Viszonyok

Rovarság

Nem utál, nem haragszik rám. Egyszerűen csak úgy viszonyul hozzám, mintha furcsa, ám ártalmatlan kis rovarkezdemény lennék. Az a fajta temetőbogár, aki mindenhol beeszi magát a márvány közé – vagy a kislégy, aki pár órácskára a nyári nagy melegben az ablak közé szorul. Bántani nem akar, mert ő érzékeny értelmiségi hosszú és bonyolult szavakkal elméjében, ezért inkább fagyos eleganciával néz keresztül rajtam. Kimért és korrekt, valahányszor a környezet kívánalma kontaktust forszíroz kettőnkre. Aztán tovább áll és örökre elfelejt, s csak én őrzöm magamban a rovarság emlékét még pár esztendeig.

Harsányság

Ó, milyen szépek, milyen hamvasak, milyen törékenyek szőkeségükben, hófehér liliomkezeik árnyalt mozgásával, halk beszédükkel, ahogyan visszafogott nevetésük mögül fényes gyöngysor bukkan elő.  Pironkodva hajtják le a fejüket, pillantásuk szemérmes és elnéző, undorkodás után fél perccel már megbocsátanak. Megbocsátják, hogy mellettük harsány vagy és hivalkodó, nagyszájú és öntelt, közönséges és vulgáris, nyilvánvaló és zavart keltő, cizellálatlan és perverz, ocsmány és mocskos. De miért is lenne baj, hogy kövér, élénk színű, giccses paca vagy egy disszonáns hangjegy helyén ahhoz a finomsághoz és harmóniához képest, amit ők képviselnek? Az élet pozitív és negatív pólusból áll, és a másik oldalra bizony évezredeken át kell születni.

Tolvajság

Ránézek, és látok egy kurta kis szegmenst a létből. Inspirál a homloka, de volt gyerekszobám. Kellemes emberfajta, jó lélekanyag – de tartja a három lépés távolságot, így hát udvariasan kihátrálok a szobából, és kettőt kopogok a vécéből kifelé jövet. Nem lopnék belőle olyat, amit nem nekem szánt.

Rabság

Kettőt előre, hármat hátra. Imponál, de halálra rémiszt, ahogyan tisztább és jobb ént szuggerál a vesémbe. A zászlajára tűz jelszónak, és még csak nem is találkoztunk soha. Szuperlatívuszok és legek; én persze tudom, mennyi ebből az ő belém vetett önrealizációja és eszképizmusa. Stop loving me, stop loving me – I’m none of these things.

Barátság

Már nem baj, ha nincs mit mondani, nem kínos a csend. Csak úgy vagyunk, egy kupacban, mint a kukacok, és nincs baj, ha útlevél nélkül bújik át az Én a határon. Menj csak, te Én: úgysem veszi észre senki, hogy bővült számodra a Lebensraum, a vámosok hosszú, rendezetlen sorokban, részegen dőlnek késbe az aura sűrejében. Fölösleges koptatni a szánkat, okosságra sincs szükség. Vagyunk, tehát vagyunk.

2008