Aktuális

5. rész, 10. fejezetből

Osztálytalálkozó. Az utolsó pillanatig gondolkozott rajta, elmenjen-e. Szerette volna megmutatni a többieknek, milyen hosszú utat járt be azóta, hogy kívülállóként nézte végig, amint az évek elhaladnak mellette, s még annál is jobban vágyott rá, hogy a tizenkettő cé a „múlt” nevű befőttesüvegbe kerüljön. Még elevenen élt emlékeiben az érzés, amint tízpercben buzgón a könyvei fölé hajol, mintha hirtelen sürgős tanulnivalója akadna – csak hogy ne lássák, mennyire magányos, mennyire nincs senki, akihez szólhatna. Régen volt.
Egy impozáns belvárosi étteremben ült össze a csapat. Nem mindenkit ismert fel, ráadásul a négy osztály érettségi találkozóját egyszerre tartották. Zsúfolásig megtelt a helyiség, visszhangoztak az üres klisék és udvariassági szólamok.
– Mara, meg se ismertelek! Hogy megváltoztál!
– Nem változtam meg, mindig is ilyen voltam, csak eddig nem vettétek észre – gondolta Mara, ehelyett azonban udvariasan mosolygott, és kért egy kanalat a hidegtálhoz. Diplomaosztókról, külföldi ösztöndíjakról és munkahelyekről beszélgettek, persze mindenki közgazdász, könyvelő és ügyvéd lett. Természetesen valamennyi volt osztálytárs szupersikeres és dúsgazdag, és minden bizonnyal szívesen intézményesítenék nálunk is az üvegkirakatos helsingborgi fodrászüzleteket, mert ez már egy ilyen generáció.
Marát szórakoztatta a tudat, hogy már az első órában mindenki elregélte az elmúlt fél évtized fergeteges sikereit, egyedül ő állt meg egy elegáns mosolynál. Viszont szép volt és boldog, és ez titokzatossá tette. Úgy érezte magát, mint egy álruhás királynő, akinek kincseiről senki nem tud az asztalnál. A tudat számított, nem a kirakat.
– Nahát Mara! Végre egy normális arc, hála istennek! – Petra a párhuzamos osztályba járt, de a második évben otthagyta a sulit, és iparművésznek állt. Bőr szakon végzett, a ruhák és a divat érdekelte. Egyedi stílusa és különleges gondolatai miatt sokan boszorkánynak tartották, különösen szülőhelyén, a kis faluban, ahol mindenki mindenkiről mindent tud. Marával jól ismerték egymást, hiszen egy időben szomszédok voltak, s így az általános iskola padjait is együtt koptatták. Gyerekkori barátság volt, abból a fajtából, amin nem fog az idő. Történhet bármi, ha kimarad tíz év, ott folytatják a beszélgetést, ahol legutóbb abbahagyták – és ez így van rendjén.
– Na és megírtad már életed történetét, ahogy általános harmadikban tervezted? – nevetett Petra franciasalátával kezében. Nem volt gúny a hangjában, a kapcsot kereste a múlt és a jelen között.
– Röhögni fogsz, de igen. Tavasszal már te is elolvashatod.
Jó érzés volt a Repülő Lánykával várandósnak lenni, és Mara szívesen megosztotta a titkot gyerekkori álmainak őrzőjével.
– Komolyan, nem viccelsz? Mesélj még, mi ez a könyv és hol fog megjelenni!
– Oké, de előbb azt mondd, veled mi van! Ezer éve nem láttalak. Fogadjunk, hogy divatdiktátor lettél, és Párizsban írod a trendeket.
– Hát az túlzás, de tényleg divattervező vagyok. Sopronban van egy kis boltunk, egy osztrák lánnyal, ketten csinálunk mindent.
– Hú, egy cégtulajdonos!
– Résztulajdonos. De iszonyat munka.
– Hát, gratulálok.
Csak ültek hosszú percekig, és nézték egymást. Talán az ágyas meggy volt, talán az emlékek, de nem kellettek szavak.
– Eltelt tizenhat év, hogy gyerekként ezekről a dolgokról beszéltünk – mondta végül Mara, egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után. – Most pedig itt állunk mindketten álmaink kapujában.
– Akkor azt hittük, ez a minden. Ha a harmadikos álmainkat elérjük, minden a miénk.
– És most itt vagyunk, és az álmok megvalósulni látszanak. Csak azért, mert akartuk és hittük őket – igen, és tudtuk, belegondoltál már, mennyire tudtuk ezt akkor és ott, az ötös teremben?
Mindketten megborzongtak, boszorkányos érzés volt.
– A vicc az, hogy most látjuk csak, hogy mindez önmagában… semmi. Még sehol nem vagyunk, ahhoz képest, akik lehetnénk és ahol az igazi helyünk van. Még senki sem tud az álmainkról, és még mindig több a munka és a kétség, mint az elégedettség-érzet.
– És még annyi minden van, amit meg kell tanulnunk, hogy igazán jók legyünk… Néha pedig olyan kilátástalannak tűnik az egész, a hajnali kelésekkel és a késő esti, kába ágybaszédülésekkel.
– De itt vagyunk…
– Hát itt. És tudod, mit mondok neked, Mara? Ez sem véletlen. Én hiszek abban, hogy hamarosan el fog jönni az idő, amikor nemcsak – csak, ugye milyen ironikus? – az álmainkat látjuk megvalósulni, hanem megkapjuk mellé mindazt, amit itt és most, felnőttként remélünk tőlük. Ma már ismerjük ezeket az álmokat, és ami mögötte van. Ma már csak olyat kérünk, ami…
– Ami a miénk. A kezdetektől. Mert képesek vagyunk rá és készen állunk.
– Nem tudom, mikor találkozunk legközelebb, de biztos vagyok benne, hogy akkor már nem csak álmaink küszöbén állunk majd, hanem ott leszünk, ahol a helyünk van.
Ahol a helyünk… Ahogy még remélni sem merte a vonaton, mikor tanár-barátnőjével beszélgetett az útkeresésről.
Hitt Petrának, hiszen boszorkány volt. És boszorkány volt ő maga is.

Reklámok
%d blogger ezt kedveli: