Nem, a Facebook nem az ördög műve
Torkig vagyok azzal, hogy újabban minden bajunkért és hiányunkért a közösségi médiát tesszük felelőssé. Ha valaki felfüggeszti a fiókját pár hétre, az máris egy hős – mert vállalta a kemény böjtöt a teljes életmódváltás jegyében.
“Bezzeg régen egymás szemébe nézve beszélgettek a fiatalok, nem a telefont nyomkodták.” “Azért vagy úgy kiborulva, mert mások tökéletes életéhez hasonlítgatod a magadét.” “Ha törlöd magad Facebookról, rendbe fog jönni a lelked.” “Mióta ennyi időt töltünk online, sekélyesebb és felületesebb a világ.”
Ismerős mondatok?
Van, aki még a félrelépést, az anorexiát és a depressziót is Zuckerbergék gigavállalkozásának a számlájára írja, mintha egyéni felelősség nem is volna a világon. Ám álljunk csak meg egy pillanatra! Valóban a Facebook – vagy akár az Instagram, a Twitter és társai – tehet arról, hogy az ifjú generáció tagjai keveset beszélgetnek egymással szemtől szemben?
Vajon tényleg azért kerül mélypontra az ember, mert meglátja a filterekben fürdő képeket, amik tökéletes arcot varázsolnak, és hirtelen ráébred saját teste-lelke tökéletlenségére? Vajon színesebb és izgalmasabb emberi kapcsolatok tarkítják majd az életünket, ha megszabadulunk az appoktól? Elképzelhető, hogy egy átdolgozott nap végén inkább szépirodalmat olvasunk majd, ha egy napon megszűnik a Facebook?
Eszter's Offtopic 