A császárnak, ami a császáré, az istennek, ami az istené

“Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az istennek, ami az istené” – a Biblia szerint ezt válaszolta Jézus a kérdésre, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak. Ezt a mondást én is gyakran használom, ezért szeretném elmagyarázni, mit is értek alatta.

A császár alatt nem Orbánékat, a mindenkori kormányt vagy a NAV-ot értem. Egy lépéssel tágabb értelmezés lehet a “társadalom egésze”, de ez még még mindig szűk kerettörténet. Amikor a császárra utalok, mindig az anyagi világra gondolok, amelynek része a logikus, realisztikus gondolkozással felvértezett elmemunka, és természetesen a dolgok hétköznapi, gyakorlati menete is, a lehető legprofánabb módon: az evés, ivás, alvás, ürítés, szaporodás és a többi.

Isten alatt semmiképpen nem a hamburgeruniverzum kaporszakállúját értem, és nem is a Biblia egyes részeinek vérszomjas, bosszúéhes, büntető és antropomorf módon egocentrikus Jahvéjét, aki tőlünk független, rajtunk kívül eső külső hatalomként tornyosul fölénk. Amire én gondolok, az közelebb van a bennünk élő isteni fényhez, de igazából egy ateista számára is értelmezhető tartományon belül marad: az ember lelki-szellemi oldala, a sokszor megfogalmazhatatlan érzései, intuíciói, a kézzel aligha fogható szubjektuma. Mondjuk egy olyan apróság, hogy szeret csendesen üldögélni néha egymagában, és feszült lesz, ha erre hosszabb ideig nincs lehetősége.

Amikor azt mondom, hogy a császárnak és az istennek is meg kell adnunk, ami az övé, tulajdonképpen a külső és a belső, a test és a psziché, a logika és az intuíció, az objektív és a szubjektív, az anyagi és a szellemi lét kettősségét igyekszem egységbe hozni, a lehetőségekhez mérten. Ahogyan a teljesítménytúra kapcsán írtam a minap: szép dolog, hogy spirituális értelemben biztonságban tudtam magamat, de Isten/az isteni rész után a császárnak is fontos adóznunk… vagyis józanul felmérni azt, hogy a hideg éjszakai szélben nem fázom-e meg esetleg csuromvizesen a vihar után az erdő közepén, a hegyekben. Erre a választ egy objektív, külső, fizikai tényező: a hőmérséklet adta meg.

A két dolog – a császári és az isteni – nyilván nehezen választható el egymástól, mantrázzuk is eleget, hogy “ép testben ép lélek”. Ha az egyik területet elhanyagoljuk, annak előbb-utóbb mindig megvan a böjtje a másik oldalon, mégis gyakori hiba, amibe én is sokszor beleestem, hogy csak a császári vagy éppen csak az isteni adót fizetjük be, aztán csodálkozunk, hogy nem jönnek össze a dolgok. Nyilván nem túl nyerő, ha valaki egy vagyont keres (megadja a császárnak), de közben betegre stresszeli magát, és minden munkanapja önerőszak (hol marad az isteni adó?). Ugyanígy az sem feltétlenül célravezető, ha az egyszeri ember a nap legjavát művészkedéssel vagy akár imával, meditációval tölti, és közben berozsdásodnak az ízületei és felkopik az álla: lehet így élni, de azért a császár következetes kiéheztetése alaposan megnehezíti az életet.

Azért vagyunk szellemi lényekként az anyagban, hogy minél tudatosabban használjuk, élvezzük, értékeljük létünk anyagi természetét, és minél több megélés és megértés érkezzen hozzánk a legalapvetőbb, legelemibb, leggyakorlatiasabb, hús-vér szinten. Ugyanakkor fontos emlékezni arra is, amit Pierre Teilhard de Chardin jezsuita tudós mondott: nem emberi lények vagyunk, akik spirituális tapasztalatokat gyűjtenek, hanem spirituális lények vagyunk, akik emberi tapasztalatokat szereznek.