4. rész, 2. fejezetből

(…)
A parttól alig párszáz méterre állt Helsingborg kedvenc bárja, a Nattklubb 57. Ez volt hát a „titokzatos” Växjövägan, ahol Peter dolgozik, irodaházaknak azonban nyoma sem volt. Sőt, a Nattklubb voltaképpen magában nézett farkasszemet a tengerrel. Tágas, színes ábrákkal díszített épület volt, egy-egy zenefoszlányt néha egészen a kikötőig repített az óceáni szellő. A hosszú nyári napokon még éjféltájt is eltartott egy darabig, míg bejutott az ember. Huszonhárom éven felüliek léphették csak át a küszöböt; Fredtől nem kért igazolványt a biztonsági őr, a lányok adatait azonban hosszasan tanulmányozta.
– Öt éve még akkor sértődtem meg, ha elkérték az irataimat, ma pedig az esik rosszul, ha nem. Hiába, öregszünk! – kacarászott Csepke.
A háromszintes szórakozóhely a legkülönfélébb öltözködésű- és korú emberek olvasztótégelye volt, a földszinten keringett a legszínesebb sokaság. Épp egy régi Doors-szám pörgött, amikor Mara kikérte az utolsó kör rumos kólát. Közben végig nyitva tartotta a szemét; minden egyes szikár arcú, sötétszőke férfi után megfordult. Miért is ne lehetne Peter itt? Hétvége van, a nyár utolsó napjai. Gyorsabban dobogott a szíve a gondolatra, hogy talán ő is itt ül valahol, ebben a színes forgatagban.
– Ez a legnépszerűbb terem, a vinylbar – mondta Fred.
– Még sosem voltam olyan buliban, ahol eredeti bakelitek forognak – Mara figyelme azonban újra elkalandozott.
A falat figyelte, melyen végig színes, festményszerű fotók néztek vele farkasszemet. Pin-up képek voltak, ötvenes évekbeli fétismodellek modern reinkarnációi. Az egyiken sötéthajú, zöldszemű teremtés nyitotta szét a combjait, kezein bilincs, arcán meglepett mosoly. A modell lapockáján fekete-fehér, művészi részletességgel megrajzolt szárny húzódott – épp olyan, amilyen Mara hátán díszelgett. A lány egy pillanatra megborzongott. A rajz szinte egy az egyben az ő tetoválásának másolata volt. Távolabb lépett, hogy a többi képet is lássa – és ebben a pillanatban beléhasított a felismerés, hogy a modellek helyében akár ő is állhatna. Hiszen maga is számtalanszor vett már részt különböző fotózásokon, és a testén díszelgő ábrák is erős hasonlatosságokat mutattak az itteni rajzokkal. Mintha lenne egy fiktív énje itt, Helsingborgban, aki tőle függetlenül, mégis vele együtt létezik – ha máshol nem, hát egy művész elméjében. Hátborzongató, de egyben izgató gondolat volt.
A kiállításszerű sorozatot klasszikus, ismert lemezborítók mutáns változatai követték, élükön a Beatles legendás „Stg. Pepper’s Lonely Heart Club Band” albumborítójának újraértelmezésével.
– Ki készítette ezeket a képeket? – kérdezte Mara a mellette álló fiatal, kreol bőrű fiútól, aki „CREW” pólót viselt, és minden bizonnyal az itteni személyzethez tartozott. Talán dj lehetett, és épp várta a blokkját.
– Egy helyi művész, Peter Berggren. Az összes kép az ő munkája.
Marát persze nem lepte meg a válasz, hiszen azonnal felismerte az összetéveszthetetlen stílust az interneten korábban látott munkák alapján.
– És hol lehet megtalálni ezt a Berggrent? Érdekelnének a munkái.
– Ó, Pete minden hétköznap kilenctől ötig itt van az emeleten, a stúdiójában.
– Itt dolgozik?
– Igen, mivel ő a Nattklubb 57 állandó fotógrafikusa, irodát is az épületben bérel – Mara egyszeriben megértette, miért nem találtak irodaházakat a Växjövägan-on.
– És gondolod, fogad majd engem, ha a néhány képet szeretnék vásárolni?
– Persze. Pete nagyon aranyos, drága fiú. Kedves mindenkivel, és szerelmes a munkájába. De várj csak, felírom a címét és a telefonszámát – és a gyűrött papírfecnire ismerős számok kerültek. „Tehát valóban ezen lehet elérni” – gondolta magában Mara. „Még szerencse, hogy már tudom, hol találom meg: így legalább nem lesz szükségem arra, hogy a telefonszámot fel is tárcsázzam.”
– A képek elég érdekesek – mondta Mara hangosan, mégis mintegy magának.
– Ha a sarokban ölelkező két férfire gondolsz… hát igen, vannak sajátos képzettársításai a srácnak. Egyébként nem meleg, bár az is igaz, hogy nincs barátnője… Ezek a művészek!
– Nahát, ezt jó tudni – mosolygott Mara, bár beszélgetőpartnere nyilván nem is sejtette, mennyire szívéből szólt ez a mondat.
– Különös dolog ez, nézd csak meg ezt a furcsa Beatles-borítót – a képen hús-vér arcok keveredtek a rajzokkal, azonban mind meztelenek és furcsán deformáltak voltak. – Az egyház szerint a Borsőrmester külső borítóján maga a Gonosz is helyet kapott.
– Ez mit jelent pontosan?
– Nem tudom, annyi ember van azon a rajzon. Marlene Dietrich-től kezdve Bernard Shaw-n át egészen Sigmund Freud-ig. Én konkrétan Aleister Crowley-ra tippelek, elvégre ő nevezte magát egész életében „a Gonosznak”.
– Crowley, a brit okkultista? Ő ugye sátánista volt?
– Igen, bár ezt akkor még nem így nevezték. Nyilván rá gondolnak a csuhások – közben a terem színe-java egy ősrégi Janis Joplin-számra kezdett tombolni. Mara és beszélgetőpartnere tisztán hallották egymást, a terem végében lévő boxban nem kellett túlkiabálniuk a zenét.
– Már ez az egész Sátán Temploma-jelenség is vitatható. Ha megfigyeled, a szekta követői soha nem beszélnek nyíltan hitükről és elveikről.
– Igen, tényleg szeretnek misztikus homályba merülni a sátánisták, de hát mi maga a sátánizmus? Az egész vallás alaptétele megfogalmazható néhány mondatban: csinálj azt, amit akarsz, valósítsd meg minden álmod, használd az agyadat és birtokolj minél több tárgyat életedben. Ne bánts senkit, csak ha téged is bántottak – akkor viszont állj kegyetlen bosszút.
– Az a baj, hogy ezek az elvek olyan sokban nem különböznek a legfelsőbb isteni útmutatástól. Oké, a bosszú és a birtoklás kivételével.
– Nem tudom, talán pont a bosszúban és a birtoklásban rejlik a kulcs a sátánizmushoz.
Igen, talán pontosan a bosszú az, ami elválasztja a jót a rossztól… Elvégre a bosszú felszabadítja azokat a negatív energiákat, amelyek végül a bosszúálló személyre ütnek vissza. Az ember gyengeségében és frusztrációjában gyakran folyamodik bosszúhoz, és ideig-óráig csakugyan jobban érzi magát tőle. Ez persze önámítás.
– Csinálj, amit akarsz és állj bosszút, ha ebben meggátolnak… Az egyház szerint ez nem jó hozzáállás. Legyél inkább jámbor, és fordítsd oda a másik orcádat is. Ha pedig megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. Valahogy egyik attitűd sem tűnik igazán vonzónak, mintha valami hiányozna a képből. Kell lennie más útnak is… – morfondírozott Mara.
– Jó lenne azt hinni, hogy az egyház képlete teljes, de… bizonyos kultúrákban, ahol komoly hatása volt az okkult tanoknak a társadalomra, lenézték, megalázták, majd elpusztították azokat az embereket, akik nem harcoltak keményen a győzelemért. Az eszme-idő aranykorában, ha valaki gyenge volt és visszavonult, azt bátorították és vigasztalták harcostársai, döntésére pedig bölcs döntésként tekintettek. Ám egyszerűen megölték azokat, akik győzhettek volna, és mégis a békés visszavonulást választották a harc helyett.

Azon az estén sokat táncolt Mara, de alkalmi beszélgetőpartnerének szavai még jó ideig visszhangoztak elméjében. A keresztény kultúra, amelyben felnőtt, elítéli a bosszút, a vérontást és az önösséget. A sátánisták – akik természetesen elfogadják és hiszik Isten létét – a személyes érdekek megvalósítását helyezik előtérbe, és úgy vélik: ha sérelem ér, ne lépj tovább megtorlás nélkül. Mindkét elméletben van igazság, de eddig fogalma sem volt arról, hogy az emberiség történelme folyamán létezett olyan társadalom, amelyben az embernek önmagát kellett megismernie és legyőznie, mielőtt kardot rántott vagy éppen letette fegyverét.
De hát miért ne akarna győzni az, aki győzhet? – szegezte a kérdést Csepkének hazafelé menet. Ez abszurdum, mindenki szeret győzni; pláne, ha fölényben van.
– Ó, nem… Sokkal könnyebb elkerülni a harcot, mint beismerni a vereséget. Az ember fél a kudarctól és önmaga gyengeségétől.
– De ha egyszer így is, úgy is megölik… akkor már inkább haljon meg harcban, büszkén!
– Nem, hidd el… Azok, akik a hamis, megalkuvó békét választották az ütközet helyett, nem ússzák meg a halált, viszont megmenekülnek a kudarc lehetőségétől. Mert hiába van meg benned az erő, hogy győzz, mégis ott az esélye annak, hogy akár veszíthetsz is. Ha viszont nem harcolsz, nem is veszíthetsz. És akkor már inkább halj meg békében, kudarcmentesen. Tiszta sor.
– Te csináltál már ilyet, Csepke?
– Milyet?
– Tudod, mire gondolok.
– Hát… igen. Pontosan néhány hete jöttem rá arra, hogy egy számomra fontos ügyben ugyanezt tettem. Ha az aranykorban élnénk, most meg kellene ölnöd engem, megérdemelném a halált – és Csepke elmesélte, mennyire szeretett volna egyik kedvenc külföldi együttese előtt színpadra lépni. Hónapokig mérlegelt, szóljon-e a szervezőnek, akit jól ismert, míg végül röviddel az esemény előtt előrukkolt programtervezetével. A szervező, aki ismerte a zenekarát, támogatta volna az ötletet, de időközben volt már más jelentkező is a posztra. Arra gondolt, nyilván a sors akarta így, és az ismeretlen rivális – aki méregdrága felszereléssel és kész udvartartással érkezett – nyilván szakmailag is ezerszer profibb nála. Megadóan visszalépett, átadta a helyét olyan valakinek, akinek tizedannyit sem jelentett az egész lelkileg, mint neki; és talán – tette hozzá magában – szakmailag sem állt fölötte egy fikarcnyival sem. Akkor aztán, azon az este, amikor a nézőtérről figyelte a produkciót és a színpad mögöttiek összekacsintását, egy másodperc törtrésze alatt tudatosodott benne, hogy óriási hibát követett el. Ma már tudja: a kezdetek kezdetén, azonnal fel kellett volna vennie a kapcsolatot ismerősével, és megkérni őt arra, hogy adja meg együttesének a lehetőséget a fellépésre. De nem ám szerényen, mintha még neki tennének szívességet, hanem büszkén és öntudatosan; annak ismeretében, hogy ő igenis tehetséges, rátermett és erős előadóművész. Annál is inkább, mert a szíve mélyén tudta, hogy ez bizony így van. Akad még tanulnivaló, de ott van benne az a kis cserje, amiből később – ha keményen dolgozik és hisz az álmaiban – akár egy hatalmas, ezeréves fa is kerekedhet.
– Miért adtad fel ilyen könnyen? – kérdezte Mara értetlenkedve, hiszen pontosan tudta, milyen fontos volt barátnője számára az az este.
– Nem adtam fel. Egyszerűen meg sem próbáltam. Az a kis félszeg kísérlet csak a lelkiismeretemet altatta el pár napra, de igazából nulla volt. Féltem a visszautasítástól, a csalódástól, attól, hogy nem vagyok elég jó. Aztán aznap este rájöttem, hogy igenis értek hozzá, és meg tudtam volna csinálni. De akkor már késő volt.
„Meg tudtam volna csinálni” és „értek hozzá” – Mara jól tudta, hogy Csepke konkrétan arra céloz, hogy tehetséges. De ezt így soha nem mondaná ki.
– Miért nem mondod ki, hogy megáldott az isten vagy az ördög… vagy aki a tehetséget osztogatta?
– Mert nem tudom, hogy így van-e. Komolyan.
– Na, ne izélj már…
– Tudom, hogy van tehetségem, persze. Ezt az ember tudja, gyerekkorától érzi, még mielőtt a tehetséget megismerné és használni kezdené – Mara a maga ifjúkori látomására gondolt, amikor először tudatosodott benne, hogy ő igenis „nagy dolgokra képes”. Igen, az ember lelke mélyén élő gyerek tudja ezt: sőt, sokkal jobban tudja és érzi, mint később az a felnőtt, akit a világról szerzett visszás ismeretek megakadályoznak abban, hogy ösztöneire hallgatva kövesse álmait.
– Szóval, tudom, hogy valamennyire tehetséges vagyok, de nem tudom, ez az adomány elegendő-e ahhoz, hogy megvalósítsam álmaimat. Nem akarok középszerű lenni, és nem akarok csalódni magamban.
– És ezért tetted le a fegyvert egy olyan helyzetben, amikor vígan és könnyedén nyerhettél volna?
– Igen. És most mondhatnám, hogy azért, mert tiszteltem a végül színpadra lépő kolléga elszántságát, hogy nem akartam az útjába állni… de az igazság az, hogy féltem attól, mi van, ha egy számomra ennyire fontos estén kudarcot vallok, és magam rombolom le álmaim kártyavárát, ami aztán örökre megbénít… és üressé tesz. Ahogy a Deine Lakaien-dal ismert két sora szól: „az ajándék visszautasítása meggátol abban, hogy adjak” (8) – mert mind ettől rettegünk. Holott a valóságban azért kell adnunk, mert anélkül nincs élet, és mi sem kapunk semmit a létezéstől. És éppen ezért én óriási marhaállatökörbaromcsiga voltam. Soha többet nem teszek ilyet. Későn jött a felismerés, túl későn – de jó, hogy jött; a leckét megtanultam. Csak azt tudom mondani neked is, hogy ne riadj vissza az ütközettől egy olyan helyzetben, amikor a kezedben a kulcs a várhoz, amit be kell venned.

Utólag mindenki okos. De vajon mi az igazi jel, és mi az önámítás? Vajon a képek a falon, az ismerős motívumok és karakterek, Peter Berggren egész művészetének természete – vajon lehet mindez káprázat és illúzió? Nem, ennyi minden nem történhet véletlenül, ezek az egybeesések és megérzések nem lehetnek pusztán az elrugaszkodott, vak rajongás lenyomatai. Eddig talán a sötétben tapogatózott, most azonban konkrét, egyértelmű, mindenki számára látható jeleket küldött felé a sors. Ivónak igaza volt, csak figyelni kell a világot magunk körül.
Mert az ember mindig kap jeleket, csak a legtöbb esetben nem képes olvasni a szó nélküli üzenetekből.