Aktuális

1. rész, 8. fejezetből

A hatalmas, sötétzöld kanapé különös, hideg fényekkel töltötte meg a szobát. A bágyadt napsütés a redőny alatti apró résen keresztül pont Mara arcába tűzött. Zsolt valóban jó pasi volt, és még annál is jobb szerető. Nem követte el azt a hibát, hogy az első kósza csók után közhelyes, ócska sms-ekkel bombázta a nőt, mintha egy borgőzös egymásraindulás az „örökké tartó, boldog lelki összeolvadás” előszele lenne. Nem taktikázott, nem tapadt – egyszerűen csak önmagát adta. Talán túlzottan is, de Mara erre csak jóval később jött rá.
– Nem voltam rossz, mi? – kérdezte, miközben lazán végigsimított csupasz, széles mellkasán. Nevetett, és játékosan Mara hasára élvezett.
„Végre egy határozott pasas, aki rendelkezik némi egészséges önbizalommal” – gondolta a lány, mert halálosan unta már a gyámoltalan, vigaszra szoruló, kezdeményezésképtelen férfiakat, akik fölött neki kell anyáskodnia. Ezzel szemben Zsolt egész lényéből magabiztosság és nyugalom áradt. Mara egyre gyakrabban töltötte éjszakáit a férfi kis belvárosi lakásában.
„Lehet, hogy nem ő életem szerelme, de egyelőre jól megvagyunk” – mondogatta, ha barátnői az „új trófeáról” faggatták. És ez így is volt, egészen addig a bizonyos estéig, amikor is Zsolt egy határozott, laza mozdulttal kést döfött az önérzetébe.
Azon az éjjelen Mara nála aludt, mert késő este ért véget az Elektra Színpad társulatának új bemutatója. Az elvont, szürreális képekkel kísért vetítést Mara egyedül vágta meg, a zenéket ő maga választotta az előadás háttéranyagaként. A vastaps és a gratulációk után a csapat pezsgőt bontott, és elégedetten kacarásztak a színfalak mögött. Mara tele volt büszkeséggel és a jól végzett munka önfeledt örömével. Zsoltot azonban szemmel láthatóan zavarta a tény, hogy Mara boldog. Nem igazán találta meg a hangot a társulat tagjaival és egyre nógatta párját, hogy menjenek haza.
– Nem azt mondom, hogy nem jó, ha ilyennel is foglalkozol, de ennek a gyerekes hülyeségnek nincs jövője. Oké, hogy jó móka, de jobban tennéd, ha nem forgácsolnád szét az energiáidat; nem csoda, hogy rendes munkád sincs – ez telitalálat volt.
– Azt esetleg elképzelhetetlennek tartod, hogy most épp ez okoz örömet, s ha keményen dolgozom, egy nap ebből is pénz lehet?
– Látszik, milyen gyerek vagy még. Fogalmad sincs az élet dolgairól. Huszonévesen én is így láttam a világot, de aztán benőtt a fejem lágya – a beszélgetés persze durva vitába torkollott, Mara a fotelban töltötte az éjszakát.
Később már a veszekedések az élet egyéb területeire is kiterjedtek. Mara fogmosás közben eltűnődött, vajon megéri-e az állandó kötözködés azért a néhány (hat-hét) kellemes percért, amit Zsolttal tölthet. Mert jó volt néha meginni vele egy üveg vörösbort, elmenni együtt egy-egy buliba, és érezni azt, ahogy Zsolt a bárpultnál ülve figyeli őt, és akkor csak neki táncolhat. Jó volt egy erős férfihoz tartozni, aki néha gyengéden, néha határozottan magáévá tette, és akihez bármikor be lehetett ugrani, ha éppen társaságra vágyott. „Tökéletes pasi pedig nincs” – és ezzel tulajdonképpen elvarrta magában azt az ént, amelyek többre, másra vágyott.
Talán évekig is eltarthatott volna ez az állapot, ám egy alkalommal Zsolt túl messzire ment. Egy szenvedélyes, forró vallomásokkal átfűtött szeretkezés után kielégülten pihegtek egymás mellett, amikor a férfi tárgyilagosan megjegyezte:
– Mit mondjak, mellben nem vagy túl erős. Szinte csak bimbód van, a mellet mintha lehagyták volna, amikor készültél.
Mara egy pillanatra elgondolkozott. Tudta, hogy nem a hagyományos értelemben vett hollywoodi vizimentő-csoda, de eddig még egyetlen partnerének sem volt panasza A-kosaras, formás kis melleire.
– Már ne haragudj, de két hónapja, mikor összejöttünk, se értek térdig a csöcseim. A különbség csak annyi, hogy akkor még azt hittem, azért álltál szóba velem, mert valamennyire vonzónak találsz. Általában a férfiak ezért visznek fel egy nőt a lakásukra – Zsolt viszont nem hagyta annyiban a dolgot.
– Oké, nehogy már megsértődj, amiért megmondom az igazat. Attól még jó nő vagy. De már megbocsáss, néha azért eszembe jut, hogy talán azért vagy ennyire lapos, mert a sok okoskodás és a céltudatosság férfihormonok termelődéséhez vezetett a szervezetedben – Marának erre elborult az agya. Az embert sokféleképpen meg lehet sérteni, de a férfit férfiasságában, a nőt nőiességében megbántani a megbocsáthatatlan bűnök listáján szerepel. Tehetett volna ő is frappáns megjegyzést Zsolt paramétereire, de ehelyett összeszorította ajkait, és öltözködni kezdett.
– Mit csinálsz?
– Szerinted? – és kiment a fürdőszobába a fogkeféért.
– Most megsértődtél? Nehogy már komolyan vedd! Csak vicceltem. Legyen már humorod!
Marának persze olyannyira volt humora, hogy azonnal összeszedte a cuccait, és taxit hívott Zsolt lakása elé.
– Fecske utca négy – mondta be Gigi címét hangjában a legnagyobb természetességgel. Úgy látszik, Zsolt helyette is meghozta a döntést. Köszönjük szépen szíves közreműködését, uram; ennyi volt.

– Ezt a hihetetlen, tahó parasztot! – Gigi próbálta vigasztalni barátnőjét, annak ellenére, hogy az éjszaka közepén tört rá.
– Ráadásul tíz perccel azok után, hogy életem legszebb szerelmi vallomását hallottam tőle! Érted, már kezdtem úgy érezni, hogy létezik közöttünk egyfajta kapocs… erre előjön belőle a neandervölgyi.
– Hát, hallod… még az se mond ilyeneket, még egy utolsó kurvának se, hát még úgymond a szíve hölgyének! – a „szíve hölgyét” Gigi a tőle megszokott szarkasztikus hangsúllyal mondta, és egy doboz sört vett elő a hűtőből.
– Egyébként az a legszánalmasabb az egészben, hogy a szex jó volt vele. Érted, olyan kevés férfi van, akivel egy nő azonnal megtalálja a közös nevezőt az ágyban. De hiába jó vele, ha emberileg meg nem lehet kibírni…
Különös dolog ez; a férfiak állandóan azt kérdezik, a legtöbb nő vajon miért nem képes különválasztani a szexet a szerelemtől. Előjönnek az ősemberrel, a barlanggal, a gyűjtögető életmódot folytató anyatigrissel, aki a tűz mellett várja, hogy a domináns hím megtermékenyítse – de egy ettől sokkal egyszerűbb, mondhatni természetből fakadó sajátosságot hajlamosak elfelejteni. Míg a férfi biológiai adottságai folytán bármilyen nővel képes eljutni az orgazmusig – bár élvezet és élvezet között is van különbség, nyilván – addig a nő lefeküdhet a fél világgal, szülhet húsz gyereket, és mégsem biztos, hogy valaha is megismerte a gyönyört. A gyengébbik nemnek titulált fél igyekszik a hús mögött rábukkanni a lélekre is – hátha így a szúfi irodalomból ismeretes elragadtatottság érzése utat nyit G-pontjához is.
De nem vagyunk egyformák, és ezért tartja a mondás, hogy a nő akkor élvezi a szexet, ha szerelmes, míg a férfi akkor szerelmes, ha élvezi a szexet. Akárhogy is, minden esetben az a vesztes, aki jobban szereti a másikat. Mara a Szomorú kávéház balladájára (4) gondolt, ahol a „szerető” és a „szeretett” állandó harcban áll egymással. A szeretett féli és gyűlöli a szeretőt, s nem véletlenül. Hiszen a szerető örökké meztelenre próbálja vetkőztetni szeretettét. A szerető óhajtja, kívánja a szeretettel való bármilyen kapcsolatot, még akkor is, ha ez az élmény csupán fájdalmat okozhat számára. Gyakran a szeretett csupán egy stimulus, mely aktivizálja mindazt a mindeddig csendesen pihenő szerelmet, ami a szeretőben hosszú időn keresztül felhalmozódott. És valahogy minden szerető tisztában van ezzel. Érzi mélyen legbelül, hogy szerelme magányos dolog. Egyfajta új, különös egyedülléttel néz szembe, s ennek tudata az, mely szenvedésre készteti.
Ideális esetben a kettő közti különbség halvány, a szerepek pedig folyamatosan cserélődnek a párkapcsolaton belül. Ám még ekkor sem biztos, hogy a lángoló szerelem tökéletes, boldog nemi élethez vezet. A nők bizonyos esetekben – különösen míg fiatalok és tapasztalatlanok – hajlamosak olyan férfiba beleszeretni, akihez fizikailag nem igazán vonzódnak. A lelki társat, a biztonságot, az erőt látják bennük, nem pedig a lepedőakrobatát. Mintha az utóbbi valami szégyenletes dolog lenne. „Az isten szerelmére, hát olyan lehetetlen az, hogy valaki egy emberben találja meg mindezt, és a másik is hasonlóképp érezzen?” – kérdezte magától Mara a sötétben, ahogy Gigi fürdőszobájában levetette ruháit.

Zsolt az elkövetkezendő napokban küldött még pár sms-t Marának, és megpróbálta elérni őt telefonon. Úgy látszik, eléggé jó volt a szex ahhoz, hogy „szerelmes” legyen, egy nőnek viszont másra is szüksége van a maratoni gyönyörhöz. Mara lezárta magában a dolgot, az érintések viszont néha azért hiányoztak neki. Talán ezért is vette fel a telefont azon a délutánon, amikor épp a tizennégy húszas buszhoz készülődött.
– Szia, cica! De jó hallani a hangodat! Aggódtam érted. Miért tűntél el így? – hát ez gyönyörű, úgy látszik, a srác föl se fogja, hogy hetente minimum ötször sáros bakanccsal caplat bele a másik lelkivilágába.
– Figyelj, mi lenne, ha este összefutnánk, és megbeszélnénk, mi újság velünk?
– Ma nem jó, de talán holnap beugranék a cuccaimért.
– Itt is alhatnál, ha gondolod. Van egy kis meglepetésem számodra…
– Nem is tudom… múltkor nem viselkedtél éppen makulátlan úriember módjára, ha tudni akarod.
– Ja, arra gondolsz… Hát igen, izé. Tudom, hülyén fejeztem ki magamat, én tényleg csak ártatlan poénnak szántam azt a beszólást.
– Nem csak arról a beszólásról van szó.
– Nézd, mostanában elég ideges vagyok. Ez nem neked szól, ne vedd magadra a kirohanásaimat. Figyelj, gyere át holnap, és mindent megbeszélünk.
Mara nem tudta, akar-e még esélyt adni ennek a dolognak, de az ösztönei azt súgták, jobb, ha nem találkozik a sráccal, amíg nem rendezi magában az érzéseit.

És akkor megtörtént. Peter újra megjelent. Álmában, a fekete öltönyben. Egész testében végigborzongott, ahogy skandináv arcélein megakadt a szeme. A hónapokkal korábban látott vonások már-már egészen kikoptak emlékeiből, átadva helyüket valami megfoghatatlan, testtelen, mégis érzéki összképnek.
Saját szülővárosában látta Petert, a pizzériában, ahol Csepkével annyiszor súgtak-búgtak már a teraszon. Csak mikor felébredt, döbbent rá arra, hogy nem ismerős táj volt az, amit éjjel annak hitt. A helyeken pedig, ahol Petert látta, a valóságban nem járt még soha. Lehetséges volna, hogy Helsingborg jelent meg álmában?
„El kell jutnom… el kell repülnöm oda… Látnom kell Helsingborgot, és meg kell találnom Petert. Tudnom kell, ki ő, és miért költözött bele a tudatomba” – első gondolata ez volt, miután magához tért. Természetesen azt is tudta, hogy az úthoz pénzre lesz szüksége. Pénzre, és arra, hogy szakítson jelenlegi szürke életével. „Egyébként is ideje kezdeni valamit magammal. Ideje kilépni ebből az állóvízből, és újrateremteni magam számára a világot, bármi is legyen ennek az ára” – mert néha olyan szűkké válik számunkra egész korábbi életünk, hogy muszáj kilépni belőle, ha nem akarunk megfulladni.
Később felhívta Zsoltot, és közölte, hogy megfázott, nem tud felmenni, majd beszélnek később, ha úgy dobja a pakli. Addig is adja oda a cuccait a Wave-ben Giginek, pénteken biztos ott lesz – mint mindig.

A vonaton ültem, mikor megtörtént. Az égen úszó felhőket bámultam, amint Felé tartottak. Egyetlen lépéssel kilométereket tettek meg, távolságokat igáztak le. Ilyen akartam lenni. Egy lépés választ el Tőle, és most megteszem. Behunyom hát a szemem és előrelendülök a szakadékba. Lezuhanok, vagy szárnyakat növesztek és elrepülök hozzá… Nem választhatok, hiszen már megtettem. Most már csak hagynom kell magam, könnyedén, hadd vigyen az ár.
Az ügynökség visszahívott. Holnap utazom. Félek, de bíznom kell. Mi lesz ott velem? Mi lesz, ha kiderül: mégsem vagyok olyan erős, mint gondoltam? Talán túl nagy falat ez. Megtörnek, meggyaláznak és romjaim soha nem jutnak el Északra…

Reklámok
%d blogger ezt kedveli: