha nem érdekelték a címek. A június eleji avató ünnepségen is csupán néhány percet töltött, épp csak amennyit az elemi udvariasság megkívánt, majd a szomszédos Kékes Étterembe invitálta legközelebbi hozzátartozóit.

Valószínűleg hasonlóképp bánthatta az „ellenjavallók” szűk táborát, hogy a New York-i Igazak Szövetsége háromhavonta a Western Union-on keresztül kisebb pénzösszeget utalt Kálmán bácsi számlájára. Nem nagy vagyonról van szó, s a nyolcadik x-en túl már nem létezett az a pénz, ami visszahozta volna az idős hős egészségét. Voltaképpen ennek az ügynek köszönhetően szerezhettem tudomást Kálmán bácsi teljes történetéről, hiszen ő maga soha nem beszélt nyíltan ezekről az időkről, én pedig nem akartam firtatni a témát. A New Yorki-i iratok rendezéséhez azonban fordítóra volt szükség, s mivel a szomszédságban élő ismerősök között én voltam az egyetlen, aki beszélt angolul, engem kért fel a kisöreg a segítségre. „Menjek, Kálmán bácsi? Nincs vendég?”- kérdeztem telefonon általában, mielőtt átmentem hozzá. „Vendég nincs, kislányom, csak vén dög” – válaszolta ilyenkor nevetve.

A szükséges dokumentumok és tanúvallomások fordítása során tudtam meg, hogy Ferenczfalvi Kálmán a II. világháború alatt egy munkaszolgálatos ezrednél szolgált gazdasági hadapródként. 1944 őszén egy hamisított parancs alapján megszervezte a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti székházának védelmét, amely így menedéket nyújtott a korábbi alakulatához tartozó munkaszolgálatosoknak is. Eközben hamisított iratokat állított ki, üldözöttek, elsősorban zsidók számára; megmentve ezzel több mint kétezer ember életét.

2005-ben súlyos agyvérzéssel szállították kórházba. Debrecenben élő fia kocsival jött érte, hogy otthonukhoz közeli kórházban ápolhassák az akkor önmagát már ellátni nem tudó beteget. Az ifjabb Kálmán a hosszú út megkezdése előtt még közös nyelvükön élcelődött édesapjával: „Aztán meg ne halj itt nekem a kocsiban, öreg!” – és Kálmán bácsi töredelmesen megígérte, hogy igyekszik megtenni minden tőle telhetőt az ügyben. Ígéretét most is, mint mindig, betartotta. Néhány nap múlva vitte csak el a tüdőgyulladás – szépen, csendben.

 2006

Reklámok

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: