Camouflage-koncert a Dürerben, meg ami előtte és utána jött
Pénteken egy nagyon király Black Nail Cabaret-Camouflage-koncerthez volt szerencsém, amit ebben a bejegyzésben helyezek kicsit kontextusba.
Eléggé sűrű napok ezek, rengeteg levéllel és ígérettel maradtam adós, de az év végéig mindent el fogok intézni, amit kell. Csütörtökön a Legyél Te is Angyalka projekt ajándékkészletének utolsó darabjait szereztem be, majd lementem leadni a csomagot a hozzám legközelebb eső gyűjtőállomáson, az Aréna Plázában (nagyszerű kezdeményezés, szeretettel ajánlom mindenkinek, aki megteheti, hogy kívánságot teljesítsen). Ezután egy fantasztikus szülinapi vacsorára siettem a város másik végébe: a gyalogos részeket stílszerűen futva tettem meg, mert heti harminc perc futást kell zárnom csütörtökig (igen, fogadalom), és persze elmaradtam egy kicsit.
A péntek még összetettebb történet volt: Roham Bárban tartott céges bulit egy jó Camouflage-koncert váltotta fel a Dürer Kertben. Az előbbi előtt egy szerény alapozásra is sor került, aminek során rájöttem, hogy nem szabad fényt inni, inkább legyetek fényevők, azzal is előrébb van mindenki, ráadásul régi szabály, hogy a céges partikon a csavarhúzót mindig három ujjnyi vodkával bélelik, hogy hamar mehessen haza a személyzet, ezért érdemes mértékletességet gyakorolni. Sebaj, legalább kitűnő filozófiai eszmefuttatások törtek fel belőlem már este hétkor is, és azonnal táncra perdülhettem később a Dürer nagytermében, ahol oly’ sokat vizsgáztam én megboldogult egyetemista koromban.
A Black Nail Cabaret, vagyis Emkéék koncertjének első számáról sikerült sajnos lemaradni, de ezután könnyen előre törtem, és végigtáncoltam az eventet. A saját számokon kívül a DM-től a Shouldn’t Have Done That hangzott el és a Such a Shame a Talk Talktól, ami nagyon jól esett, már rég hallottam ezt a slágert, az előadásukban jobb, mint az eredeti. Egyébként eléggé visszafogott, de letisztult előadásmódot láthattunk, nem volt semmi extrém smink, durva jelmez, elvont performansz (bár Suzy nem maradt ki) vagy megrázó képi élményekkel operáló vetítés. Most a zenén volt a hangsúly, de az legalább királyul szólt. Én semmi nyomát nem hallottam annak, hogy Emke pár nappal korábban teljesen elvesztette a hangját, hála az égnek.
Utána is csak sörért mentem ki a pulthoz (utólag látom, nem kellett volna), így viszonylag elől várhattam meg a Camouflage buliját. Ami azt illeti, nem tudtam, hogy a csapat ennyire szenvedélyes és profi élőben, valamiért én egy hűvösebb előadásmódot vártam német szintipopper testvéreinktől. Még sosem láttam őket élőben: jó pár éve a lengyelországi Bolkow Kastély Partyn a fellépők között szerepeltek volna, de a bulijuk előtt egy órával elég durva vihar tört ki. Emlékszem, akkor a kelet-közép európai szintipop-rajongók eléggé ki voltak bukva, és én sem repestem az örömtől. (Mikor is lehetett ez? 2004, 2005, 2006? Egybefolynak a bolkowok. Később biztosan nem.)
Marcus Meyn mindenesetre meglepően jó frontember, szenvedélyes, aktív és zseniálisan kommunikál a közönséggel. (Még azt is jól kezelte, hogy az első sorban két részeg turista megállás nélkül azt ordibálta, hogy LOVE IS A SHIELD, és: “Love is a shield, to hide behind, love is a field to grow inside, and when I sometimes close my eyes my mind starts spinning round…” Ez azért egy cseppet komikus volt, az énekes fejére rá volt írva, mit gondol: “Ember, nyugodjál már le, majd biztos nem játsszuk a legismertebb slágerünket, amit sajnos még a sarki fűszeres is számon kér rajtunk 1989 óta, pedig már hogy unjuk…!”) A hangzás sajnos a Dürer Kertben mindig hagy kívánnivalót maga után, a zenekar körülbelül az ötödik számtól hozta azt a minőséget, ami az öreg profiktól elvárható a színtéren.
Volt minden egyébként, ami kell: Dreaming, Heaven, Suspicious Love, Neighbours, I Can’t Feel You (azóta ez jár a fejemben), We Are Lovers, Motis Sky, Follow Behind, Me and You, Perfect, That Smiling Face, az új számok közül a Shine, és a Misery, aztán végül One Fine Day (uccsó előtti), On island (uccsó nóta). Kiderült, Oliver Kreyssig is jól énekel élőben, ő a Confusion-t és Lostot énekelte. A két (!) ráadásban persze volt Depeche Mode-feldolgozás, a Tora! Tora Tora!, és természetesen nem maradhatott ki a (meglepetés!) Love is a Shield és a The Great Commandment sem, aminek nem kicsit örült a közönség.
(Az utóbbi kapcsán még egy Grandiózus Ötletem is támadt, ami végül is valóban nem lett volna annyira rossz terv, ha mondjuk egy nappal korábban jut az eszembe, de így… Józan ésszel felmérve, később égett is a fejem, hogy egyáltalán felhoztam, de igazából Sárkányfog és Zero nyilván aggasztóbb spicces vendégeket is látott már, akik Grandiózus Ötletek helyett mondjuk verekedtek vagy okádtak, amit én szerencsére nem – igaz, annyira sokat azért nem is ittam, csak magamhoz képest lettem egy kicsit, hmmm… élénkebb, kezdeményezőbb és beszédesebb. Sebaj, legközelebb majd okosabb leszek szakmai ötletek megvalósítása tekintetében.)
A buli után fecsegtem egy sor kedves ismerőssel, de a nagy kavarodásban nem maradt elég idő Emkéékre (akik a party után rögtön a repülőtérre mentek), pedig a novemberi halászi látogatásom gyorsvizit volt csupán, tehát már hiányzott a képük. Gyerekek, majd pótoljuk ezt is, sajnálom, hogy nem tudtunk több időt együtt tölteni. Az afterparty amúgy korrekt volt (szintén a nagyteremben), de alig egy óra táncra maradt idő a végén, és hopp, máris fél négy volt már. Utólag kicsit sajnálom, hogy nem táncoltunk többet, de a koncert után kissé elfáradtam, és amúgy is nagyon jót beszélgettem Zolival, akivel még az origós időkből ismerjük egymást az Infoparkból (bocs, Zoli, a sörtől mindig megoldódik a nyelvem).
Fél ötre, mire ágyba kerültem, már hulla voltam, és gyakorlatilag az egész szombat elment a hmmm, fáradalmak kipihenésével (a “fény” szótól azóta is tótágast áll a gyomrom, ami nem szerencsés az imaéletemre való tekintettel). Kénytelen voltam persze eljutni valahogy Gyöngyösig, mert vasárnap délelőtt meg családi ebéd volt az Aranypincében, amire haptákba kellett vágnom magamat. Nem is maradt időm másra aznap, csak az elmaradt munkák pótlására, ami összesen 11 órát vett igénybe, és kicsit sok is volt már a végére. De túl vagyok rajta, és hát ez a böjtje annak, ha valaki napokig csak virgonckodik.
Most már év végéig ennyire sűrű lesz a program: csütörtökön egy kisebb baráti összejövetel, pénteken egy vacsora-party, szombaton természet-buli a Balatonnál, vasárnap szülinapi zsúr Gyöngyösön, hétfőn ebéd az egri középkori étteremben, és a kedd-szerda-csütörtök pedig már a karácsonyt hozza magával. Tehát: van dolog bőven, de nem panaszkodom, hasonló kellemes programokat az ünnepekig mindenkinek!
Eszter's Offtopic 
Megtörtént, ami korábban soha, az előzenekar miatt mentem el egy koncertre. Nem tudom újabban milyen önismereti programot futtat az agyam, de mintha súgógépről dolgozna. Minden koncerten azt kapom, amire számítok, nem tudnak meglepni. Mintha rendet vágtam volna a kedvencek között, mindenki beállt a sorba és a jelenlegi hatásfoka alapján szemlézem – köszi srácok, a kor nem érdem, állapot, megadom a tiszteletet, de nem vagyok hajlandó túllihegni.
Az októberi VNV Nation kapcsán írtam, hogy tudtam mi lesz, illetve mi nem. Jó anyag volt, de semmi katartikus, megrázó élmény, nem csillogott a szemem és nem fárasztottam a haverokat napokig vele. Ezúttal a BNC miatt mentem és a lányok annyira magasra tették a lécet, hogy a Camouflage-nek esélye sem volt átugrani. Oké, hozzá kell tennem, soha nem volt dolgom ezzel a német alakulattal. Mindig bedobtam őket a képzeletbeli sutba, a kedveskés, könnyen fogyasztható dalaik kapcsán soha nem értettem az itthoni hype-ot, truly overrated. Tudtam, hogy léteznek, bizonyos helyeken hivatkozási alap, de ha tényleg a DM farvízén eveznek, hol találunk egy Clean- vagy akár egy Stripped-kaliberű nótát? 1989-ben NDK-ban voltam és akkoriban robbant a love is a shield. Emlékszem, rohadtul tetszett, de aztán a Methods of silence-ről még az anyone bejött és kalap, kabát, köszönjük a részvételt.
Szóval a BNC elvitte a pénteki a bulit, a such a shame nálam is robbant, plusz a butterflies, a let me in és a Dora volt a csúcspont. Miután befejezték nagyon büszkén álltam a bárpultnál, jó érzés, hogy van egy ilyen bandánk. A camouflage ezzel nem versenyezhetett.
Ó, én nem is tudtam, hogy szereted a BNC-t, tök jó ezt hallani!!! Hát igen, Magyarországon sajnos az a divat, hogy a magyarok nem értékelik a hazai zenekarokat, pedig az elmúlt húsz évben volt pár igazán figyelemreméltó csapat, jelenleg a BNC a legjobb, elfogultság nélkül állíthatom. Egyébként most már valamivel szerencsésebb a helyzet, mint mondjuk tíz éve, amikor úgy le tudtak menni komplett dark bulik, hogy csak a régi jó kultikus FO System ment le (a dark-metálosak meg imádták a Nevergreent és az Árnyakat), oszt kész, ennyi. De nem csak a színtéren belül van ez, a nagy fesztiválok fő sztárjai is a távoli népek fiai voltak évtizedeken át. Hála az égnek, hogy ma már egy hazai zenekarnak nem kell feloszlania ahhoz, hogy itthon is értékeljék őket!
Vicces volt, mert a koncert után a pultnál söröztünk, mindenki sétált jobbra-balra, le-fel és a semmiből ott teremtek a BNC-s lányok. Annyira váratlan volt, hogy beindult nálam a rajongói reflex, zavarba jöttem :) Pedig, nem szerénytelenségből mondom, 2004-ben Bécsben Nick Cave-vel és Warren Ellisszel is dumáltam, és ha őket túléled, akkor csak egy halott, mondjuk Jim Morrison lephet meg. Szóval 36 évesen szépen levizsgáztam magam előtt, csináltam egy rakás interjút világ- és Európa-bajnokokkal, de leforrázott egy hölgyzenekar. Istennek hála, hogy nem kellett megszólítanom őket, tuti felfalnak :)
Én is nagyon örültem a BNC-nek, habár a Camouflage miatt mentem. Nagyon kíváncsi voltam rájuk, mert követem a dalaikat és a klipjeiket, de mégsem tudtam kritikátlanul fogadni a látványt. Nem értettem a számomra teljesen stílusidegen szőke vokálozós csajt, aki ott ringatózott és elvitte a figyelmet EMKE-ről, ráadásul egy időre el is tűnt. A dalok szépen szóltak, de valahogy túl modoros volt nekem a dolog, nem éreztem, hogy a közönséget komolyan vették volna. OK, h voltak részeg alakok is, de nekik hálistennek nem is jutott a kötekedésből. :) A Talk Talk nóta nagyon ütött, fantasztikus volt tényleg, de rögtön az jutott eszembe, hogy egy tényleg k jó nóta mennyire feldobja a koncertet. Ezt a közönség hálás őrjöngése is jól mutatta. Vazquez hozzászólása enyhén túlzónak tűnik azért. A Camouflage nem darkos electro, inkább populáris, de attól még rettentő profik. Számtalan baki, csúszás, akadás volt az előadásukban a technikai nehézségek miatt, az elején vakoskodtak, nem tudták a sötétben betölteni a hangkészletet, de azt is jól lekezelték. Csakúgy, mint a részeg csókát. -> “You Shut UP! :)” – mondta neki Oliver Kreyssig barátságosan. Szóval nem biztos, hogy egy lapon kell őket kezelni. Ha egy Camouflage meg tud tisztelni minket odaadással és jó értelemben vett előadói alázattal, akkor ezt elvárhatjuk a BNC-től is.
HMM, és a szólásszabadság?
Egyenesen a spam-mappába kerültél, drága Soundria, oda pedig meglehetősen ritkán kukkantok be, de ma este véletlenül pont igen. Kommentre reagálva: igen, egy kis oldottságot én is hiányoltam, azt a fajta játékos felszabadultságot, ami korábban megvolt, és most egyfajta hűvös profizmus került a helyére. Viszont elég sok stressz övezte a fellépés körüli időszakot, tehát szerintem ez lehetett az oka. Remélem, legközelebb mernek egy kicsit őrültködni a csajok, mert az élő fellépéseknek ez még több bájt ad. A Camouflage hibázott néha, viszont ők láthatóan felszabadultak voltak (oké, nyilván harmincéves zenekar a turné közepén, nem korrekt az összehasonlítás, de you get the point).