Aktuális

Örökség

– 1 –

Kacag a tojásban panírozott csirke a lábasban, vele nevetnek a gömbölyű hagymafejek az asztalon. Az ínycsiklandó amáti ebéd illata kacér táncba fog a szikrázó napsütéssel, zajos és szagos az öröm, a viszontlátás öröme. A nagyszobában, a kanapé fölött halhatatlanságba merevedett ősz hajú férfi figyeli a forgatagot, tekintetében ott az egész mocskos, szennyes huszadik század, és egy csipetnyi huncutság – ezt az egyet nem vette el tőle a történelem. És ott van benne a mi tekintetünk is, az állunk és az orrunk – a múltunk a jövője.

– Béla már reggel hatkor telefonált, pedig csak nyolckor indult a vonat. Vácnál újra hívott, épségben átszálltatok-e, rendben volt-e a csatlakozás, nem volt-e gond a papírokkal… alig tudtam lebeszélni, hogy fél tizenkettőkor ne csörögjön megint…
– Hát tudtam én, hogy délre értek ide, tudtam én – vág közbe Béla szemrehányóan, olyan bélásan.
– Tudtad hát, de azért már fél tizenkettőkor kint voltál az állomáson, úgy rohantál, hogy a szemüvegedet is itt hagytad az asztalon! – közben Ilonka újabb tál savanyúságot tesz az asztalra a másodikféléhez.
Nagy hagyománya van a traktának a családban, a fogadtatás fokmérője a felszolgált étel mennyisége és minősége. Ha vendégségből térek haza, az első kérdés mindig ugyanaz: ”És mit ettetek? Mivel kínáltak meg?” Ilyenkor elmagyarázom, hogy nem falni mentem, hanem látogatni, dolgozni, beszélgetni – de hiába, a lényeg, úgy látszik, a koszt.
– Egyébként még el se tűnt az állomás a látóhatárból, már vártuk, hogy csörögjön a telefon… – mindannyian nevetünk, Béla meg pironkodik, amiért lelepleztük.
– Ilyen összetartó család vagyunk mi, mert szeretjük egymást. Nincs ebben semmi. Csak azt sajnálom, hogy az unokatestvérek alig tartják a kapcsolatot… Mi lesz velük, ha mi már nem leszünk? – a társaságra zavart csönd ereszkedik.
– Nézd, az van, hogy szétszóródtunk, az ország hat különböző pontján lakik a hat unokatestvér, nem könnyű ez… – próbálom oldani a hangulatot.
– De ott az internet. Ott nem szoktatok beszélni néha?
– Hát, Marianna fent van nekem iwiw-en az ismerőseim között, néha csekkolom a profilját, megnézem, mi van vele – hebegem, mert némiképp szégyellem, hogy mást nem tudok felhozni az ifjúság mentéségére. Ez van.
– Az iwiw-en különben én is láttalak. És meg kell, hogy mondjam, nem örültem neki.
No, vajon mit véthettem a jóízlés és a közerkölcs ellen, lázasan kutatok emlékeimben. Nem kereskedem droggal, nem üzemeltetek piroslámpás negyedet, nem vagyok nős férfi szeretője sem – vajon mi lehet a közmegrökönyödés és homlokráncolás tárgya?
– Nem is sejted, miért?
– Nem. Miért? – kérdezem bambán.
– Láttam azt a képet.
– Melyiket?
– A kényszerzubbonyosat. Aggódom miattad – és Béla arcára tényleg kiül az aggodalom, mintha már hónapok óta unokahúga deviáns magatartásán emésztené magát.
– Nem kér senki többet? Elvihetem a tepsit? Van még bőven, ha megéheznétek, szóljatok bátran, csak nem akarom, hogy az ételmaradék beleszáradjon a…

És iszunk. Most először, az ötfogásos lakoma után, víz kerül a poharakba. A mi vérünkre jellemző szokás ez: ivászat mindig csak evészet után. A legtöbb ember csodálkozik, hogy nem kérek poharat az ebédhez, a folyadék számomra az étkezés befejeztét jelzi, mint Pavlov kutyájának a kezdetet a csengőszó. Hát úgy látszik, innen hoztam ezt is, ettől a komoly tekintetű ősz úrtól itt a kanapé fölött – akit mi, szétszéledt unokatestvérek már nem ismerhettünk.

– 2 –

A kényszerzubbonyos poénfotó. Hát ez érdekli, ezzel foglalkozik, ő – egyike azoknak, akikhez a legszorosabb vérségi kapocs fűz. Nem azt mondja, hogy nem tetszik neki a nemzetközi terrorizmus és a média kapcsolatáról írt esszém, nem arról panaszkodik, hogy halál unalmasnak tartja a „schwa, mint önálló szótag” című előadásomat, és nem azért reklamál, mert szerinte gyenge a könyv, amit írunk. Nem. Őt az zavarja – sőt, ő azért aggódik -, mert nyaralás közben kényszerzubbonyban fényképezkedtem egy műanyag kalózhajó tetején. Igazán remek érzés, ha az embert őszinte értékei és kemény munkája alapján méri famíliája.

Csak mosolygok és vállat rándítok, most magyarázzam a bizonyítványt? Egyébként is, minden szó mögött ott az örökös szemrehányás: miért nem mentem orvosira, miért nem írtam még tanári-módszertani szakdolgozatot, és miért nem vagyok kilenctől ötös állásban, mint minden normális ember? Rosszabb napokon el is csattan néhány félszó a témában, persze nem túl mélyen vagy alaposan, inkább csak a felszínt karcolgatva. Nem bánt már rég – inkább olyan hűvös, tompa érzés ez, mint amikor az ember fél órás fürdő után nekilát a talpreszelésnek. Nem különösebben lélekemelő, de nem is fájdalmas. Néha pedig muszáj.

Nem ismernek, de szeretnek. Szeretnek, de nem ismernek. Bármi bajom lenne, Béla, Ilonka, Marianna és a többiek az elsők között sietnének segítségemre. De nem ismernek, mert nem is ismerhetnek. Egyébként is, a kromoszómák még a kilométereknél is messzebbre vetettek engem tőlük. Patinás vegyész-família, már a dédszülők is kenceficéket kotyvasztottak, számukra az anyag a mindenható. Nincs bennünk semmi közös – csak a tekintetünk, az állunk és az orrunk, és az, ahogyan étkezés után emeljük csak fel a poharat.

Az ő tehetségük az én hiányom, az ő gyengeségük az én erőm. Semmi nincs bennem, ami vegyipari-egészségügyi pályára alkalmassá tenne, világ életemben bukdácsoltam kémiából, fizikából és biológiából. Utálom a képleteket és elájulok, ha vért látok.

Ők nehezen, akadozva beszélnek, a családban senki nem a szavak embere. Írni is mind rühell, már egy személyes levél is kínkeserves kötelesség számukra. Tőmondatokban, kissé iskolásan fogalmaznak, noha művelt ember mindegyikük – egyszerűen teher számukra a nyelv, és az órákig tartó filozofikus eszmefuttatásokat is fölösleges időpocsékolásnak tartják. Még soha nem tűnődött el egyikük sem azon, mit jelent a költészetben a nyelvtani nem hiánya, vagy miképp létezhet szimultán idő a testtelenségben.

Mások vagyunk, ők és én. Én és ők. Mások, mintha nem is kötne minket a vér. Ilyenkor, ezeken a napokon szorgalmasan lapátolom a krumplipürét, és közben úgy érzem, talán bizony valami szemfényvesztő, perverz kakukk pottyantott engem a családi fészekbe, ki tudja. Kakukk, kakukk – remélem, most jól szórakozol.

– 3 –

Gyerekkoromban úgy képzeltem, akár egy kanyargós kis ér vagy patak, az ember csuklójában fut a tehetség. Ott kering és forrong az a tiszta és szent képesség, melyből egy napon valami csodálatos és igazi születhet – de ez persze csak keveseknek sikerül. S ahogy a csuklóban a tehetség, úgy tüdőtájékon lakik a lélek – és ennek a kettőnek a szerelméből születnek a csodák. Így képzeltem én, fiatalon és naivan.

A csuklómra emelem tekintetemet, megérintem a vékony bőrréteg alatt futó zöldeskék dombocskát, és újra elönt a kétség. „Tehát semmim sincs, semmit sem örököltem…” – mert az ember titkon mindig reménykedik, hátha már ősei is sikerre predesztinálták választott pályáján, és más dolga sincs, minthogy behunyt szemmel várja, hogy az évszázados őserő utat törjön magának ereiben. Lám, a nagy színészdinasztiák sarjai hogy küzdenek, hogy távol maradjanak a színpadtól, a végén viszont mindig eléri őket sorsuk, és minimum színigazgatók lesznek. Vagy ott vannak a régi-régi prímáscsaládok, ahol a fekete bárány idejekorán leteszi a hegedűt, és világgá megy, de a vonó csak megtalálja, aztán muzsikussá vedlik maga is. Vedlik, mert minden apró sejtje efelé hajszolja őt, akarva akaratlan.

Hát ilyenem nekem nincs. Én nem hoztam magammal semmit a családi bugyellárisban. Sőt: a família úgy néz rám, mint egy marslakóra. Tudják, hogy elütök tőlük, de azt hiszik, csellengek. Nem ismerik, nem tisztelik a várat, amit építek – inkább szemérmes, féltő szeretettel várják, hogy kinőjek belőle.

Ó, mennyire irigylem Mariannát, ő vegyésznek készül, mint az apja, a nagybátyja és a nagyapja, kiskorától fogva ott lakik vele egy fedél alatt a kémia és a fizika, és mindig van kivel a Szakmáról fecserészni, ha úgy tartja kedve. Bárcsak nekem is lenne kivel górcső alá venni a Szakmát – a sikereket és a buktatókat, a riválisokat és az ellenségeket, utóbbiak közül is a legnagyobbat: önmagunkat. Jó lenne – de úgy látszik, egyedül maradtam a színes-hangos forgatagban, egyetlen vagyonom a kérdő és kíváncsi tekintetek sora, amik nem látnak tovább a felszínnél.

Most én is figyelem hát őket, kérdőn és kíváncsian. A poharamban már amáti bor figyel, súlyos és sötét nedű, szinte szédítő a mélysége. Szertelenül csirippelnek a madarak az ablakban, a Nap még mindig magasan jár az égen, mintha őt táncolná körbe a zabolátlan kis csapat. Lassan és szavak nélkül kúszik tüdőmbe az érzés: mennyire, mennyire szeretem őket, mindannyiukat.


Kis családom

2008

Reklámok

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. Fehér elefánt | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. Poszt, amelyben elmesélem, hogyan igyekszem a tudatos és tudatalatti részeimet összekapcsolni | Eszter's Offtopic

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

%d blogger ezt kedveli: