Drogbárót csináltam a világirodalom egyik legismertebb bántalmazójából

Az elmúlt napokban a seggfejes poszt (a seggfejes poszt! a mérföldkő!) és az Éden Hotelben történtek miatt sokan megírtátok tapasztalataitokat bántalmazókkal, manipulátorokkal, nárciszokkal kapcsolatban. Szó volt emellett a Gucci-öltönyös pasikról is, akik a jövő csajait próbálják engedelmességre nevelni, hogy megvásárolhassák és tárgyiasíthassák őket. Nem csoda, hogy az eszembe jutott a világirodalom egyik legismertebb abúzere, Ferrara hercege, Robert Browning drámai monológjából… és kicsit újragondoltam a remekművet. De ne szaladjunk ennyire előre…

Az eredeti, zseniális My Last Duchess

A My Last Duchess-szel 16 évesen találkoztam először, ösztöndíjas cserediák voltam Coloradóban. Valósággal rajongtam a kreatív írás-kurzust vezető írótanárért, egy szőrös negyvenes zsidóemberért. A verset máig úgy hallom magamban, ahogyan ő szavalta, nincs a YouTube-on egyetlen hasonló karizmatikus előadásmód sem. Pedig nem kell túljátszani: épp a hidegsége, szenvtelensége az, ami megrázóvá teszi, és ezt erősítik a feszes jambikus pentameterek és az egyszerű rímpárok is.

Emlékezzünk meg először az eredeti szövegről, amely 1842-ben született, és vélhetően Ferrara ötödik hercegéről, Alfonso II d’Este-ről (1533–1598) szól, aki egy 14 éves újgazdag lányt vett feleségül a hozományért, ám  Lucrezia di Cosimo de’ Medici alig 17 évesen rejtélyes körülmények között, alighanem mérgezésben meghalt. Akik angol nyelv és irodalom szakot végeztek (mint pl. én), nyilván ismerik a verset, az elemzéssel együtt, de találtam egy korrekt, rövid összefoglalót, ami középfokú nyelvtudással is könnyedén követhető, ha az eredeti szöveg még magas léc volna. Íme, a mű:

My Last Duchess

FERRARA

That’s my last Duchess painted on the wall,

Looking as if she were alive. I call

That piece a wonder, now: Frà Pandolf’s hands

Worked busily a day, and there she stands.

Will’t please you sit and look at her? I said

“Frà Pandolf” by design, for never read

Strangers like you that pictured countenance,

The depth and passion of its earnest glance,

But to myself they turned (since none puts by

The curtain I have drawn for you, but I)

And seemed as they would ask me, if they durst,

How such a glance came there; so, not the first

Are you to turn and ask thus. Sir, ’twas not

Her husband’s presence only, called that spot

Of joy into the Duchess’ cheek: perhaps

Frà Pandolf chanced to say “Her mantle laps

“Over my lady’s wrist too much,” or “Paint

“Must never hope to reproduce the faint

“Half-flush that dies along her throat;” such stuff

Was courtesy, she thought, and cause enough

For calling up that spot of joy. She had

A heart . . . how shall I say? . . . too soon made glad,

Too easily impressed; she liked whate’er

She looked on, and her looks went everywhere.

Sir, ’twas all one! My favour at her breast,

The dropping of the daylight in the West,

The bough of cherries some officious fool

Broke in the orchard for her, the white mule

She rode with round the terrace—all and each

Would draw from her alike the approving speech,

Or blush, at least. She thanked men,—good; but thanked

Somehow . . . I know not how . . . as if she ranked

My gift of a nine-hundred-years-old name

With anybody’s gift. Who’d stoop to blame

This sort of trifling? Even had you skill

In speech—(which I have not)—to make your will

Quite clear to such an one, and say, “Just this

“Or that in you disgusts me; here you miss,

“Or there exceed the mark”—and if she let

Herself be lessoned so, nor plainly set

Her wits to yours, forsooth, and made excuse,

—E’en then would be some stooping; and I choose

Never to stoop. Oh sir, she smiled, no doubt,

Whene’er I passed her; but who passed without

Much the same smile? This grew; I gave commands;

Then all smiles stopped together. There she stands

As if alive. Will’t please you rise? We’ll meet

The company below, then. I repeat,

The Count your master’s known munificence

Is ample warrant that no just pretence

Of mine for dowry will be disallowed;

Though his fair daughter’s self, as I avowed

At starting, is my object. Nay, we’ll go

Together down, sir. Notice Neptune, though,

Taming a sea-horse, thought a rarity,

Which Claus of Innsbruck cast in bronze for me!

Szabó Lőrinc briliáns fordítása

…akik viszont nem angolosak, élvezhetik Szabó Lőrinc kiváló fordítását… kemény dolog feszes szerkezetű verssel dolgozni, nagyszerű munkát végzett, rippeltem is pár rímét:

Elhúnyt nőm, a hercegnő Ferrara

FERRARA

Elhúnyt nőm, a hercegnő ez a kép

Itt a falon. Szinte él! Csodaszép

Darab; valóban: Fra Pandolf keze

Jól működött s most itt áll a müve.

Leül és megnézi? Kiemelem,

Hogy “Fra Pandolf”, mert aki idegen,

Mint ön, megállt e festmény mély tüzét

És az arc lobogását nézni, még

Mind hozzám fordult (minthogy mások a

Függönyéhez sem nyúlhatnak soha),

S látszott, hogy kérdezné, de nem meri:

Mi ez a tűz?; nemcsak ön volt, aki

Igy meglepődött. Uram, nem csupán

A férj előtt lobbant fel ez a láng

A szép arcon; Fra Pandolf szavai –

Is felgyujthatták: “Egész befödi

Úrnőm csuklóját a köpeny”, s megint,

Hogy: “Ecset nem hozza ki azt a pírt,

Mely ladym nyakán elhal.” Mert a hölgy

Szive – hogy mondjam? – itta a gyönyört,

Mohón itta: szeme, bármit talált,

Mindennek örült, s mindenfele járt.

Minden mindegy volt, uram! Csillagom

A keblén, az esthajnal nyugaton,

Almaág, mit egy úri hülye a

Kertből felhozott, fehér szamara,

Melyen kirándult a városon át –

Minden tetszett neki, vagy legalább

Elpirult tőle. Csupa köszönet

Volt – jó! de – hogy is? – mintha nevemet,

Kilencszázéves nevemet annyiba

Vette volna, mint bármit. Ez hiba,

De nem szégyen kifogásolni? Még

Ha segített volna is a beszéd

– Mely nem kenyerem – kifejteni, hogy:

“Ez vagy az sért, ezt ne tedd, ha tudod;

Vagy hogy ez túlzás” – és ha lehetett

Volna is leckéztetni, nemcsak egy

Percre, mikor megbánta szavait

– Még az is sértett volna; márpedig

Sértést nem tűrök. Ó, kétségtelen,

Mosolygott rám, uram; de kire nem

Mosolygott úgy? Elég. Ment a parancs;

S minden mosoly egybeállt. Épp olyan,

Mintha élne. Ne menjünk? Odalenn

Már vár a társaság. Ismételem:

Az ön grófi urának hírneve

Bő zálog, hogy megértésre talál

A hozományigényem nála; bár,

Mint kezdetben mondtam, szép gyermeke

Az első célom. Nem, önnel megyek,

Önnel, uram. Neptunt is nézze meg:

Fókát szelidít, ritkaság, azt mondják;

Claus von Innsbruckkal öntettem a bronzát.

Ferrara, a drogbáró – a ganxsta drámai monológ feat. jómagam

Nomármot, én úgy gondoltam, hogy megérdemel a mű egy modern gúnyát is, ha már így eszembe jutott az abúzerek kapcsán. Az általam újragondolt változatban Ferrara nem herceg, hanem báró, méghozzá drogbáró. A jambikus pentameterrel nem bíbelődtem, de a 10 szótagot és a rímpárokat tartom (töredelmesen bevallom, néhányat ezek közül kegyetlenül lenyúltam Szabó Lőrinctől), továbbá arra is törekedtem, hogy az enjambent-eket megőrizzem, ahol lehet. Vicces rapszöveg lett az eredmény, simán elnyomhatná a Children of Distance vagy a Punnany Massif, de még Dopeman vagy Majka és Curtis is, esetleg VV Béci (és most nem dicsértem magamat).

A cím nagyon szabad fordítás, de én hibának érzem az elején érzékeltetni, hogy halottról beszélünk, a drámai feszültséghez tartozik, hogy lassan esik csak le a tantusz, hogy mi is az ábra. Direkt rákerestem a “last” szó etimológiájára is, és  “a néhai” egyszerűen nem volt, nincs szervesen ott, hiába használja a nyelv ma ebben az értelemben is az “legutóbbi/utolsó” mellett. A “vége” itt talán egy kicsit hasonló jelentést hordoz: értelmezhetjük úgy is, hogy a kapcsolatnak van vége, de úgy is, hogy… a személynek, akiről szó van, ugye.

Az exem, mert vége

FERRARA drogbáró

Itt az exem képe a fiókban,

Mintha csak élne. Fullosan ott van,

Király a fotó; Nánási gépe

Végig buzgón kattogott, megérte.

Csüccs le és skubizd. Megemlítem,

Hogy Nánási, mert aki idegen,

Csak fegyelmezze farkát, hát jó csaj!

Tekintete frankón a szívbe mar

Kérdeznének mindig (ha kinyitom,

Amihez más nem nyúl, a fiókom)

De fosnak tőlem, mint állat, vazze,

Hogy miért vigyorog ez a bige?

Kishaver, nem csak te pörögsz ezen,

Másokkal nevetgélt fesztelen

A pofikám, Nánási szavai

Is tuningolhatták: “Egész elfedi

A válladat itt a póló”, s megint,

Hogy: „Objektív nem hozza ki a színt,

Mely a szemedben villan.” Mert a csaj

Ne tudd meg, haver, kereste a bajt

Tisztára odavolt, bármit talált

Mindennek örült, sokat kóriszált…

Hótmindegy, haver! Elég volt ennek,

Ha az esti csillag szépen fénylett,

Vadvirág, mit valami csicska a

Kertből felhozott, fehér Smartja,

Mellyel furikázott a falun át –

Minden bejött neki, vagy legalább

Elpirult tőle. Csupa köszönet

Volt… Jó, de mi van, öcsi? Nevemet,

Birodalmamat, izmomat szarta

Tulképp le ezzel, én kokót faltam,

Most osszam neki az észt, hogy gáz van?

Ha segített volna a vakera

– Mely nem asztalom – most lökessem, hogy:

“Szopj le, csajszika, az időm meg fogy,

Kussoljá’ otthon” – és ha lehetett

Volna okosítani, nemcsak egy

Percre, mikor megbánta dolgait

– Még az is húzós lett volna; én meg

Picsogást nem tűrök. Szeretett engem,

Bazsalygott rám, haver; de kire nem?

Elég. Szóltam legjobb emberemnek;

Elintézte, többé ne nevessen.

Tökre, mintha élne. Na, menjünk le.

Már vár a mi kartellünk. Ismételem:

Az ukrán nagyfőnököd hírneve

Biztosít, a biznisz jövedelmez

Lányára nem ezért bukom persze,

Elbűvölt a playmate-es nagy melle

Tudsz hát mindent. Várj, együtt megyünk le,

Nézd közben ezt az arany oroszlánt,

Épp Rihanna torkát harapja át,

Rolexemhez kaptam a kuponját.

(Istenem, legalább negyedórán át gondolkoztam, hogy milyen modern gengszterbarokk státuszszimbólum kerüljön a végére, amikor eszembe jutott Rihanna, akiről a többségnek a Chris Brown-féle bántalmazás jut az az eszébe.)

Ha lesz időm, még csinosítgatom (nem vagyok egy nagy költő, hacsak nem pénzről van szó), az utókornak már egy acélosabb változat fog itt megjelenni.