Aktuális

Mi, akik extrovertáltak és introvertáltak is vagyunk

Eltűntem, mert úgy alakult, hogy az elmúlt időszak mindegyik napjára jutott egy-egy társasági eseménybe ágyazott esti program. Ez általában ritka, mert igyekszem pihenőnapokat beiktatni – amikor egy kicsit félre tudok vonulni a gondolataimmal – de erre most nem volt lehetőség. Nem mintha nem mondhattam volna nemet a nyolc program bármelyikére (és nem mintha nem tudnék már nemet mondani, ha kell), csak éppen mind a nyolc esemény, illetve csapat/ember fontos volt számomra, így azt hittem, gond nélkül túljutok a rekord-extroverziót igénylő megmérettetésen.

ambivert

Az eredmények vegyesek: az első két nap klassz volt, a harmadik és a negyedik napon szívem szerint már magányra vágytam volna, de végül a flow-élmény vitt magával. Az ötödik napon – csajos est nálam – határozottan éreztem a fáradást, de még tudtam nyitni és fogadni, a vendégeim talán meg sem érezték az energiacsökkenést. Az hatodik napon – elvtársi sörözés – már éreztem, hogy ez így sok, de alapvetően jól szórakoztam. A hetedik napon meg kellett volna pihennem, de ehelyett egy születésnapi buliba voltam hivatalos, ahol… igyekeztem ugyan, de már nem tudtam csatlakozni a vidáman pörgő emberek frekvenciájához. Elfogyott minden energiám, és korán haza is mentem. A nyolcadik napon családi összejövetel volt, és itt már nem nagyon tudtam normálisan működni: próbáltam udvarias és türelmes lenni, de valószínűleg kifejezetten mufurc és antiszoc voltam, és örültem, amikor végre magamra zárhattam otthon az ajtót. Jól esett takarítani, ami engem is meglepett.

Az extrovertált ember főként a környezetéből merít energiát, míg az introvertált inkább az egyedüllétből. Én az ambivertált karakter prototípusa vagyok: az extro-intro skálán középen helyezkedem el, az egyik személyiségteszten legutóbb 55 százalék extro, 45 százalék intro lett az eredményem. Ez nagyon érdekes, mert akik közelről ismernek, általában extrovertáltnak hisznek: fesztelenül, gond nélkül beszélek több száz ember/kamera előtt, általában vadidegenekkel is megtalálom a hangot, a csoportos vitákban karakán, határozott, gyors reakcióidejű érvelő vagyok, és gyakran megesik, hogy én leszek a társaság (egyik) motorja, a sztorigép. (Persze, nyilván egész ifjúságom azzal telt, hogy inkább a titokzatosan somolygó, halk szavú finom nő akartam lenni, akiért a férfiak rajonganak, de aztán megbékéltem a helyzettel. Főleg, mert nem nagyon tudom megjátszani magamat öt percnél tovább.)

Sokáig nem értettem, hogy ha egyszer extrovertáltnak hisznek (és bizonyára az is vagyok), akkor miért van szükségem relatív sok egyedüllétre/csendes-összebújós páros programra a társasági események helyett, és miért viszolygok attól, hogy a kezdeményező szerep az enyém legyen, akár barátságról, szerelemről, üzleti kapcsolatról legyen szó, és akár szóban, akár írásban, akár telefonon kerül erre sor. (Ajaj, ha a munkám kapcsán idegenekkel kell felvennem a kapcsolatot, mindig szánok egy-két órát a mentális ráhangolódásra, mert rühellek telefonon bemutatkozni és nyitni, hogy oldott légkörben beszélgethessünk. A 9GAG grafikája ezt zseniálisan ábrázolja is, az introvertált szabadúszó szemszögéből, akivel tökéletesen tudok azonosulni.) Éreztem én, hogy ritka egy elfuserált extró vagyok, míg nem rájöttem, hogy az ENFP-ség igazából az extroverzió legalsó sávja, mi már hajszál híján intrók vagyunk, de ezt első látásra a kutya se mondaná meg.

Képernyőfotó 2015-09-17 - 19.28.02Hála az égnek ennek is van neve: ambiverzió.  Milyenek is az ambivertált emberek? Nézzük csak:

  • Szeretünk új emberekkel találkozni, de jó eséllyel kényelmetlenül érezzük magunkat (az elején), ha nincs velünk senki, akit már ismerünk.
  • Nem nagyon elegyedünk beszélgetésbe idegenekkel – jaj már, hogyan, minek? -, de általában jól el tudunk csevegni, ha más valaki megtette ezt az első lépést felénk. Valószínűleg egy darab barátom nem volna, ha rajtam múlik az első közös programjavaslat…
  • Egy nagyobb társaságban van, hogy mi visszük a szót, máskor viszont sokáig csendben ülünk, hallgatunk. Igen, akár egész este is, ha épp olyan hangulatban vagyunk, olyan az adott közeg…
  • A leggyakoribb dilemma programszervezéskor: “szeretnék ott lenni, de… szükségem van rá, hogy otthon begubózzak egy kicsit”.
  • Ha túl sok időt töltünk emberek közt, fáradtak, esetleg ingerültek leszünk. Ha viszont napokig nincs kihez szólni, nyugtalanokká válunk, bosszankodunk, és bármire képesek vagyunk egy kis pezsgésért. (Összeütnek két fedőt a Fő téren, és táncolunk rá.)
  • Cserébe viszont általában elégedettek vagyunk a hétvégi programmal: ha esett és zima volt, otthon főzőcskéztünk, filmeztünk, olvastunk, írtunk, szeretkeztünk, ha jó idő volt, szabadtéri koncerten söröztünk huszadmagunkkal, és be nem állt a szánk, de mindkét opció egyformán jó (ha nem öt napig tart megszakítás nélkül).
  • Akik kevésbé ismernek minket, csak a nagydumás, társasági arcunkat látták, így meglepi őket az introspektív, elemző, hallgatagabb – szélsőséges esetben mizantróp – énünk. A barátaink tudják, hogy csak a helyes arányt kell eltalálni, és mindkét szerepünkben elégedettek és kiegyensúlyozottak vagyunk, egyik sem problémát jelez (a mizantrópia persze igen).
  • Gyakori, hogy elmegyünk egy társasági eseményre, pörgünk ezerrel, de aztán eljön a pont, amikor csak arra vágyunk, hogy senki ne szóljon hozzánk, és pucéran feküdjünk a takaró alatt egy jó könyvvel a kézben.
  • Akárhányszor extrovertáltakról olvasunk, mindig bólogatunk, hogy milyen igaz. És persze akkor is, amikor az introvertáltakról van szó.
  • Nem nagyon szeretjük a smalltalkot, de azért a mesterei vagyunk… mert mindenkivel arról csevegünk, amiről lehet. Néha kicsit őszintétlennek, esetleg felesleges szócsépélésnek tűnik az ilyesmi, de tudjuk, hogy sokszor ez az előjáték egy mélyebb diskurzushoz.
  • A tipikus felállás: amikor elhívnak egy programra, és te azt hazudod, más programod van, mert tudod, hogy a másik nem feltétlenül érti meg, hogy egyszerűen csak egyedül akarsz lenni. Ha együtt élünk valakivel, akkor is örülünk, amikor egy kicsit kizárólag a miénk a lakás.
  • Elég könnyen alkalmazkodunk másokhoz: aki sokat beszél és hangos, amellett csendesebbek és visszahúzódóbbak vagyunk, míg egy visszafogott partner társaságéban mi vagyunk a szóvivők. Szeretjük, ha a kapcsolatainkban változik ez a szerep, mert mindkettőt élvezzük.
  • Intuitívak vagyunk: az extroverzió miatt érzékeljük a többiek reakcióit, az introverzió miatt elemezzük is, így hamar összeáll a kép idegen társaságban is a helyi erőviszonyokról, kapcsolódási pontokról.
  • Van, hogy csak megfigyelők vagyunk a terem sarkában, máskor mi irányítjuk az eseményeket. Előfordul, hogy engem is meglep, hogy milyen magabiztossággal “viszem a prímet”, hiszen egyáltalán nem tartom magam vezető-karakternek, és mégis.
  • Bejön a csoportos edzés, pörgős mozgásmeditáció, de örömet ad – például – a jóga egyedül is. Egyik sem túl sok, egyik sem túl unalmas, ha a megfelelő időben és helyen történik. Mikor melyik. Aztán van, hogy egyik se hiányzik…

Egy se nem extrovertált, se nem introvertált, hanem ambivertált embernek az az ideális létforma, amit én csinálok: írok, szerkesztek, fordítok 80 százalékban, ahol senkihez sem kell szólnom, de mégis kapcsolatot teremtek a külvilággal az írott szón keresztül, tehát kommunikálok. A fennmaradó 20 százaléka a munkámnak a klasszikus újságírói tevékenység (bár Orwell azt mondja, csak az az újságírás, amit legalább egy ember vagy csoport nem akar nyomtatásban látni, minden egyéb PR…): az, amikor terepen vagyok, emberekkel találkozom, impulzust gyűjtök, és aztán ebből riport, tudósítás, kritika vagy interjú születik. Pár évvel ezelőtt azt hittem, hogy erre a 20 százalékra vágyom, de ez is olyan volt, mint Knossos a görög nyaraláson: jó lett volna elhinni magamról, hogy érdekel a kultúra – hízelgő ezt képzelni magunkról -, de a természet alkotta szépségekért mindig is jobban lelkesedtem: durván megbántam, hogy nem a tengert választottam inkább a nyaralás utolsó napján, mert az épületek hidegen hagytak. Ilyesmi a viszonyom a sajtómunkához is: szeretek riportot készíteni (jövő héten pl. Varsóba megyek egy sajtóútra), és szenvednék, ha soha nem csinálhatnám, de megőrülnék, ha minden nap ez volna a feladatom… és nem pedig javarészt az, hogy beburkolózom a takaróba, felhúzom a lábaimat, és pötyögök a gépemen, miközben senki se szól hozzám.

Ti hogy vagytok ezzel?

Advertisements
Eszter névjegye (825 Bejegyzés)
Üdvözöllek. Barok Eszter a nevem (nem véletlen a domain sem!), örülök, hogy benéztél hozzám. Foglalkozásom szerint szerkesztő, cikkíró, fordító, blogger, szöveggyáros vagyok. Én írom ezt a naplófélét. Nem kell mindenben egyetértened, az viszont elvárás, hogy tisztelettel kezeld a sajátodtól eltérő véleményeket. Van egy klassz kis közösség, jókat szoktunk beszélgetni itt.

58 hozzászólás Mi, akik extrovertáltak és introvertáltak is vagyunk bejegyzéshez

  1. Még sosem kommenteltem, szia! Hasonlóan. Kábé 2 nap out és utána kell egy este otthon.
    Meg a sportban: jó a pörgős edzés, de azután jó az egyedül jógázás is, netán a csendes ülés szintjén is.

  2. Ha az ENFP az extroverzió legalsó sávja, mit mondjak én, mint INFP? :D A 9gag-es képregény szívemből szólt, mindenesetre.

  3. El kezdtem olvasni, és azt gondoltam, hogy elfáradtál, én is ki lennék már egy ilyen hét vége felé, hát pihenésre van szükséged. Aztán letisztult előttem, hogy az ilyen embereknek mint ezek szerint Te vagy, meg én is*, ez a fáradtság valóban azt jelenti, hogy hiányoljuk magunkat, az egyedüllétünket.

    *szerinted a legtöbb ember nem ambivertált? Mondjuk azon a bizonyos skálán 40 és 60% között? Többen lennének azok, akik valamelyik szélhez közelebb vannak?

    • Sokáig én is azt hittem, hogy mindenki úgy működik, mint mi, vagyis kifárasztja a sok program, de közben kibukik, ha hetekre remetesorba kényszerül. De nem: ismerek sok embert, aki NONSTOP igényli, hogy legyen mellette, körülötte ember, és semmit se csinál egyedül. Sokan nagyon egyértelműen introvertáltak, extrós jegyek sokasága nélkül, de az ugyanakkor tény, hogy sok nagypofájú ambvertáltat hisznek extrónak, mert ez valóban megtévesztő.

  4. Mesebeli Kerek Erdő // szeptember 17, 2015 - 20:42 // Válasz

    Intro, ezerrel!!!:)
    INTP-ként ölre mennék a begubózós, kussolós munkáért.
    Egyébként – érdekes húzás ez magamtól – , humán erőforrással foglalkozom: életem egy időszakában komolyan azt gondoltam, hogy ez állatira nekem való dolog. :)
    Azóta arra jöttem rá, hogy ami nagyon érdekel, az attól még nem feltétlenül nekem való (“csinálás” szintjén is), de legalábbis nagyon oda kell figyelnem, melyik részterületet választom, hogy az valóban passzoljon hozzám is – ne csak az érdeklődésemhez.
    Sosem vagyok bulimotor, kevés emberrel érzem magam igazán jól, és előbb-utóbb egyedül akarok lenni (otthon is: férj már ismeri ezt, eleinte nem tudta jól kezelni). Gyerek mellett tud ez érdekes lenni: többet igényelne belőlem, de néha még őt is leépítem, hogy bocs, ez most sok nekem egy picit. Lehet, hogy ez gáz, egyelőre nem látom rajta, hogy baja lenne vele.

    • Hmm, de a HR nem csak casting és állásinterjú, hanem sok adminisztráció meg bürokrácia is, nem? Szóval, végül is intrót is el tudot képzelni benne. Épp most interjúztam egy sales-es nővel, aki turisztikai szektorban volt sokáig sales-es nagy sikerekkel. A főnöke nem akarta neki adni a cégen belül ezt a szektort, mert csacsogós alkatot képzelt el, ő meg elemző, csendesebb karakter. Végül megvolt az áttörés egy nagy szállodalánc marketingvezetőjének megszelidítésével, és onnan tudta a boss, hogy nem csak a klasszikus extrovertált figura lehet jó értékesítő.

      Egy introvertált barátnőm elmesélte, hogy az ő fia egész hamar megtanulta, hogy “anyu most meditál, hagyni kell egy picit”. És tök jó a kapcsolatuk, pedig a gyerek extrovertált. De az biztos, hogy családon belül, különösen a szülő-gyerek, anya-gyerek egymásrautaltságnál nem kispálya mindezt kivitelezni, úgy, hogy mindenki rendben legyen.

      • “Végül megvolt az áttörés egy nagy szállodalánc marketingvezetőjének megszelidítésével, és onnan tudta a boss, hogy nem csak a klasszikus extrovertált figura lehet jó értékesítő.”

        És ez milyen ritka, hogy felismeri valaki egyáltalán. Az introvertáltak a munkaerőpiacon majdhogynem számkivetett emberek. Ahogy mostanában átnyálaztam az álláshirdetéseket minden munkáltató a leírások alapján “pezsgő”, “csapatszellemű”, barátságos, “pozitív” személyiségű alkalmazottakat keres aki nem tud létezni egyedül 20 másodpercnél tovább, a cégért él-hal napi 36 órában és még az azutáni maradék szabadidejét is csakis és kizárólag a kollégáival akarja tölteni. Az ilyeneket ha kisgyerekként visszaültetnénk az iskolapadba egyből pszichológushoz küldenénk hogy brutálisan hiperaktív – ennyire nem egészséges, szükségtelen és nem reális az elvárás amit a munkavállalókkal szemben támasztanak. Nem is ez a lényeg, mindenesetre ennek ellenére igenis vannak olyan területek, ahol az ember azt gondolná hogy egy extrovertált jobb munkát végez, miközben pedig egy introvertált simán lekörözi, és ezek nem feltétlen a bérszámfejtés meg irodai begubózós munkák hanem olyanok is, ahol keményen kapcsolatokat kell építeni, ismerni kell embereket és szocializálódni kell.

        Másrészt meg ahogy járom a világot azt látom hogy annyira, de annyira kultúrafüggő hogy ki lépi át az introvertáltság vagy extrovertáltság határát az adott környezetben… én totál INTP vagyok, ezt a tesztet vagy 20x kitöltöttem és mindig ugyanez jött ki, mégis az utóbbi hónapokban ez a neurotikusság valamennyire elhagyott. Igaz, alaposan meg is változtak a körülményeim, és azok amik veszélyeztek a hátam mögött tudtam hagyni, de azért az istenit, milyen INTP az amelyik nem bír egy hónapnál többet a seggén csücsülni és egy országban maradni??? Legszívesebben most is utaznék.

        És igen, változunk, kicsit keresztülmegyünk minden szituációban az összes betűn, és bizonyos időszakokban hol erre, hol arra húzunk. De ez pillanatról pillanatra megtörténhet, és nálam se szokták érteni az emberek, hogy hogy lehet az hogy az egyik pillanatban halk és visszahúzódó vagyok, a másikban meg alig lehet lelőni. Az viszont szomorú, hogy amíg van két szélsőséges eset, a hiperszociális extrovertált brutálhiperaktív és az antiszociális introvertált gigahiperpasszív, addig az előző szélsőség kulturálisan jobban elfogadott, sőt, elvárt, a másik meg szinte megvetendő.

        Erről az jut eszembe, hogy jelenleg a nyugati kultúra az utóbbit egyszerűen nem tolerálja, pedig ugyanolyan figyelemre méltó létállapot a magunkba mélyedés, mert szükségünk van rá. Ritkán szoktam ajánlani habos-babos családi filmeket, pláne ingyen reklámozni valamit, de ha valakinek van egy szabad estéje egy könnyed kis szórakozásra, az pl. nézze meg az Agymanókat, kb. ugyanerről szól, még az ember tanul belőle egy kis pszichológiát is, tényleg tök jó.

      • Én is INTP vagyok és ambivertált. Mellesleg ambidexter is.

  5. Mintha csak magamról olvastam volna. Szóról szóra, pontról pontra. Például rendszeresen kamuzok ha valamihez nincs kedvem, mert úgysem érti meg senki, miért jobb nekem egyedül lenni, mint valami szuper programon részt venni, de igazából a többi is mind stimmel. Sokáig nem értettem, hogy miért vagyok ennyire ambivalens személyiség, de mára már megszoktam, hogy szituációtól és hangulattól függ, hogy éppen vezéregyéniség vagyok és pörgök mint egy búgócsiga, vagy pedig csak magamra akarom csukni az ajtót és egyedül lenni akár napokig. Sok embernek ez fura, a közeli barátaim már elfogadtak ilyennek. Kénytelenek :D Köszi ezt a posztot, jó érzés tudni, hogy nem csak én vagyok ilyen :)

    • Ez tulajdonképpen egy szerencsés konstelláció, mert elvagyunk magunkban és másokkal is, csak a helyes arányt kell meglelni. Sokkal nehezebb egy extrónak, aki kiborul a remeteségben, vagy egy intrónak, aki zavarban van, ha társasági kihívásokkal szembenéznie.

  6. Végig bólogattam. :)

  7. Én is nemrég tudtam meg, hogy léteznek ambivert személyiségűek, többek között én is. Így kifejezetten örülök, hogy nem vagyok ezzel egyedül :)

  8. legközelebb ezt a cikket fogom megmutatni annak, aki azt kérdezi tőlem egy társaságba, hogy “miért vagy ilyen csöndben? máskor be sem áll a szád” – mert ezekre én sose tudtam megmondani a választ, egyszerűen ilyenem volt, na :)

  9. Pacsi!
    Mióta analitikákon meg SQL parancsokon élek kb. 8 óra kussban csinálom a dolgom – nagyon vágytam rá 3 év boltos meló + 3 év iroda meló (ahol 9 nővel voltam egy légtérben) után, hogy végre képes legyek koncentrálni is valamire.
    A kommunikációs bipolaritás a másik ami még nálam is nagyon jellemző. Nagyobb dumást nálam nehezen találni, de ha összejön, akkor átmegyek szűzlányba.
    *és most meg kávéfőzés gyanánt bejárok a konyhába hallgatózni :)
    **te is szoktál meztelenül könyvet olvasni??? whoaa – egyelőre még nem tűnik túl mainstreamnek, bár régen jártam már könyvtárban.

    • Haha, én is elvagyok azzal, hogy teszem a dolgom egyedül, alig szólok, de azért úgy elröhögcsélünk a kollégákkal, ha van valami. Viszont nem szeretem a munkát nagy közös ebédekkel megszakítani, inkább szocializáció meló után, kaja meg a gép mellett. -mufurc :D-

      Hogyne, szoktam, de könyvtárban még nem próbáltam. :D

  10. Először is érdekes, hogy mindig mindent, önmagunkat is valamiféle skatulyába igyekszünk rakni, és ha ez nem működik, akkor vagy kétségbe esünk, vagy új skatulyát keresünk :) Egyébként én is eléggé kétségbe voltam esve úgy 35 éves koromig, hogy nem illik a lábikómra egyik üvegskatulyácska sem :) Aztán rátaláltam a kronobiológiára, és amióta komolyan foglalkozom vele és tanítom is, úgy figyeltem meg, hogy az ilyen “semmilyen” emberek, akik mindegyik skatulyába beilleszthetők, de nem illenek egyikbe sem, olyanok, mint én, azaz a fizikai szintjükön közepes-szangvinikusok a kronobiológia alapján. Persze lehet, hogy nincs igazam, ez csak a saját, külön bejáratú hiedelemrendszerem és skatulyám ;)

    • A kronobiológiát nem ismerem, majd utánanézek jobban is. Az biztos, hogy a naaaagy skatulyákon belül ahány ember van, annyiféle… :) Asszem, én is közepes-szangvinikus vagyok, legalábbis mindig az jött ki teszteken. :D

  11. Már többször eszembe jutott, hogy megkeresem az előző írásodban azt a tesztet, amivel már egyszer megnéztem, én vajon milyen “betűket” kapok. (Mert arra nem emlékszem.) Most lendületet kaptam (köszi) és megcsináltam egyszer a 88 kérdéses, aztán a 72 kérdéses tesztet is. A 88-as ISTJ (82-59-59-73), a 72-es ISTJ (94-51-51-83) lett. Egyszer veszem a fáradtságot megnézni a számok jelentését, de most elég annyi, hogy igazolva vagyon: meglehetősen introvertált vagyok…
    Az azért érdekelne, hogy szociális fóbia, vagy simán csak az introvertáltságom okozza, hogy a fenti grafika utolsó képe után nálam jön még egy (és minden alkalommal, hogy a fene egye meg!), amiben azon töprengek minden szót újra és újra átrágva 1000x, hogy most akkor mi is történt. Jól sikerült a beszélgetés? Miért mondta, hogy…? És vajon megfelelő választ adtam rá? És megbántottam? Kicsit úgy érzem magam, mint akinek valami nagyon enyhe-észrevehetetlen autizmusa van és nem igazodik el mások jelzéseiben. Teljesen abszurd és lehetetlen szitukban is ilyenekkel fárasztom magam, amitől csak még jobban befordulok és még fárasztóbbnak érzem, hogy emberekkel kell kommunikálnom. Nem mintha látszana, megtanultam pár klisét, meg elég fegyelmezett is vagyok és el tudom játszani, hogy laza vagyok. De közben szakad rólam a víz, és egy régi ismerőssel való bolt előtti csevej is olyan, mint egy közepes zh az egyetemen. Állandóan pörög az agyam, és utána napokig azon gondolkodom, megfelelően viselkedtem-e. Ez nem azt jelenti, hogy meg akarok felelni, mert ahhoz meg túl egyenes vagyok és aki túl sokat van velem, az a nyakába kapja a valódi véleményemet. Persze tapintatosan, de akkor is. (Aztán ha átlépi az ingerküszöbömet a dolog – ahogy egy ilyen hét, ami neked volt, a harmadik napon átlépné – előfordul, hogy nyersebb vagyok.) De attól még foglalkoztat.
    Mindig a férjemet kérdezem, ő – bár azonosulni nem tud a problémámmal – általában megnyugtat.
    Talán ezért is van, hogy én SOHA nem vágyom nagy társasági életre, vegyülni a kollegákkal, stb. (Én is rendszeresen hazugsággal és mosollyal mentem ki magam. Nyilván nem célom, hogy utáljanak, vagy csodabogárnak tartsanak.) Csak azokat az embereket szeretem magam körül, akiktől nem érzem úgy fél óra után, hogy maratont futottam. Nagyon kevés ilyen ember van, két kezem elég hozzá, hogy megszámoljam, hány ember mellett tudtam életemben leengedni. De az valami fantasztikus. És pláne, ha hirtelen jön, megismerkedünk és azt veszem észre, hogy órák óta dumálunk egy sör mellett és nem érzem magam kényelmetlenül mellette és nem görcsölök és minden olyan természetes. Mert ilyen is volt már életemben – hosszú évekig tartó barátság lett belőle, és évek óta nem tudom kiheverni az elmúlását.
    Egyébként a mindennapokban rémesen fárasztó a szocializálódás. És rémesen nehéz. Mármint nekem. De hogy ez azért van-e, mert ISTJ vagyok vagy erős szoc.fóbiám van?
    + egy bizarr, megfoghatatlan adalék: ügyfélszolgálatos vagyok. Meg lehet kérdezni persze, hogy miért, de nem olyan bonyolult. Nagyon nehéz, de sokat segít, hogy nagyobb gyakorlattal kezeljem, mikor valaki megszólít. Önfejlesztés… (Persze nem választottam – így alakult áthelyezéssel – és karma-feladatként értelmeztem. ??? Talán az is.)

    • Na, az tényleg elég erős introverzió, igen. Nem feltétlenül szociális fóbia ez, csak a társadalom inkább az extrovertáltaknak kedvez, és stigmatizálja azt, aki nem eléggé “társasági ember”. Az aspiságot nem tudom, de Penelope Trunk (http://blog.penelopetrunk.com/) ebben nagyon jó: ő ugye nagy Myers-Briggs-szakértő (ENTJ amúgy) és aspergeres. Szóval jókat tud írni erről (meg másról is, ha az ember rácsatlakozik a fordulatszámra.)

      Hú, ügyfélszolgálat… ettől majdnem lefagytam: emberek is, idegenek is, intézkedni is kell… kemény- Akkor ez tényleg karmikus: így hozol be egyensúlyt, és sajátítasz el bizonyos szkilleket valószínűleg. Mindenesetre nagyon érdekes.

    • Pont ezt írtam én is, régebben húzós munkahelyem volt, napi 100 ügyféllel, most kevesebb van, másik munkahely, de itt is emberek vannak. Otthon tudják, hogy szeretem a magánidőt. Sajnos nagyon durva, amikor mondják, hogy a gyerek szociálisan visszamaradott, hát lehet, csak rám hasonlít.
      Az ügyfelekkel egyszerűbb bánni, mert van problémájuk, megvan a társalgás menete, MIRŐL kell beszélni, de pont a bájcsevej rész, ami nem megy. Azt másra hagyom.

  12. Igen, jelentkezem, én is ;)

  13. De a jellemzés bizony akkor is inkább ISTP nekem, abban jobban magamra ismerek.

  14. Én nem tudom eldönteni, hogy mi vagyok, introvertált vagy extrovertált. Mert végül is értelmes emberekkel imádok beszélgetni, csak olyanból kevés van. Imádom, ha minden este találkozhatok valakivel, akivel értelmesen lehet dumálni. A small talk iszonyúan untat, ha valakinek nincs mit mondania, miért nem marad csendben?
    Nem szeretek idegenekkel beszélgetni, mert azt gondolom, hogy úgysem akarnának szóbaállni velem, ebben mondjuk nagy segítség az újságírói szakma, mert ott van egy szerep, amiben nem ciki kérdéseket feltenni másoknak… Csodálom azokat az embereket, akik csak úgy maguktól simán kérdeznek akár idegenektől is.
    Az egyedüllétre szükségem van, de mivel a fővárosban gyakorlatilag egyedül élek (van egy lakótársam, de nem is találkozom vele szerencsére), ezt nem gond megoldani.

  15. Nagyon betaláltál ezzel a poszttal, mert épp a hét elején beszélgettünk arról a férjemmel, hogy hosszú távon nem biztos, hogy jó lesz nekem az az életmód, amit most folytatok – és pont azért, mert ilyen személyiség vagyok, mint amilyet most leírtál.

    Ez nálam abban nyilvánul meg, hogy nagyon jól elvagyok egész nap a munkahelyemen, szeretek a diákok közt lenni, órát tartani, beszélgetni velük, programokat szervezni – az adminisztrációt utálom – de estére és a hétvégékre iszonyúan kimerülök. Az esetek többségében egész nap beszélek, másokra figyelek, reagálok, és mindeközben jól is érzem magam, az elemeim viszont gyorsan lemerülnek és a magánéletemre nem marad erőm. Pedig beszédes vagyok, könnyen szocializálódóm, de egy ilyen típusú munka mellett a szabadidőmben minden energiára szükségem van a regenerálódáshoz, és csak abból tudok energiát nyerni, ha egyedül és csöndben vagyok – ami nyilván nem tesz jót az emberi kapcsolataimnak. Ez főleg most, a nyári szünet elmúltával tudatosult bennem, mert most érzem mekkora a kontraszt. Sajnos megint kezdek visszatérni ahhoz, hogy lemondom a programokat és alig várom, hogy hazaérjek és begubózzak – és meg is teszem, hiába van itt a párom, a család, a barátok, nem bírok velük foglalkozni, mert kellő mennyiségű egyedüllét nélkül a nothing boxban úgy érzem, hogy szétesek, meghalok, és nem tudom ellátni a munkámat.

    Így visszatekintve, az volt a jó, amikor félállásban tanítottam, másik félben meg itthonról dolgoztam, akkor egyensúlyban voltam magammal – de sajnos mostanában úgy tűnik, nem nagyon lesz lehetőségem újra visszatérni ehhez az életmódhoz. Ráadásul most nem is szívesen adnám fel, amit csinálok, mert túl érdekes, és nagyon sok lehetőséget nyújt a szakmai fejlődésre, önmegismerésre – de közben ott a kockázat, hogy elveszítem a munkán kívüli emberi kapcsolataimat és a párkapcsolatom is megsínyli a sok melót.

    • Nagyon ismerem ezt a problémát: “szeretnék menni, de…” Valóban megnehezíti a dolgot, ha nagyon interaktív a meló, márpedig a tanítás az. (én tegnap tanítottam négy órát, és jó volt, de ha minden nap kéne, nem tudom, hogyan boldogulnék. Mármint azzal, hogy utána vissza kell vonulni egy kicsit.) A legtöbb tanár extrovertált, azt hiszem, eddigi tapasztalataim szerint. és sokszor ott a lelkifurka, hogy de mi van a szeretteinkkel…

      • Én is ismerek olyan kollégákat, akik extrémen extrovertáltak, és még meló után is igénylik a társaságot, a kocsmába menést kollégákkal, és hétvégén a közösségi programokat, ettől érzik magukat jól.
        A napi négy óra tanítás amúgy szerintem ideális, pont nem sok, ez az a mennyiség, amit még jól bírok – a szar az, ha van egy nap 6-7 órád egyhuzamban (és közben azok a 10 percek nem elegek semmire, se enni nem tudsz, se vécére menni sokszor) sőt tavalyelőtt nekem volt 8-10 is – az embertelen és sok értelme sincs, hiszen az utolsó órák minőségén is meg fog látszani. Ezért tartom gáznak, hogy most 22-26 óra a kötelező óraszám egy hétre, ha az ember még készülni is akar, akkor tényleg nagyon kimerül.

  16. Hű, ez én vagyok. :) Még az épületek is hidegen hagynak, inkább hajrá, irány a természet.

  17. Mik vannak. Kimondottan nem szeretek társaságba menni, de a munkám meg olyan, hogy mindig emberekkel kell foglalkozni, nem gond a telefonálás, ügyintézés, semmi. De ha nem lenne, mély depresszióba zuhannék. Ez normális, hogy kell énidő is meg társaság is. Az nem normális, ha valaki nem bír magában meglenni vagy extrémen csak maga akar lenni. Egy ambi ember erőt vesz magán és megoldja mindkét verziót, ez csak jobb, nem, mint a két szélsőség?

  18. Én ennél extravertáltabb ENFP vagyok (extraverziós skálán 95-100% között szoktam kijönni), de időnként tök jól elvagyok egyedül, vagy legbelső, legszűkebb körben. És igen,én is szoktam küzdeni az első lépés megtételéért, bár mostanára már viszonylag lazán megteszem. De azért jobb szeretem, ha nem nekem kell erőlködnöm ezért.
    Mondjuk a két és fél hetes magyarországi kör-ámokfutás után, ahol minden napra jutott minimum egy találka, barátokkal, rokonokkal, akkor is, ha előtte 8 órán át varrták a hátam -de fájdalomban kevésbé gazdag napokon meg inkább 2 vagy 3. Hazaérve meg rögtön másnap munka. Így az előző pénteken, ahol egy önkénteseknek szóló megköszönő-parti volt, ugyan örömmel mentem, de rövid idő után éreztem, hogy nem passzolok oda, nem tudom jól érezni magam, úgyhogy haza is mentem. Az egész hétvégén meg csak magammal voltam. Meg tegnap is, nem is vágytam embereket látni. Mostanra jöttem újra rendbe, hogy csapassuk a közösségi témát. (Most meg szeletelt lóf* sincs, bruhaha! Ja, de van: vasárnapi meló. :D )

  19. Én meg azon gondolkoztam mostanában, hogy ezzel a rengeteg változással az utóbbi éveimben, külföldön éléssel, amerikai csacsogással, biztosan megváltoztak az arányaim. Annó, amikor ezt a tesztet megcsináltuk, jó tíz éve és pár munkahellyel ezelőtt, akkor 80% intro és 20% extro voltam. Kollégák azon röhögtek, hogy a válaszom arra, hogy mit csinálok, amikor hazamegyek egy 3napos céges meeting után az volt, hogy hanyatt fekszem a kanapén, a macskával a hasamon és a tévét nézem, de lenémítva. (Egyébként kifejezetten ugyanolyan jól tudom nézni a mosógépet is, nem is tartok már tévét újabban. A felhők meg, na hát a felhőket nem lehet megunni :) )Most viszont volt egy évem, amikor eléggé nyomasztott a magány, a vége felé már azért jártam kemény pénzekért tanfolyamokra, hogy emberek közt legyek, gondoltam, biztos megváltoztam.
    Errefel tessék, most hogy újra kaptam egy kolléganőt, az eddigi csupapasi csapat után, akik együtt jártak cigizni, enni-pisilni, ő pedig folyton velem akar ebédelni és állandóan kiesik valami csacsogás a száján, amikor elhalad az asztalom előtt, már viszket a tenyerem.
    Végeredmény: szararc vagyok, nekem sehogy se jó. Remélem, van erre valami terminus technicus valamifére -vertálttal a végén. :)

  20. Köszönöm a leírást! Nagyjából magamra ismertem, azzal a különbséggel, hogy több bennem a befelé fordulás igénye, és a kifelé fordulásé kevesebb. (Ahogy telnek az évek, egyre inkább…. :) )
    Ehhez képest a munkámban emberekkel foglalkozom, és többnyire szeretem is, de néha nagyon tudok telítődni, és legszívesebben sikítva világgá szaladnék, vagy kivennék egy hét szabadságot.
    Lehet, hogy így, közel az ötvenhez, fogok pályát módosítani?

    • Nagyon érdekes, hogy idővel hogyan változnak ezek a dolgok. Azt hiszem, a többség inkább introvertáltabb lesz a 20 éves kori önmagához képest, de bizonyára van, aki az ifjúkori szorongásait letéve lesz extrovertáltabb éppenséggel. Utána is nézek, mint mondanak erről a szakemberek.

2 visszakövetés / visszajelzés

  1. 7 dolog, amit csak mi, ambivertáltak értünk – Eszter's Offtopic
  2. Mi az, hogy ambivertált? | Lelkifagyi - Kittenish

Örülök, hogy beszélsz, kérlek gyűlölködés nélkül tedd, miután figyelmesen elolvastad és megértetted a szöveget.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: