Aktuális

Legyőztem a legnagyobb félelmemet

(pár órája történt, megírom, míg friss)

Ott álltam, és reszkettem, mint a kocsonya, a lábaimból hirtelen minden erő kiszaladt. Egy méterre a céltól összeestem, és percekig fel se tudtam kelni, teljesen lebénított a félelem. A többiek nem értették, mi történt velem, hiszen egész délután vidáman ugrándoztam, táncoltam, most meg… reszketve szűköltem, mint a kölyökkutya földrengéskor. “Én nem… én ezt… nem merem” – nyögtem ki végül nagy nehezen, és éreztem, hogy elönt a víz. Nem számítottam rá, hogy leblokkolok, ezért feltápászkodtam,  és erőszakkal próbáltam magamat kényszeríteni, hogy megcsináljam. Azt, ami harminc emberből mind a harmincnak gond nélkül, egy pillanat törtrésze alatt sikerült. De elestem másodszor, harmadszor, negyedszer és ötödször is. “Ez nem megy” – kiáltottam, és elmondhatatlanul szégyelltem magamat. Jó lett volna lefutni a térképről, eltűnni, köddé válni, nem lenni…. csak ezt ne kelljen most itt csinálni. Meg úgy főként soha.

Én nem tudom, hogy van-e közöttetek fóbiás, pánikbeteg vagy olyan, aki étkezési zavarral küzd, de… félelmed biztos van, na. Most nem az elvont aggodalmakról beszélek, mint az, hogy örökre egyedül maradsz vagy csórón fogsz meghalni (persze azoknak sem más a működési elvük, csak komplexebb dolog beszélni róluk), hanem a nagyon is konkrét, könnyen definiálható, fizikai szinten megfogalmazható rettegésre: a pókra, a tizedik emeletre, a nyilvános beszédre, az idegen vécén fosásra, a szénhidrátra. Nos, én egy dologtól féltem egész életemben, születésemtől fogva, és az a – hülyeség leírni, mert abszurd – tűz. Persze egy ilyen félelemmel nem nagy kunszt együtt élni, mert a pókkal, a tizedik emelettel, a nyilvános beszéddel, az idegen vécével vagy a szénhidráttal szemben teljesen az én döntésemtől függ, hogy milyen gyakran és formában találkozom vele.

Igyekeztem persze minél ritkábban: soha életemben nem gyújtottam tüzet például gyufával, kizárólag öngyújtót veszek igénybe gyertyagyújtáskor is mindig. Vénséges vén koromig egy tojásrántottát nem ütöttem össze, mert  régi fajta gáztűzhelyes háztartásban nőttem fel, ahol a családi gyufát kellett volna fél percig lobogtatnom ahhoz, hogy életre kapjon a láng – ma is kizárólag villanytűzhelyen főzök. A tűzijátékokat mindig kikerültem, és gázkonvektort  (pici kék őrláng!) sem izzítottam soha: inkább nagykabátban reszkettem két napon át, amíg nem ért rá egy haver, aki begyújtott nekem. De hogy én? Ugyan már, lángot, puszta kézzel még ebből a távolságból sem, soha. Ó, hogy mennyi vidám vacsorát romboltam le azzal, hogy én csak parázson mertem megsütni a szalonnámat, mert a nagy láng túl vadul pattogott…!

Jellemző, hogy milyen tagadásban van az ember a mocskos, büdös kis félelmeivel, mert bizony én is úgy kerültem ki a tüzes helyzeteket, hogy nem is tudatosodott bennem, hogy a Lipóton volna a helyem, ha nem zárt volna be évekkel ezelőtt ez is egy terület, amivel még dolgom van. Emlékszem, két évvel ezelőtt, áprilisban a többiek a tűzönjárásról áradoztak, és én bosszankodtam, hogy lemaradtam róla. Be is fizettem rögtön a következő körre, de elmaradt, aztán két további alkalom következett, ami nekem nem volt jó, és én ezt balszerencseként fogtam fel. Egy francokat: most látom csak, hogy a tagadásban élő nagy pofám nem állt még készen a kihívásra, és valószínűleg helyrehozhatatlanul összeroppantam volna a helyszínen. Pláne, hogy láttam pár fotót is: ezek nem ám kis ötvencentis parázsszőnyegek voltak, mint a YouTube-on, hanem tíz méter hosszú, húsz centi masszív lángtengerek.

Na, ez persze nem volt az, és nem is kellett átsétálni rajta, csak ugrani egyet. Át kellett ugrani a tüzet, nekifutásból. “De hát ez kurva magas, nekem rövidkék a lábaim” – állapítottam meg, de közben persze láttam, hogy a a nálam kisebbek is ugranak ám, és a rossz lábúak is. “Ugyan már, semmi az egész, menni fog, ne aggódj” – mondta K.A. Néztem a narancssárga nyalábokat, és be kellett látnom, hogy igaza van, egy pitiáner dologról van szó, ami harminc ember közül kizárólag nekem okoz gondot. “Tudod, hogy ha beleesel, se lesz bajod, fél perc kéne, hogy meggyulladj, de vigyázunk rád” – tette hozzá K.J. Nekifutottam még négyszer-ötször, de minden egyes alkalommal kiszaladt az erő a lábamból, és reszketve rogytam össze a cél előtt egy méterrel. Ott ültem a fűben, remegő lábakkal, és tudtam, hogy a félelmem teljesen és tökéletesen irracionális, és mégsem tudtam, semmit, de semmit se tenni ellene. 

Valószínűleg a többiek sem értették, miért kell fosni a semmitől, de mindenki igyekezett biztatni a maga módján. A fiúk közül némelyik felkapott, és átvitt az ölében a tűzön: ketten közülük el is estek a végén, pedig a hatvan kilómat jól bírták egyébként. “Hát ilyen erős a félelmed, hogy engem is lenyom” – csodálkozott az egyikük, és én próbáltam röhögni, de túl magas volt a szánalomfaktor a sztoriban ahhoz, hogy ezt gond nélkül megtegyem. Ez csak egy intermezzo volt, egy játék a sokból, de én úgy kikészültem, mintha nyúzni akartak volna. “Ugyan már, tudod, engem hányszor égettek el?” – nevezett A., és ezen nekem is röhögnöm kellett, mert elég volt ránéznem ahhoz, hogy tudjam, hogy nem egyszer, nem kétszer. Ezen a ponton már persze feltartóztathatatlanul hullottak a könnyeim. “Gyere, csináljuk meg együtt” – mondta A. – Fogom a kezed”. És majdnem sikerült is. Csak hát az utolsó pillanatban inkább kikerültem oldalról, mert azért mégis csak tűz, közelről, na. “Nem megy, nem megy…” – ismételgettem tehetetlenül, szinte már sokkban. Minden olyan gyorsan történt, alig néhány perc leforgása alatt.

“Nem baj” – mondta A., és K.A. is bocsánatot kért, amiért kókuszrúddal* próbált motiválni, hogy ugorjak. Azt hiszem, ekkor értette meg, hogy mennyire tehetetlen vagyok  a számomra is idegen, irracionális rettegésemmel szemben. Akkor esett le a többieknek is, hogy ami nekik egy ártatlan játék volt, az számomra nem volt az. “Jól van, lépjünk tovább,  nem rólam szól az este” – mondtam, és nagyon szégyelltem magamat. “Rá se ránts, nincs jelentősége. De ha esetleg később úgy érzed, hogy le akarod küzdeni  félelmet… akkor csináld, később is, bármikor az este folyamán. De nem kell. Nem muszáj…” – mondta A., és haladtunk tovább.

“Nagyon fasza, kiesett egy jó kis csontváz a szekrényből, amit eddig sikerrel rejtettem el még magam elől is. Egy lófaszt se ér semmi se, amit csinálok, amíg ilyen dolgaim vannak, és képtelen vagyok rendezni őket” – állapítottam meg keserűen, aztán persze megszólalt bennem egy hang, hogy már megint ítélkezem, ezzel sürgősen le kell állni. Sajnos már nem filozófia, hanem tény, hogy azért vagyok hajlamos másokat is kérdés nélkül megítélni, mert magammal is egy türelmetlen, empátiát nem ismerő zsarnok vagyok az esetek nagy részében.  Márpedig épp az, amiről épp le szeretnék jönni, mert kicsit ráfüggtem a helyzetre, és ez cseppet sem konstruktív senki számára sem, magammal az élen.

Óhajtottam a boldog tudatlanságot, de én voltam az egyetlen, aki pontosan tudta, mit jelent az, hogy képtelen vagyok megugrani a lécet: teljesen tűz-ember vagyok, hiába Mérleg a napom. Se víz, se föld, csak tűz, tűz, tűz minden, és némi levegő. Fájdalmasan értettem a jelenség szimbolikáját: én félek a saját teremtőerőmtől (a tűz az első teremtett elem), és ezért inkább sodródom. Az, ahogyan most nem ugrom, tökéletes tükre annak, ahogy más léceket is kikerülök inkább. És mégis: ennek a tiszta, belülről fakadó tudata épp úgy nem segített, ahogyan annak ténynek az ismerete sem, hogy a rettegés teljesen alaptalan, irracionális. Megsemmisülten álltam a helyemen a boldog forgatagban.

Ezután próbáltam zord és morcos lenni, hiszen épp “égtem” egy nagyot, tűz nélkül is (haha, remek szójáték volt), de nem nagyon ment: tíz perc önsajnálat után magával ragadott a hangulat, a többiek lendülete, és a egész, amiben épp voltunk. Nem tudom, mi történt, én nem ittam (akkor, még)… De egyszer csak valami átkattant bennem, és megcsináltam. Egyszer, kétszer, ötször és végül hétszer. Az este folyamán hétszer is átugrottam a tüzet. Be kellett látnom, hogy tényleg nem kellett három diploma hozzá, és tíz év élsport sem szükségeltetett a művelethez. Igazából nagyon könnyen ment, csak… csak eddig ott volt valami az agyam sarkában, ami nem engedte, hogy megtegyem. Most, hogy megtettem, egyszerűen nem értettem, mi tartott vissza eddig. Annyira könnyű volt, hogy hirtelen jelentéktelen apróságnak tűnt az egész, pedig – lám, milyen az elme! – nem szabad lebecsülnöm azt, ami történt. Egy születésemtől fogva kísértő félelmemet győztem le éppen, a legnagyobbat, a legelemibbet.

“Hát ennyi az egész? Ez így működik? Minden félelmünkkel így van ez, csak nem hisszük el?” – kérdeztem utána A.-tól, aki csak nevetett, ölelgetett, és örült nekem. És én néztem a tüzet, a többieket, és közben arra gondoltam, hogy nélkülük egészen biztosan nem sikerült volna. Köszönöm, hogy ott voltatok most is, megint, sokadszorra. Köszönöm, hogy vagytok. És nektek is, kedves olvasók.  Meg magamnak is, hogy meg mertem csinálni végül.


*Ne legyenek illúziótok, a kókuszrudat végül bezsebeltem, mint trófeát, mert hedonista-materialista vagyok én a lelkem melyen, a többi csak rizsa!

Advertisements
Eszter névjegye (824 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

11 hozzászólás Legyőztem a legnagyobb félelmemet bejegyzéshez

  1. *Ne legyenek illuziotok, a kokuszrudat vegul bezsebeltem, mint trofeat, mert hedonista-materialista vagyok en a lelkem melyen, a tobbi csak rizsa!

  2. büszke vagyok rád!

    de arra az apróságra már kevésbé, h néhányszor alaptalanul lefikáztad magad ebben a posztban. tudom én, te vénséges vén, rövid lábú egyén: az önirónia szuper dolog, és valamivel tompítani igyekezted a “mennyire fasza gyerek vagyok” mondanivalót. itt viszont tényleg voltál annyira fasza gyerek, h a tompítás szükségtelen.

  3. Gratulálok! Együtt tudok érezni veled, hogy mekkora sikerélményt ad a félelmeink legyőzése. Hátrafelé tekintve pedig mekkora semmiségnek tűnnek… :-)

    • Két perccel azután, hogy megcsináltam, ökörségnek tűnt, hogy egy percig is féltem tőle, és nem értettem, miért. Olyan érdekes ez, hogy ilyenek vagyunk… Azért is írtam meg, hogy emlékezzek rá, milyen fontos lépés volt, mert utólag már magam sem mértem ezt fel.

  4. Gratulalok! Szuper dolog szembenezni es plane legyozni a felelmeket. Epp a napokban filoztam, hogy a teriszonyomat hogyan tudnam legyozni a bungee jumping vagy valami magas epulet tetejere/szikla peremre valo kiallas nelkul :-D:-D

    • Hát, ez nálam is csak a “bemelegítés” volt, az igazi nagy lépés a tűzönjárás lesz, de persze csak most értettem meg, hogy az MEKKORA is lesz valójában. Hát szép. A magas, keskeny helyeket én se szeretem, de attól nem félek annyira, szerencsére. És bungee jumpingoltam már. :) Valószínűleg kicsben kell viszont kezdeni, mint én most a tűzzel.

  5. Jó, hogy megírtad ˘˘

    Nekem ambivalens a viszonyom a tűzzel, egyik oldalról a rettegés, ugyanígy a konvektortól, gáztűzhelytől, tűzhaláltól – másik oldalról a rejtett, bennem pusztító gonosz szimbóluma, ha depressziós voltam, égő gyertyákkal vettem körül magam; ha öngyilkossági terveim akadtak, nyílt lángon égettem el a verseimet, novelláimat… ilyesmik. Furcsa anyag az ember.

    • Ja, nekem is ambivalens a viszonyom a tűzzel, de valószínűleg épp ezért, egyértelműen. Amennyire félek tőle, annyira szeretem nézni messziről. Szinte mindig ég nálam gyertya (persze, ha túl rövid a kanóc, én meg nem gyújtom!!!), és a szép új dobommal se a kutyafüle körül ugrálok. És mégis. Nagyon durva az egész. A tűzönjárást egyszer csak azért is meg kell csinálnom, mert ez nekem nagy kihívás, egy út fontos állomása lenne, amihez ez volt a – szó szerint – bemelegítés…

      • Picit én is félek a tűztől, de nem ilyen értelemben. Én attól félek, hogy egyszer valahol tűz üt ki. És ügyes vagy, Eszter, ezek nagy dolgok, és szuper, hogy van melletted egy ilyen közösség, akik ennyire megértően fogadnak egy ilyen helyzetet.

  6. Chikány Béla // március 25, 2015 - 13:43 // Válasz

    Kedves Eszter!
    Büszke lehetsz magadra, és hidd el, sokan büszkék vagyunk rád, így látatlanul is.
    Hasonló motiváció, egy bizonyos félelmem leküzdésének vágya fűtött, amikor tűzön-járásra jelentkeztem. Azt mondtam magamnak: az ember legősibb félelme a tűztől való, ha ezt leküzdöm, nincs az a félelem, amit ne tudnék kezelni.
    Egy felől katartikus érzés, amikor rájövünk, hogy olyasmit tudunk megtenni, amiről sosem hittük volna, hogy lehetséges.
    Más részt, gyökeresen változtatta meg az életem, mert egy két napon belül, – amíg még tartott az eufória, – megtettem a másik félelmemmel kapcsolatos lépést is. Talán mondanom sem kell, sikerrel.
    További sikereket kívánok!

1 visszakövetés / visszajelzés

  1. Március 17-23. | Hálanapló

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: