Üzlet
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy aprócska kereskedelmi rádió a 90-es évek elején-közepén, ami régi slágereket játszott. A hallgatottsága szépen, lineárisan növekedett, dacára annak, hogy főként kispénzű idős emberek ülték körül panellakásaikban. Aztán megtörtént a baj: a kilencvenes évek végével jött a retró-hullám, és sajnos rájuk nyitott a konkurencia annak a rádiónak a képében, amelynek a nevét már mindannyian ismerjük.
A nagyrádió óriási tőkés háttérrel, országos lefedettséggel, megjegyezhetőbb sávon, nagy-nagy sztárnevekkel és széles zenei repertoárral indult, a kisrádiónak ezzel szemben esélye sem volt a túlélésre. Szépen lassan romlottak a számok, pár hónapon belül be kellett látniuk, hogy a redőnyt hamarosan lehúzhatják.
– Mert ilyen egyébként versenyszféra: jól mennek a dolgaid, aztán rád nyit a semmiből a konkurencia, és bizonyos esetekben ilyenkor nincs megoldás, csomagolhatsz – kommentálta a helyzetet Emberünk, aki akkor már a Tulajdonos után az első ember volt a rádiónál. Egy előadáson mesélte el a történetet húsz kíváncsi szempár előtt, mint Sikeres Ember, aki a különféle kereskedelmi csatornákat is megjárta már, és most – többek között – Fábry gegtímjében dolgozik, jó pénzért persze.
A vezetés tehát úgy döntött, a rádiót muszáj eladni – no de kinek kellene egy rohamosan zuhanó hallgatottságú pici adó? A tenderen – mindenki meglepetésére – egy nagy kereskedelmi tévécsatorna jelentkezett, aki azzal a feltétellel vette volna át a kisrádiót, ha a hallgatottságot sikerül valamivel feljebb tornászni pár hónap alatt. Nem titkolt szándékuk volt, hogy a konkurens csatornához köthető nagyrádióra akarnak ilyen formában csapást mérni, de ez már egy másik történet lenne. Ezen a ponton a lényeg a számok feltornázása volt.
Nosza, Emberünk és lelkes csapata gondolkodóba esett, milyen arculati elemre kéne hangsúlyt fektetni, ami a konkurenciánál nincs meg: marad a személyesség, az emberközeliség, a gyors piackutatásból pedig kiderült, hogy a célcsoport két dolgot szeret: a szerencsejátékot és a nosztalgiát. Nosza, indított a kisrádió sok-sok, ötletes, kedves, személyesen meglátogatós interaktív játékot, amin a magányosan élő kisnyugdíjasok pénzt nyerhettek… aztán jött, isteni szikrából, a retrokiállítás ötlete, korosztály számára szupervonzó nyereményekkel (pl. egy Bogár, egy éves benzintérítéssel, amit fondorlatos csellel szereztek be a szponzortól, ez külön sztori, amit most mellőznénk).
Minden idős embernek van pár kedves holmija, amit szeretne megmutatni a világnak a történetével együtt, de nincs rá fórum: legyen hát egy csereberével egybejötött klubdélután, ahol összegyűlnek a hallgatók és kiállítják személyes holmijaikat, amik közül a legegyedibbeket díjazzák – mindeköré nagyszabású, szimpatikus kampány építhető. Emberünk egészen megdöbbent, amikor már az első felhívásra özönleni kezdtek a féltve őrzött régi holmik.
– Minden beérkezett tárgyat gondosan iktattunk és megfelelő helyen tároltunk, hogy a végén mindenki épségben visszakaphassa a kincsét… ez fontos része volt a kampánynak, ehhez ragaszkodtam, pedig macerás volt” – kommentálta az esetet Emberünk.
A retró-kiállítás plakátja a rádió promójával lassan mindenütt feltűnt a megyében, a poszteren egy vidáman táncoló fiatal lánnyal, aki már-már önálló arculati elemmé vált a rádió történetében. A hallgatottság lassú növekedésnek indult.
– Ha ilyen jól mentek a dolgok a konkurencia mellett is, miért kellett eladni a rádiót? – kérdezte ekkor valaki.
-Á, ez már csak a hattyúdal volt, pár hónapon belül stagnálni kezdtünk volna, aztán jön a zuhanás, mindig a csúcson kell abbbahagyni. A nagy tévé így aztán beépíthette a kisrádiót gigantikus tervébe, ami csapást mért aztán az ő versenytársukhoz köthető nagyrádióra – válaszolta emberünk.
Itt azonban még a dolgok jól mentek, özönlöttek a holmik és velük együtt a hallgatók. Egy szép napon aztán egy idős hölgy jelentkezett: azt írta, hogy a kampány plakátján ő látható lánykorában, és az unokái szerint pénz járna a szereplésért. Nyomatékként elküldte az eredeti képsorozat másolatát is, mondván, bírósághoz fordul.
– Nem volt félnivalónk – mondta Emberünk – elvégre a képet egy képügynökségtől vettük, a fényképész nyilvános eseményen engedéllyel fotózott és már nem él, mi pedig kifizettük a jogdíjat az ügynökségnek. A kollégáim legyintettek, de nekem nem tetszett ez a dolog. Lehet, hogy jogilag igazunk van, de akkor is: milyen dolog már, hogy látszólag egy idős hölgy zsírján élősködik az emberközeli, személyes imázsú kisrádió?
Így aztán Emberünk gondolkodóba esett, hogyan lehetne a kényes ügyet okosan és elegánsan megoldani, közben ugyanis több levél is érkezett a szerkesztőségbe a hölgy Ausztráliában élő unokáitól, akik szemmel láthatóan vadították messziről a nénit, és a nyilvánosság bevonásával fenyegetőztek. Mi legyen most? Emberünk némi gondolkozás után pályázatot írt ki: keressük azt a hölgyet, aki a rádió arculati elemén és az óriásplakátokon szerepel, mert szeretnénk valamivel meglepni.
– Nosza, hamar özönleni kezdtek a levelek, jelentkezett boldog-boldogtalan, még 20 éves fiú is. Mi persze már tudtuk, ki a nyertes. A néni egy ünnepélyes díjátadó keretében, ahol a vezetőség és a tulajdonos is részt vett, választhatott magának és férjének egy kényelmes luxusutat, és némi költőpénzt is kapott a rádiótól.
– Honnan volt minderre pénz egy leszállóágban lévő kisrádióná? – kérdezte valaki.
– Először is, sikerült beszereznünk szponzornak egy utazási irodát, aki még a rádió versenytárs előtti adataira emlékezett, másrészről mi akkor vezetőként igen jól kerestünk.
– Tehát saját zsebből?
– Igen.
Meglepett csönd.
– És aztán mi lett? Megtérült a befektetés?
– A néni elképesztően boldog volt, fontosnak és szerencsésnek érezte magát, az unokák elégedettek voltak, a kiállítás hatalmas siker lett, a hallgatottság mindennek köszönhetően nőtt, a rádiót így áron felül sikerült eladni a nagytévé számára, a tulajdonos tapsolt örömében, mi pedig vezetőként tisztes végkielégítést kaptunk.
– Tehát mindenki jól járt?
– Igen. Pontosan ezért meséltem el ezt a történetet: minden hosszútávú üzleti siker titka, hogy minden érintett elégedett legyen. Soha senkit, még a legjelentéktelenebbnek tűnő szereplőt sem szabad megbántani vagy megalázni, még akkor sem, ha jogilag nem támadható az eset. Egyrészt humánus okokból, amit nem kell magyarázni, másrészt pedig azért, mert soha nem tudhatod, miben tud ártani neked később, ha feljebb tornássza magát, illetve a csúcsról lefelé jövet te is bármikor újra összefuthatsz vele, és akkor szükséged lesz a jóindulatára.
Így működik az üzlet és a fair play, csak ezt sajnos sokan elfelejtik… na, az ő sikerük se tart örökké, láttam én már tulajdonost segélyért könyörögni, mert elfelejtette ezt az alapszabályt a saját kényelme érdekében…
Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.