Művész vagyok, de nem akarok éhen halni!

Ha az ember pénzhez, informatikához, marketinghez vagy bizniszhez ért, nagyjából nyeregben érezheti magát: adott, hogy milyen középiskola, egyetem és OKJ-s képzés szükségeltetik ahhoz, hogy egyszer majd egy multi vagy egy saját vállalkozás szolgálatába állítsa tehetségét. De mi a teendő akkor, ha valaki inkább művészlélek, és a színészet, a zenélés, az írás vagy a rajzolás áll közel hozzá? A tény, hogy valaki színvonalasat és egyedülállót alkot a maga területén, nem feltétlenül jár kéz a kézben a biztos megélhetéssel. Sőt. Többnyire egyáltalán nem. Akkor mégis mit csináljanak a "művészek"?

Mielőtt bárki is azt hinné, kezemben a kulcs az évszázados dilemma megoldásához, sajnos be kell vallanom: ha tudnám, már rég gazdaggá tettem volna minden művész-barátomat, és magam is a költészet mennyei mannájából élnék. Inkább azonban az a helyzet, hogy én is keresem a választ – talán ez az egyik kérdés, amin a legtöbbet merengek. Közben pedig figyelem az embereket:  akik már teljesen eladták magukat és az álmaikat, akik még keresik az utat… és mindenekelőtt azokat, akiknek sikerült.

Recept vagy útmutató minden bizonnyal tényleg nincs, de akad néhány olyan dolog, ami talán elmondható az eddig látottak kapcsán. Először is, a főszabály, aminek mentén elindulunk:

Minden művészeti ághoz tartoznak piacképes területek, ezeket kell megtalálni és az önkifejezés mellé állítani (illetve első körben természetesen vágyni arra, hogy megtaláljuk, hiszen a legtöbb művész soha, semmi pénzért nem vállalna kompromisszumot).

Itt persze nem arról van szó, hogy a zenész menjen el vendéglátózni, a színész pornózzon, az író ontsa a sárgapapíros romantikus füzeteket és a pr-szövegeket, a festő pedig semmi mást ne csináljon a kirakatmeszelésen kívül. Mindenképpen azt gondolom, hogy nem csak ez a két szélsőség létezik ugyanis: nem csak magányos, meg nem értett művészek és középszerű tehetségüket (apró)pénzre váltó rabszolgák léteznek.

Ahhoz azonban, hogy megtaláljuk azokat a területeket, amikhez értünk és amelyek segítségével még pénzt is tudunk keresni, néhány dolog elengedhetetlen:

• keresni kell, és hinni abban, hogy létezik olyan terület, amin mozogni nem önfeladás, annak ellenére, hogy nem 24/7 művészi elképzelések megvalósításáról van szó

Napi-heti pár órát tölteni tehetségünket kiaknázó, munkaszagú tevékenységgel még mindig okésabb, mintha ugyanezt az időt éhezéssel, fázással és depressziós rohamokkal töltenénk – már csak azért is, mert ki tudja, talán pont ez a munka lesz majd az, ami a későbbiekben kaput nyit a művészi önmegvalósítás számára, akár a publicitás, akár a biztos háttér, akár a megszerzett kapcsolatok, akár az anyagi javak révén. Tehát: nem minden kompromisszum vállalhatatlan, ezeket kell hát megtalálni! Az pedig, hogy ez pontosan mi – illetve mely területek – mindig egyéntől függ… de csak az találhatja meg az utat, aki keresi!

Amikor tavaly novemberben egyik kedvenc underground képzőművész-zenészemet, Monica Richards-ot egy interjú során arról kérdeztem, mit csinálna, ha Britney Spears vagy egy most menő popsztár menedzsmentje arra kérné, jó pénzért tervezze meg a sztár albumborítóját, imidzskönyvét és ruháit. Erre ő a következőket válaszolta:

“Örülnék a felkérésnek. Nem csak a pénz miatt, hanem azért, mert mindenképpen beletennék valamit a személyiségemből, művészetemből, gondolataimból…”

Erre társa, a szintén-művész William Faith közbevágott: oké, de úgysem hagynák. Mire Monica beismerte, hogy lehet, de akkor sem tudna bármilyen munkát is úgy végezni, hogy nincs benne önmaga, és egyébként is: van már annyi gyakorlata, hogy észrevétlenül is keresztül vigyen egy üzenetet. “Ráadásul a felkérés elismerése lenne annak, hogy amit csinálok, az jó” – tette hozzá. Maga William is egyet értett abban, hogy a kompromisszummentes elitizmus sehova sem vezet: okos döntéseket kell hozni és tudatosan fejleszteni magunkat.

• tanulni kell, tovább, tovább (itt nem mindig a hagyományos iskolai keretekre, és semmi esetre sem a diplomahalmozásra gondolok)

Hiába van abszolúthallása egy muzsikusnak, a hangtechnikusi / stúdiótechnikai / produceri / rendezvényszervezői / menedzseri stb. szakma olyan hivatás, amit igenis ki kell tanulni… ugyanez vonatkozik azokra, akik remekül rajzolnak, de nem értenek az alkalmazott grafikához, a digitális művészetekhez vagy a tervrajzok készítéséhez, hadd ne soroljuk tovább, hiszen annyi minden van a világon, ahol aranyat ér a grafikusi véna, a rajztehetség. Na és hány olyan ügyesen firkáló jóember van, aki nemhogy az újságírói-fordítói lét alapszabályait, de még a helyesírást és gépelés mikéntjét sem ismeri?

A tehetség egy adottság, tüzet és lázadást szít, de előbb-utóbb kell, hogy ezekből az energiákból arra is jusson, hogy az ember alázattal és türelemmel kitanuljon egy területéhez kapcsolódó szakmát.

• tapasztalni kell, többet és még többet

A legtöbb művészettel kapcsolatos területen nem az iskola számít, hanem a tudás. Igaz, a tudás egy részét a legegyszerűbben az iskolában sajátíthatja el az ember, de az önképzés, az autodidaktizmus éppúgy célravezető lehet, mint egy-egy borsos árfekvésű képzés. Ahhoz azonban, hogy valaki – ronda szóval élve – “piacképes” legyen bármilyen területen, soha nem elég a tehetség és a lexikális tudás kombinációja. Miután tehát a művészi ambíciókat megfelelő szakmai területekkel kombináltad, a legfontosabb, hogy minél több tapasztalatra tegyél szert.

Az ingyenmunka – amit sokszor a gyakornoki állás köntösébe bújtatnak – korunk rákfenéje, a válság tetőzése óta pedig aztán abszolút dívik. Mit mondhatnék? Éljen vele mindenki, aki megteheti: a tizen-huszonévesek, nappali tagozatos diákok, akiket még eltartanak a szülei, vagy legalább – legrosszabb esetben is – “csak” magukat kell még eltartaniuk (persze igába hajthatják fejüket az idősebbek is, ha van rá lehetőségük). Miért? Mert itt a fizetség nem pénzben mérendő, hanem kapcsolatokban, tapasztalatban és referenciában, tehát hosszútávon megtérül a befektetett energia.

• ismerni kell a tálalás és az időzítés fontosságát, és rugalmasan kell kezelni ezeket – bármiről is legyen szó

Amilyen tehetségekkel születtél, amit tudsz és amilyen tapasztalatokra szert tettél az adott terület(ek)en, az csak a tied. Tudni kell, hogyan, hol, kinek, mikor, milyen formában lehet ezeket prezentálni ahhoz, hogy profitálj belőle. Ez egy olyan dolog, amivel egyelőre még én is hadilábon állok, de egyre jobban látom, mennyire érzékeny komponense a sikernek – mindegy, hogy anyagi, szakmai, ismertségbeli vagy egyéb sikerről van szó – a megfelelő tálalás és a jó időzítés. Nem véletlen, hogy az amcsi karrier-coachok és menedzserek őrült sokat pörögnek a personal branding témakörén, sokszor ugyanis – sajnos? – pont a külső-belső csomagoláson múlik egy projekt vagy egy akár egy ember sikere. Természetesen nem csak az üzleti világban, nem is csak a médiában, hanem – kezd egyre világossá válni – mindenütt így van ez: tudni kell, ki vagy, mire vagy képes és ezt hogyan tudod egyénien, mégis sokak érdeklődésére számottevően eladni.

Ez egyébként a világ legegyszerűbb és egyben legnehezebb dolga, az azonban biztos, hogy a törvény teljesen ellentmond a magyar panaszkultúrának és bocsánat-hogy-létezem-attitűdnek, ami még arra sem tanítja meg a nebulókat, hogy a klisékkel és általánosságokkal teleírt, áttekinthetetlen, helyesírási hibákkal megspékelt szakmai önéletrajz eleve diszkvalifikálja a munkára jelentkezőket (nem, nem a csuklótetoválás vagy a homlokpiercing diszkvalifikál, hanem a “precíz-jó csapatmunkás-remek-stressztűrőképességgel-rendelkező-extrémsport-kedvelő”-féle panelek, meg a fölösleges szóközök, ha mégis a punktaraj diszkvalifikált, akkor talán eleve rossz helyre jelentkeztél ugyanis).

Na jó, ne menjünk messzire. Ha minden szempontot számba veszünk, garancia persze még akkor sincs semmire: sem tökéletes művészi önmegvalósításra, sem pedig sok-sok pénzre. De a lehetőségek talán konkrétabbak, mint elefántcsonttoronyban várni a sültgalambot…