Belesüppedni a szürkeség, a szeretetlenség, a lehetetlenség mocsarába

Megjelent az egyik megyei híroldalon egy szösszenet Anya, apa, én is itt vagyok! címmel. Nem egy korszakalkotó írás, nem ért el komoly nézettséget, mégis napok óta ez jár a fejemben.

A sztori egy fiatal, jól öltözött nőről szól, aki két kisgyerekkel várja a buszt a megállóban: egy óvodással és egy babával. A nő törődötten cigarettázik, miközben „úgy beszélt a kisfiúval, mint valami lenézett, megvetett idegennel”, a keservesen síró kicsi pedig csupán egy ásványvizes palackba öntött adag random tápszert kap, miközben anyja rá se néz.

Közben ott áll tőlük pár lépésre Gabi, aki tíz éve próbál teherbe esni, „az összes neves intézetben megfordultak, mindent megtettek, hátha összejön a gyerek”. Ő a kis jelenetet nézve azon lamentál, hogy „odalép a nőhöz, hogy megüsse”, „vagy minimum megrázza: ember, nem szégyelli magát?”. (Hogy eszébe se jut, hogy segítsen a babakocsival vagy a csomagokkal, esetleg rámosolygjon a várakozást elunó kicsire, nem túl meglepő, ítélkezni mindig könnyebb.)

A szerző ezután hosszan lamentál azon, hogy „mi vár rájuk majd így” (mármint a gyerekekre). „Hogyan fognak elsodródni, belesüppedni a szürkeség, a szeretetlenség, a lehetetlenség mocsarába, s változnak át aranyos kisgyerekből ők is valami hasonló, érzéketlen lénnyé, mint az anyjuk?”. Zárásként pedig sommás erkölcsi konklúziót is von: „ha már itt vannak, neked, aki megszülted őket, kutyakötelességed, hogy jó anyjuk legyél. Ez a dolgod.” A címbe aztán – valószínűleg utólag, az anyaszégyenítés vádját elkerülendő – az „apa” szó is bekerült.

A csoportban, ahol az írás megosztásra került, többen is hozzászóltak: „én a cigis vagyok”, „én Gabi” – és: „én néha a cigis, néha Gabi”, és persze: ,„én tíz évig Gabi voltam, négy éve a cigis vagyok”. Elgondolkodtam: talán azért igazán hamis az összes ilyen negédes, moralizáló szösszenet (mert hát van belőlük bőven), mert teljesen hamis, irreális a kép, amit fest: történetesen azt, hogy létezik, de legalábbis léteznie KELLENE olyan (két) kisgyerekes nőnek, aki alkalmasint nincs mélyen maga alatt, nincs teljesen kiégve, nem vágyik másra, csak egy nyugodt, csendes félórára, én-időre (ami ebben az esetben a cigi: „úgy fújta a füstöt, mint akinek más öröm nem is jutott az életben” – mi van, ha tényleg nem is nagyon jut?).

Nem, kedves szerző, mondjuk ki: ilyen nincs. Nem létezik. Ha igen, számuk elenyésző. Esetleg olyan support-hálójuk van, amivel csak nagyon kevés szerencsés rendelkezik. A többség, még ha nem is feltétlenül dohányzik, jó eséllyel réved olykor (egy-egy átvirrasztott hét után, amikor hónapok óta nemhogy a gyerekek nélkül nem járt házon kívül, de még egy jó filmet sem tudott megnézni otthon) rezzenéstelen arccal a semmibe, keresi a leggyorsabb, legegyszerűbb megoldást, hogy kielégítse a gyerek szükségleteit (itt mondjuk eleve nehéz jót tenni: „mutogatta” volna a csöcsét a tápszeres zacskó helyett, ott mindenki előtt a buszmegállóban??!), vonja be a nagyobbik gyereket a cipekedésbe és szól ingerülten a kicsihez.

A többség bizony – pláne a második, harmadik, sokadik gyereknél – gyakran érzi úgy, hogy segítségre van szüksége, és hogy kétségbeesett kiáltására nem érkezik válasz. Mert a párja – ha nem is lécelt le – éjjel-nappal dolgozik (sok esetben külföldön), netán keményvonalas bántalmazó. Mert nincsenek nagyszülők, sógorok, komák, nincs segítség. Mert esetleg a gyerekek mellett ő az egyedüli, netán a fő kenyérkereső. És a legsúlyosabb, ami mindent sokkal, de sokkal sötétebben láttat: meglehet, hogy hetek óta nem aludt másfél óránál többet egyben, és esélyt sem lát erre. Ezzel nem véletlenül kínoztak embereket, minden sokkal súlyosabbnak, kilátástalanabbnak tűnik ilyenkor..

Veszélyes métely az összes hasonló írás, és ki merem mondani: veszélyesebb, mint az üres tekintetű nő a cigijével. Elhiteti velünk, észrevétlenül oltja a bőrünk alá, hogy aki nem hálás minden másodpercben a gyerekeiért, hanem mer néha fáradt, kiégett, üres és türelmetlen lenni, az máris rossz anya, akinek gyerekei „elsodródnak, belesüppednek a szürkeség, a szeretetlenség, a lehetetlenség mocsarába”. Persze, bizonyára ilyen is van, a kelleténél nyilván több is, de közben ne feledjük: az segít, ha a nők végre mernek beszélni a problémáikról, ha a társadalom anyák napi virág helyett elismeri munkájukat, az anyák pedig ítélkezés helyett összefognak, és az egyén és az állam szintjén is több támogatást kapnak.

A novellácska szerzője férfi, aki talán – nem tudhatom – nem élte még át, milyen az a 24 órás szolgálat, pihenés, segítség, elismerés nélkül, munka mellett. (Kerülném az általánosítást, több apát ismerek, akik ebben is mélyen megmerítkeztek, köztük egyedülállók is akadnak – le a kalappal előttük, és a már említett elismerés és támogatás nekik is jár, de ez többnyire azért anyai szerep.) Ha már pedig mindenáron a a nem kívánt gyermek motívumát akarja erőltetni, venne inkább példát Hemingway 1927-ben írt „A fehér elefánt formájú hegyek” című novellájáról, ahol a szerző csupán elegánsan sejteti, hogy a főhős terhessége nem kívánt ajándék, de eszébe sem jut moralizálni. (Eleve milyen szépíró von konklúziót az olvasó helyett, te jó ég?)

Beszédes a komment is az írás után: „Gabinak és férjének, Miklósnak mégis összejön a gyerek és legnagyobb meglepetésükre rögtön ikrek. Egy-két év elteltével minden világos lesz Gabi számára a gyermeknevelésben, a buszmegállóban látott nő nem feltétlen volt rossz anya, és neki is jól esne egy cigi, de a férje, Miklós a terhessége ideje alatt másik párkapcsolatba bonyolódott és elhagyta őt, így cigire sem telik. Gabi a rejtett agresszióját ezért a gyerekeken éli ki, mikor lekever nekik egy-egy pofont.”

Pedig még ez is elkerülhető lenne, ha a családalapítás forszírozása helyett végre beszélnénk a tudatos gyermektelenségről, mint releváns opcióról, és ha a Tökéletes, Mindig Mosolygó, Gyermekei Minden Rezdülését Heti 168 órában Azonnal Érzékelő Mártíranya illuzórikus képével szakítanánk végre. Elég volt a nyomasztásból, hogy a gyerekek testi-lelki egészsége és boldogsága kizárólag az anyán múlik és egy életen át hat, mert ennél jóval komplexebb a helyzet. És igen, mondjuk ki: csodálatos dolog (is lehet) a család, de a kisgyerekes – pláne több kisgyerekes – időszak a többség számára igenis nagyon komoly önfeladással és életszínvonal-zuhanással jár, amit nem mindenki képes idegösszeomlás, depresszió és kiégés nélkül, pláne segítség nélkül kezelni. De aki képes, az sem ragyog ám huszonnégy órában, neki is van, lehet – tessék megkapaszkodni – szar napja.

Beszéljünk róla, hallgassuk meg egymást. Ha már segíteni nem tudunk (nem is feladatunk), legalább ítélkezzünk kevesebbet, és… legyünk egy kicsit türelmesebbek egymással és magunkkal is. Ránk fér.