7 dolog, ami számomra nehéz a kisgyerekes létben
Ez a blog sosem arról volt híres, hogy csak az élet rózsaszín, vidám oldaláról szól: egy ideje már bujkál bennem a gondolat, hogy ideje összeszedni a kisgyerekes lét árnyoldalait is. Merthogy vannak, még ha maga a kisgyerek miatt sokszor teljesen meg is feledkezünk ezekről…
A jedi mester és a padawan
7. Az alváshiány
A szülők általában erre panaszkodnak a legtöbbször, és azt hittem, én is emiatt leszek kibukva a legjobban, elvégre egész életemben lazán végigaludtam 10-12 órákat, ha csak lehetett. De francokat: kétszer három órával már elég jól el lehet lenni, ha ennél kevesebb jut, ott kezdődnek a gondok. Bori fél nyolc- nyolc felé alszik el, aztán fél tizenkettőkor, fél négykor kel cicizni, végül pedig hét, fél nyolc felé végleg. Jó esetben: rossz esetben két óránként, még rosszabb esetben óránként jelzi, hogy szüksége van rám…
Az ember alszik, ahol és amikor tud.
6. A fókuszált munka hiánya
Az ember a komplexebb, főbb teendőket alvásidőre időzíti, de egyrészt BÁRMIKOR FELÉBREDHET (és hát fel is ébred), másrészt pedig ettől még akad intéznivaló mind a kenyérkereső tevékenység, mind a házimunka terén akkor is, amikor a gyerek ébren van. Ilyenkor azért – és hát ezzel nem árulok el nagy titkot – tovább tart minden, ami természetes: a gyerekezés ezzel jár. Viszont a fókuszált, időkorlát nélküli alkotási lehetőség hiányzik (más kérdés, hogy a nyugodt, csendes idő cserébe alaposan ki van használva, három óra alatt megvan az, ami fölött azelőtt hat órákat elkotlottam).
5. A sok okos tanács
Egy külső dolog, amire alapvetően nem volna érdemes energiát pazarolni, de közben meg rettenetesen fárasztó, ijesztő, kétségbeejtő a helyzet. Azt hiszem, bennem nem tudatosodott, hogy akinek egyetlen gyereke is van, az rögtön szakember: nem tudok egy cuki fotót se posztolni anélkül, hogy a, páran ne oktatnának ki arról, mit hogyan kéne csinálnom, b, néhányan ne vesznének össze a poszt alatt, hogy mi a helyes döntés. Abszurd volt, hogy miközben a héten az Evernessen épp a 21. századi nőről szóló előadásomra készültem, két egyébként csodálatos nőismerősöm is könnyre fakasztotta egymást a hozzátáplálásról folytatott nagy, fájdalmas és meddő vitában… amit egy teljesen ártatlan Bori-fotó váltott ki (azzal a szöveggel, hogy őt mindenesetre egyelőre nem érdekli a cicin kívül más, de én optimista vagyok).
A korai répa se jött be.
4. A tanácstalanság
És igen, hiába a rengeteg vélemény és tapasztalat, ami a nyakunkba – és minden kezdő anya – zúdul, a saját gyerekünket csak mi magunk ismerjük. Eldönthetjük, hogy miben melyik iskolát követjük, olvashatunk szakirodalmat (olvasunk is, így leszünk magunk is okos tanácsadók…), de mikor a gyerek nyűgös, nyugtalan, sír, rosszul van, nem halad satöbbi, tanácstalanok vagyok, és egyszerűen nincs kihez fordulni… legfeljebb az ösztön segít. Ha felveszem, magamhoz ölelem, ringatom és dúdolok neki, nagy baj nem lehet.
A legjobb fájdalomcsillapító és nyugtató
3. Az elszigeteltség
Korábban én is abban hittem, hogy ideális esetben a barátságokat nem a hasonló élethelyzet, hanem a hasonló életszemlélet élteti, ellenkező esetben inkább csak felületes ismeretségről beszélhetünk. Nos, ez is ugyanolyan illúzió, mint a csókálló rúzs és az objektív újságírás: jól hangzik, de nem létezik. Az én barátaim közül azok, akikkel még egy városban, sőt országban élünk, szinte mind gyerektelenek és szinglik, és ők egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a családos életstílussal. Hétköznap dolgoznak, jönnek-mennek, randiznak, élik az életüket, legfeljebb nyolc után érnek rá telefonon is beszélni, ami ugye altatás után aprócska, egyterű lakásban kizárt dolog. Hétvégén persze ráérnének ugyan, de a családi programokhoz (mi hétvégenként kétgyerekesek vagyunk, ugye) nem igazán tudnak, akarnak kapcsolódni, ami valahol érthető is. Ehhez jön még az, hogy gyerekkel sokkal nehezebb kimozdulni (pláne nekünk BKV-soknak: fülünkön is szatyor lóg, az állandó cipekedés egyébként akár külön pont is lehetne, valahol a top 3-ban!), ráadásul a fürdő-alvásidő a legtöbb házon kívüli programnak szigorú keretet ad: mások akkor éledeznek, mikor mi már otthon fürdetünk, ami alaposan megnehezíti a társasági életet. Nem győzök elég hálás lenni azoknak, akiknek ehhez van türelmük, akiknek fontosak vagyunk így is! Rengeteget számít minden jó szó ilyenkor.
Kettesben
2. A spontaneitás hiánya
Mindent.nagyon.meg.kell.szervezni. Ketten vagyunk, csak egymásra számíthatunk, ezért aztán komoly egyeztetés előz meg minden programot: most például fodrászt tervezek, de elkezdtem masszázsra is járni a szomszéd utcába. Egy magamfajta „menjünk és süssünk szalonnát a tóparton éjjel 2-kor”-alak számára ez a fajta szervezettség komoly kihívás, de muszáj észen lenni.
Amikor arra jössz vissza pisiléskor, hogy a pihenőszékből ügyesen kimászott a kölök, és vigyorog
1. A kettesben, házon kívül töltött idő
Voltunk mi már kerti bulin, bográcsozáson, grillpartyn, fesztiválon, koncerten, kiránduláson, városnézésen, házibuliban, Balatonnál gyerekkel, ami tök jó, de az, hogy kettesben elmenjünk vacsorázni, moziba, sétálni, borozni… az nyilván még a távolabbi jövő zenéje. Ezek a programok gyerekkel is tök jók, de jóval fárasztóbbak, mint gyerek nélkül: valakinek előbb-utóbb fognia és szórakoztatnia kell a kölköt, és ez étteremben például tök fárasztó tud lenni. Néha elképzelem, hogy két-három órára csak úgy elszökünk valahová kettesben, és feltöltődve térünk vissza… de tudom, hogy hat-hét hós babákat még nem szokás idegenre hagyni, és ilyenkor bűntudatom is van ezek miatt a gondolatok miatt. A türelem persze rózsát terem, lesz még nagyobb is ez a kölök, és egészen biztosan találunk ideális babysittert is.
Az egyetlen ehető kaja az Evernessen
Addig is, marad az ábrándos tervezés, és a családi élet örömei… mert persze azok is vannak bőven, nem csak hét. Majd arról is írok egy posztot. :)
Eszter's Offtopic 
Megerősítettél abban, hogy miért nem kell nekem gyerek. Még nincs, de nem is akarok, pedig szeretem a gyerekeket. De csak másét. Mert ezek a problémák, amiket felsoroltál, csak saját gyerekkel fordulhatnak elő.
Régóta tudom, hogy a gyereknevelésnek éppen az a része nem kell nekem, amit csak a szülők tehetnek meg a gyerekkel. Először pelenkázni, aztán 1-2 évesen mindig futni utána, később óvodába, iskolába vinni, hallgatni, hogy mit csinált már megint a gyerek, közben minden évszakban új ruhát venni, mert kinőtte a tavalyit + azok a dolgok, amiket felsoroltál, stb. Ez a része nem kell nekem egy gyerekből.
És azt hiszem, hogy egy családban nagyszülőnek vagy keresztszülőnek lenni a legjobb, mert ők annyit vannak a gyerekkel, amennyit csak akarnak, de mégsem kell ezeket a dolgokat megtenniük.
A süteményrecept minden mondatán végig nevettem!
👌 pont azért szereted más gyerekét, mert nem te vagy ott hajnali 2-kor, mikor felsír és nem a te türelmed játssza el napi 5x se 2 évesen, ha nem vagy 12 órát együtt vele 😅
Teljesen értem, amit mondasz.
Szerintem egy gyereket szerető családtag, akire rá lehet bízni pár órára a gyereket, kincset ér. Függetlenül attól, hogy van-e gyereke vagy sincs.
Egyértelműen, persze.
Babákhoz nincs sok tapasztalom. 2+ felett viszont bátran adok tanácsot 😅 baromi meló, nem véletlen, hogy nyugaton ez főállás, ha más gyerekére vigyázol.
Még nem döntöttem el, hogy szeretnék sajátot-e. Amúgy igen szeretnék, de vannak olyan napok, mikor úgy vagyok, de jó, hogy jókat aludhatok és hétvégén sem nyúznak 😅 és este is kimehetek pubozni.
Kitartás. Mindig az a legjobb, ahogy te csinálod, ami neked megfelel és ahogy alakul. A te családod, a te életed, más meg rendezze csak a sajátját és véleményét is tartsa meg. Minden gyerek más, így nem lehet mindenire ugyanaz érvényes és pont ugyanúgy.
Nem vitatom, hogy baromi meló, ha csak erre gondol (ráadásul gyerek előtt, nem is látszik, tehát bele sem tudsz gondolni LOL) az ember, akkor bele sem kezd, de akkor ezen az alapon sok minden másba se. Közben meg lemarad egy csomó mindenről, ami csak gyerekkel megélhető. Igazándiból, ha van segítség, akkor nem annyira vészes (ld. néha ki lehet kapcsolni), ha nincs, akkor kemény (nekünk pl. nincs, és nem mondom, hogy nem tépem a hajam néha).Az az egy biztos, hogy nem élheted meg egyszerre a gyerekes és a gyermektelen létet, tehát egy ponton dönteni kell.
Ezt akartam épp mondani: mindennek megvan az árnyoldala. A legszebb háznak, a legjobb munkahelynek, a legizgalmasabb utazásnak… Ezzel együtt persze teljesen oké, ha valaki abszolút nem akar gyereket, de ez inkább egy belső indíttatás szokott lenni, nem annyira az árnyoldalak miatti döntés.
Az állandó készenlét szerintem a legrosszabb. Ahogy te is írtad, bármikor felébredhet. Evést, alvást, munkát stb. megzavarhatja bármikor, na ez rémes.
A jó hír viszont, hogyha elkezdődik a hozzátáplálás, akkor kieshet egy szoptatás, a főzelékkel/gyümölccsel meg bárki megetetheti Borit és akár 4-5 órát is távolt tudsz lenni, abba már film, vásárlás, bármi belefér.
Már várom! :)
Ha rangsorolni lehet a legidegesítőbb észosztókat, akkor nálam az első helyen a gyermektelen észkombájnok vannak. Meg tudnám fejelni mikor nagy hangon tele pofával okoskodnak, hogy mit és hogyan csinál rosszul valamelyik anya az ismeretségi körükben. A másik kettő közül nem tudok dönteni, de mindegyik roppant idegesítő. Talán a családi banyák jobban, mert ők a rokoni kötelék miatt gyakran nem csak kéretlen tanácsot adnak, hanem erőszakosan követelik, hogy úgy csináld.
Fú, a gyerektelenek tényleg tudnak idegesítőek lenni, főleg, amikor ostobaságot mondanak, de nem azért, mert nincsenek képben, hanem mert ők olyan jól tudják a tutit. Pl. mit vegyél meg a gyereknek és mire mondjál nemet. Vagy bele sem gondolnak, hogy a gyerek is ember, szükségletekkel, szeretne ezt-azt, vannak igényei, néha kevesebb, mint egy hisztis felnőttnek.
Egy gyerekes ismerősöm szerint az okoskodók minden formában idegesítőek, akár gyerektelenek, akár nem, de főleg az utóbbiakon szokott kiakadni, mert szerinte akinek van gyereke, az magától is tudhatná, hogy minden gyerek más.
(nekem sincs btw, de nem is szoktam okoskodni, max az antivaxerekkel szemben)
“hat-hét hós babákat még nem szokás idegenre hagyni” – hát szokás vagy sem, én 4-5 hónapos korában hagytam ‘idegenre’ a gyerekemet. Mégpedig hetente egyszer, szombat délelőttönként, amikor egy csecsemő– és kisgyermekápoló végzettségű lány vigyázott rá (neki már nagyok voltak a gyerekei) Egyszerűen muszáj volt egy kicsit kikapcsolódnom, mert én egyedül toltam az egészet és úgy gondoltam, jár nekem is egy kis szabadidő. Hagytam otthon lefejt tejet, mire hazaértem, a gyerek megint megéhezett, nem volt ebből semmi baj. 1 évesen vittem hetente kétszer csanába (családi napközi) és 15 hónaposan ment bölcsibe. És nem lett semmi baja. (engem anno 6 hónaposan (!) adott anyukám bölcsibe, a 70-es években ez volt a szokás.) Nekem sem lett semmi bajom :)
Ó, apuka se volt? Az nagyon kemény… :(
A “nem szokás”-t úgy értem, hogy nincs intézményi háttere a dolognak, nincs rá infrastruktúra. Vagy én vagyok tájékozatlan e téren. Irigylem az amerikaikat, akik egyenlőek a téren, hogy sehol nincsenek nagyszülők a közelben szinte, elvégre egyetem és munka miatt költöznek (ahol van, ott vagy aktív még, vagy utazgat-golfozgat nyuggerként). És ezért marha jó bébiszittyó-infrastruktúrájuk van, kezdve a tényleg-tapasztalt 15 éves szomszédlánytól a külföldi bentlakásoson át a profi szakemberig. Nálunk ez nincs.
Ohh, ne irigyeld az amcsikat, gatyájuk rámegy a childcare-re, ha dolgozni akarnak, márpedig a legtöbb ember nem engedheti meg magának ott sem, hogy egy fizetésből éljenek családosan. Az csak a filmekben van úgy. De szegényednek rohamosan. És ha hat hét fizetett szülési szabadság van a szerződésében, már jó fej a munkáltató. Abszolút rottyon van Amerikában a család, mint olyan.