Aktuális

Vadházasság

Történetek egy (vad) házasságról

avagy: Kvázi házi egy csipetnyi szubjektummal nyakon öntve az utolsó Harle-kurzus tükrében

Vérvörös, giccses plasztikrózsát markolok fel szombat hajnalban a szálloda portájáról, csak úgy l’art pour l’art – a céges bulik mindig tompa fejfájással érnek véget. Semmi szükségem újabb kacatra, mégis van valami a csillámpor és a bársonyszirmok között, ami a fekete-piros est emlékeit hívja vissza. Ma még csak az est, pár év múlva viszont egy korszak hírmondója lesz a feslett kis virág.

„Mert igenis aurája van a lomoknak” – gondolom két nappal később, amint a fiókomban matatok, hogy decens „három kedvenc tárgyat” varázsoljak elő a káoszból a délutáni Harle-mulatságra. Kvázi házi egy csipetnyi szubjektummal nyakon öntve, hát majd meglátjuk, mit mesél – vagy fecseg – a felszín. A pszichikus képességekkel megáldottak állítólag egy sor bizarr dolgot olvasnak ki az ember holmijából, és persze csoportépítő tevékenységként sem utolsó az ilyesfajta bohóság. Én aztán kötődöm a tárgyaimhoz, de vajon a többiek is így vannak ezzel?

Első szerelem

Kriszta kiselefántot hozott, élből megsaccolom, hogy az övé. Adja magát, olyan krisztás. Az ormányos kolléga a pillanatnyi hálótárs, de Kriszta eredetileg egy használt rágógumit akart bemutatni nekünk, csak költözéskor elbújt a kis pikszis. Ez maradt az első nagy szerelemből, aki egyáltalán nem lett hálótárs, mivel Kriszta rögtön az első randin agyonverte Ámort.
– Elvittem a Depeche Mode Klubba, a PECSÁ-ba, a felnyírt hajú haverjaimmal, persze senkit nem ismert és semmire nem tudott táncolni, többet nem is keresett… – lelki szemeim előtt megjelenik a jámbor küllemű, oldalra fésült hajú fiatalember, amint kérdőjellel szemében pásztázza az atlétatrikós, kockafejű dave-imitátorok csipőrángásait és a szomszédos Bonanza-teremben induló bakancsos banzájt. Kriszta ma már bölcsebben lát neki a hódításnak, de a rágógumi megmaradt. Néha előveszi, nézegeti, elmosolyodik.
– Hogy lehet az, hogy egy ilyen romantikus lány bokszol? – kérdezi valaki.
– Nem függ össze a kettő. A sport csak úgy jött. Mikor híztam öt kilót, ez adódott… – csak azért nem lett profi bokszoló, mert nem akarta „szétveretni magát”. Tényleg nehéz elképzelni a mosolygós, bongyorfürtös lányt a ringben, pláne a káó után, amit Európa-bajnok első ellenfele mért rá. Jó kis kezdés, Kriszta egyébként sem éri be aprópénzzel. Folyton pörög, rengeteg dolgot művel egyszerre: munka, suli, írás, ökölvívás, utazás…
– Nem is tudom, kié lehet a füstölő – jegyzi meg, – de biztosan olyan ember, aki nagyon ráér. Én már legalább egy éve nem voltam annyi ideig otthon, hogy csonkig égjen…

Valószínűleg minden sportoló ilyen nyughatatlan, Kata vívókesztyűje is nagy történetmesélő. Kérges a tenyere, az ujjak végét szürkére marta az idő – látszik, hogy átélt ezt-azt. Mély tisztelettel adjuk körbe a „kedvenc tárgyat”, a küzdelem szimbólumát. Második házasság a vívás, Kata tornászként kezdte a pályafutását, az volt az első, igazi szerelem.
– A vívás magában nem érdekel. Ha medence lett volna a közelben, úszó leszek. Mikor abba kellett hagynom a versenytornát, ez volt a legkézenfekvőbb választás. De tényleg nem az a lényeg, milyen sport közelébe kerültem.
– Hát akkor… mi a lényeg?
– A küzdés a fontos. Az, hogy lássam: el tudom érni a célt, amit kitűztem magam elé. Menni, csinálni, bizonyítani – a fenébe is, irigyelem ezt a nevetőgödröcskés barna lányt. Talán mindannyian erre gondolunk. Engem sose kötött le a sport, viszont mindig érdekeltek az emberi történetek a dobogó körül. Az a sok izzadság és könny, amikor az ember naponta átszakítja saját korlátait.
– Igaz, hogy aki fizikailag képes átlépni önmagán, az lelkileg is megerősödik?
– Abszolút. Nálam nincs elérhetetlen cél, reális önismeret ellenében nem létezik lehetetlen.
Igaza van. Az egyetlen dolog, ami meggátol bennünket a győzelemben, az pontosan a félelem: a félelem, hogy veszíthetünk.

– Ez egy kis sárga füzet előttem, elfér a tenyeremben. Az van ráírva, krikszkraksz betűkkel: TITOK IGAZOLVÁNY. Így aztán nem is nyitom ki. Nem tudom, kié lehet – Timi a következő a sorban, ő markolta föl az első holmimat. Az elsőt, ami nem mellékesen kapcsolódik a másodikhoz, amire GG vetett szemet.
– Ha kinyitjuk a kis noteszt, ez olvasható: ÚJSÁGÍRÓ IGAZOLVÁNY Barok Eszter író részére, 1991. Két másik név szerepel fölöttem: egyikük ma már ügyvéd, a másik lány divattervező lett, azóta is jóban vagyunk. 1991 nyarán, amikor az „igazolványt” kiadtuk, kilenc éves voltam, és akkor már komoly médiamunkák álltak a hátam mögött. Ahogy az első bejegyzések közt is látható, „1989-ben magnóra vette életét” – ekkor még használható írástudás híján rádióműsorokat készítettünk otthon, nagyon gagyi volt.
– És az íróság hogy jött?
– Hát, én voltam az első az osztályból, aki megkapta a gyógyszeres tubus tetejéből készített kitűzőt: MÁR TUDOK ÍRNI. Állatira büszke voltam rá, egészen első osztály év végéig a kabátomon viseltem, hadd tudja mindenki, ez van velem. Más lapra tartozik, hogy azóta erre már nem vennék mérget, akkor viszont még nagy volt az arcom.
– És aztán mi lett?
– Egy évre rá, 1990-ben megszültem első regényemet, melynek címe: A kiskutya – elég gondolatébresztő cím, tény… De ehhez tudni kell, hogy első-másodikban még az a módi, hogy az ember otthon baloldalra kopírozza azt, amit órán a tábláról másolt az ötvonalas füzetébe. Én úgy voltam vele, minek gatyázzunk ilyen dedós hülyeségekkel, nosza, rögtön inkább egy regény, most pöcsöljünk fölöslegesen? Piros filctollal írtam, egy naptárfüzetbe, a pincében még mindig megvan, korabeli illusztrációkkal – akkoriban még grafikusművészként is funkcionáltam, tudniillik.
– Mi a második tárgyad, és hogy kapcsolódik ehhez? – ezt már GG kérdezi, aki Ady-kötetet hozott. Neki ő az etalon, és egyben az első költő, aki hatással volt rá.
– A másik cuccot pont te húztad, ez itt az én általános iskolás irodalom füzetem. Hatodiktól nyolcadikig, vágatlanul.
A hitelesség kedvéért fel is olvasok pár szemelvényt egy-két nyolcvanflekkes írásomból. Ha már homár, legyen kövér – a fiktív, portré jellegű interjú Zsugori urammal egész pofás. Nem tudom, mennyire beszélhetünk jó szeretkezésről hatodikban, a pedofil felhang elkerülése érdekében maradjunk annyiban: kapcsolatteremtés, odafigyelés, reagálás megvan.
Ja kérem, tizenkét évesen még volt vér a pucámban.


Első interjú

„… nagyokat spriccelni…”

– Aztán volt öt esztendő az életemben, amikor egyáltalán nem írtam. Tizennyolc és huszonhárom éves korom között letettem a lantot – maximum esszéket fogalmaztam az egyetemen. Pedig soha senki nem bántott, sőt: szűk, de lelkes olvasótáborom mindig megadóan tűrte a mázsás papírkötegeket, én azonban nem éreztem elég szépnek magamat a „szépirodalomhoz”. Ne menjen pornósztárnak az, aki nem tud nagyokat spriccelni, az arany középszer meg maradjon csak Horátiusé. Még a naplóírást is abbahagytam, hadd hulljon a férgese. Más természetű firkák sem izgattak, egyre ritkábban olvastam a magam örömére. Ehelyett valami furcsa, álomszerű létezésben mondtam meséket magamnak, miközben észre se vettem, mennyire nem jó ez így. Igyekeztem intenzíven élni, de a héj alatt valahogy olyan voltam, mint a koffeinmentes, szénsav nélküli diétás kóla.

Eltartott egy darabig, még rájöttem, mi nem stimmel – aztán persze nem bírtam tovább, csak elkezdtem újra öncélúskodni a klaviatúrával. Az ember (még konkrétabban én) nem azért csinál bizonyos dolgokat, hogy gazdag vagy híres legyen, hanem mert egész egyszerűen ez neki a természete, erre született, így érzi magát a legkomfortosabban. Nem mondom, a pénz és a siker jófajta desszert plusz bónuszként, de első lépésként meg kellett értenem, mennyi méreganyagot juttat a szervezetbe az, amikor a nagyság felé való törekvés csírájában fojtja el a teremtés folyamatát, mert „semmi nem elég jó” elvárásainkhoz mérten.

Visszatértem hát a régi ösvényre; napló, blog, levelek, suttyomban ezerarcú kisepika – természetesen a jó öreg „asztalfióknak”. Nem is firtattam, érdekel-e mást. Már ha az asztalfiókot egyáltalán érdekli. Mindenesetre elmúlt a szorongás, jó volt.

Ma már újra írok, és örömmel mutatom meg az eredményt másnak, épp úgy, mint kilenc évesen. Sőt: valamiért szükségem is van rá, hogy rajtam kívül is lássa valaki, lehetőleg olyan, aki megérti, vagy… vagy bárki. És hébe-hóba muszáj róla beszélni is, annyi év telt el úgy, hogy nem is gondoltam rá. Talán elnézik nekem, most jöttem a sittről, csókolom, ott nem volt ám szex, csoda-e, ha most állandóan erről tépem a számat, ezt üldözöm?

„… nem hagyom, hogy megölje szerelmünket a féltés…”

Szanaszét heverő papírok, megkezdett cikkek, órai jegyzetek az asztalon – ebben a csoportban kötelező az írásterápia, voltaképpen ezért gyűltünk össze, nem aerobikozni. Jó velük erről beszélni. Mindenki ír köztünk, ki ezt, ki azt. Van, aki a sporthoz ment feleségül és az írás a titkos szeretője; akad, aki kamaszosan arról álmodozik, hogy otthagyja régi, megunt társát és a betűkkel fog könnyű, ledér flörtbe… és van, aki évekig élt boldog házasságban, mígnem belépett a képbe ez a csalóka, céda harmadik, akiről sose tudja az ember, hogyan is áll vele pontosan.
– Az a baj, hogy sose tudom, elég jól csinálom-e… Mindig szorongok, mikor nekifogok a dolognak, és a végén meg kell kérdeznem valakit, nem nagyon gáz-e – vallja be Eszter, aki friss szerelmes: szenvedélyes, de szemérmes még, kell neki a bátorítás. Persze az is igaz, hogy hiába hempergett az ember a fél országgal, az új hódítás mindig kemény dió. Meztelennek érezzük magunkat, ha igazán szerelmesek vagyunk, és folyton félünk, tetszünk-e még a másiknak. – Aztán ha látom, hogy a többiek jobbak, már elő se merem venni, napokra visszavet a kudarc. Olyankor megkérdezem magamtól, érdemes-e egyáltalán ezzel foglalkozni, és legszívesebben elbujdosnék…
– Ugyan már, ugye nem gondolod, hogy ezt beszopjuk! Pont te, pont te beszélsz ilyeneket, baszd meg – Ricsi most bizonyára szűzkurvának tartja Esztert, esetleg engem is. Az eszterek szűzkurvák, itt rinyálnak az ápluszaikkal, ösztöndíjaikkal meg minden szarral, ráadásul egy olyan dolgon, amin nem elmélkedni kell, hanem menni és csinálni, ahogyan Kata is teszi azt a vívással.
– Ricsi, ezt úgysem érted, te nem ilyen típus vagy. Ha neked nincsenek ilyen érzéseid, akkor örülj neki, és tégy úgy, ahogy akarsz – vágja ki Eszter egy szuszra. Ricsi megrándítja a vállát, nem akar vitát. Azért ő sem olyan macsó, amilyennek első pillantásra tűnik.

Az előbb, amikor a tárgyára került a sor, elmondta, hogy nem tudna a laptopja nélkül élni, mert ez a munkája, az élete. A C meghajtón van két mappa, egyikben a róla írt kritikák, a suliban fogalmazott, kijavított cikkei, másikban pedig egy fotóalbum az exekről.
– Ha rossz passzban vagyok, egyszerűen előkapom és végignézem őket. Ez mindig feldob, rájövök, hogy nem is olyan rossz nekem, sőt – és elmosolyodik.
– De hát… akikkel már nem vagy együtt, azokról minek kép?
– Mert néha végigmegyek rajtuk, és eszembe jut, milyen jó csajaim voltak; jó erre gondolni. Akinek ilyen jó csajai voltak, az igazán nem szomorkodhat, elvégre biztosan jó pasi…
– És a barátnőd mit szól hozzá?
– Egyszer véletlenül megtalálta, óriási botrány volt. Nem beszéltünk két hétig. Nem értette meg, hogy nekem azok a nők már semmit nem jelentenek a valóságban, csak virtuálisan jó rájuk emlékezni. Nem is annyira rájuk, mint inkább az érzésre, hogy voltak ők nekem. Ettől még a barátnőmet szeretem, és az exek meg nem véletlenül lettek exek.
– És a kritikák?
– Ugyanez a helyzet a kritikákkal, csak a másik mappát domborítottam ki, mert tudtam, hogy a csajos témára mindenki felkapja a fejét.
Ricsi színész: még szép, hogy fontos neki, mit írnak a játékáról. Nyáron a Zöld Pardonban azt mondta, otthagyta a színpadot, most már az írás a fontosabb. „Ez lett az új szerelem” – így mondta, ezekkel a szavakkal. Akkor kivert a víz, milyen nyíltan beszél egy ilyen intim témáról, mintha csak újabb sört kért volna a pultostól. Nem fűztem semmit a hallottakhoz a Lukáts-csoport előtt, és akkor se szóltam, amikor Eszter két vodka között bevallotta, hogy neki február óta ez a legfontosabb. Most viszont úgy érzem, meg kell védeni az eszterek becsületét, télen amúgy is zárva tart a Zöld Pardon.
– Figyelj Ricsi, ez olyan dolog, hogy izé… szóval az ember nyilván tisztában van a képességeivel – jól van, ne emberezzük – Nem vagyok álszent. Természetesen tudom, hogy van tehetségem. Nem csak azért, mert megmondták, és nem is azért, mert több jó jegyet kaptam, mint rosszat. Ezt mindenki nyilván tudja, érzi. Én még azelőtt éreztem, hogy megtanultam volna írni-olvasni, sőt: gyerekkoromban nem csak éreztem, hanem tudtam. Fixre, pontosan, határozottan. Nem úgy, mint most, amikor van egy homályos sejtés a tehetségemről, és mellé egy nagy vödör kétség, hogy de mennyire, mire elég ez, eléggé-e, és főleg mit tegyek vele, hogyan fordíthatom a dolgot a hasznomra, másnak is a hasznára… nem akarok szart csinálni. Érted? Sokkal több a kérdés, mint a válasz, ezért szoktunk rinyálni néha… – Eszter megadóan bólint, ismeri már a dörgést. Február óta.
– Válasz meg nincs, mert az, amit írsz, hétfőn tök jó, kedden meg már a fasorba’ sincs. Ami nekem egy kötelező vacak, az más szerint csúcs, amiről pedig azt hinném, hogy na most megalapoztam az életműdíjat, arra meg kapok egy savanyú bé mínuszt… – druszámmal már beszéltünk arról futólag, hogy a kanyarban se vagyunk ahhoz képest, ahol lehetnénk: szigorúan magunkhoz képest. Még csak az előjátéknál tartunk, és hát nem tartja túl biztatónak a gondolatot, hogy én kisebb-nagyobb megszakításokkal már 1990 óta pettingelek. Attól még persze neki lehet sokkal nagyobb csikló-orgazmusa sokkal hamarabb, elvégre erre nem hoztak törvényt sehol – szerencsére. Vagy sajnos. Tudja franc. Akárhogy is, én azért csak szeretek incselkedni a kedvessel, és nem hagyom, hogy megölje szerelmünket a féltés.
– Az van, hogy egy tisztességes asztalos mindig látja, jó-e, amin dolgozott, mert az asztal vagy megáll a négy lábán, vagy használhatatlan. De ez az írás-téma elég sikamlós talaj, akár cikket írsz, akár irodalomcsinálással próbálkozol – jegyzi meg GG, aztán nem okoskodunk többet, inkább éneklünk egy sort Krisztának, mert születésnapja van. Torta is kerül, meg sütemények. Az otthonos rendetlenség az asztalon pedig lassan grandiózus káosszá fokozódik. Végre nyílik rá alkalom, hogy Kriszta végignézze, amint egy komplett füstölő csonkig ég, mi pedig végignézzük, ahogy örül neki. Meg nekünk. Annak a sok különös történetnek, amit megosztunk még egymással a gyertyafényben.

Este fél tizenegy van, mire elhagyjuk az épületet. Szénfekete, jázminillatú füstölőcsonkot veszek magamhoz, csak úgy l’art pour l’art – fejfájás nincs, éljenek az alkoholmentes társadalmi események és közös maszturbációk. Limlomból akad ugyan otthon elég, de év vége van és számomra korszak-kezdet is egyben. Elteszek néhány tárgyat ebből a régi világból, hogy legyen mit előkapni az új jövőmben, amit én teremtettem magamnak, kötöttségek és félelem nélkül – szabadon a választásaimmal és a választottammal.

2007

Reklámok

4 visszakövetés / visszajelzés

  1. A három legfontosabb dolog az életben | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  2. Mi leszek, ha nagy leszek? | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  3. Volna (avagy megbánások nélkül élni) | Vergiftet – Eszter's Offtopic
  4. Másokhoz mérni magunkat | Eszter's Offtopic

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

%d blogger ezt kedveli: