Lakatlan sziget és jurta: kivonulni a civilizációból, a természetbe

Az egész úgy kezdődött, hogy találtunk egy cikket egy pasasról, aki egy Seychelles-szigetekhez közel eső lakatlan szigeten él évtizedek óta, amolyan modern Robinson Crusoe módjára: igaz, őt nem egy hajótörés vágta le a civilizáció ütőeréről, hanem maga döntött úgy, hogy háta mögött hagyja a társadalmat. A fickó egész nap búvárkodik, halászik, napozik, kertészkedik, csak azt eszi, amit a tenger ad (idáig tökéletesen hangzik a projekt), néha extrémturistákat fogad, és egyedül azt sajnálja, hogy soha nem nősült meg sajátos életkörülményei miatt (egy lakatlan szigeten azért nehéz az ismerkedés). Mondanom sem kell, teljesen bezsongtunk a saját álomsziget gondolatától, ahol mindig van friss garnéla és ragyogó napsütés… pénzgond és tömegnyomor nélkül.

Persze nem ő az egyetlen ember, aki egyedül él egy szigeten: a világot kenuval körbejáró Rakonczay Gábor is több férfiről és nőről számolt be, akik egyedül élnek egy-egy szigeten. Igaz, ehhez nem kell messzire menni: itt a szomszédban, az Adriai-tengeren, az 1300 méter hosszú, 35 méter széles Palagruža szigetén is él egy magányos család, akik a helyi világítótornyot üzemeltetik, a világtól teljesen elvágva. Néha meglátogatja őket pár világ zaja elől menekülő turista, de két-három napnál tovább nem bírják a tengermorajlásba fulladó csendet és az elszigeteltséget. “Pedig hogy esküdöznek, hogy békére és magányra vágynak” – mondta egy riporternek Palagruža három lakója. A torony őrei egyébként soha nem unatkoznak: számukra a hétköznapok munkával és az elemekkel való játékkal telnek. Igaz, a szelíd játék olykor vad birkózássá válik…

Nálunk, Magyarországon nincs tenger, ezért a világból kivonulni vágyók erdőkbe és mezőkre költöznek, jurtákban laknak, és jobbára rideg állattartással foglalkoznak (ez az, amikor nincs istálló, hanem a nyáj éjjel-nappal szabadon legelészik). Persze nem tudom, valóban ők-e azok, akik kivonulnak a világból: nem lehet, hogy inkább ők vannak nagyon is… bent? A jurtákban nincs folyóvíz, villany vagy gáz, így nem csak a háztartási munkák történnek az évszázadokkal előtti manuális módszerekkel, de természetesen tévé, rádió, magnó vagy számítógép sincs. Nem is beszélve az okostelefonról, 3G-vel. Ha most elborzadnál, tegyük gyorsan hozzá: persze sárga csekkek és bank levonásokról érkező sms-ek sem érkeznek. Van viszont totális szabadság, természet minden mennyiségben… és persze állatok. Egy ilyen világban mindig “most” van, hiszen nem számít a tegnap és a holnap…

Pár évvel ezelőtt nagy botrányt kavart egy bizonyos Gyöngy Oszkár esete, aki a szlovén határhoz közel, Magyarföldén él családjával, jurtalakóként: a felháborodást az okozta, hogy Gyöngyék akkoriban még kiskorú lányai nem jártak iskolába, “elvi okok” miatt. “A mai magyar iskolarendszer egy nyitott, érdeklődő, fejlődőképes személyiségnek többet árt, mint amennyit használ. Az iskolában csupán tényanyagot sajátíthattak volna el, szerintünk azonban a puszta memóriabővítés nem azonos a neveléssel” – mondta akkoriban a családfő, majd a hosszas pereskedés vége egyszerű megrovás lett. A lányok azóta már felnőttek, kirepültek, de a mai napig lelkesen és pozitívan beszélnek a “jurtás” időszakról, ahol nem volt pénz és áram, volt viszont család és természet.

Magyarországon több jurtás famíliai is él, múltkor például az egyik kereskedelmi tévé főműsoridejében szólalt fel a kötelező csecsemőkori védőoltások ellen egy jurtalakó pár (ez persze olyan tökéletesen beleillett a sztereotípiákba, hogy természetesen mindennek el lettek mondva mainstream körökben, pedig a egyes védőoltások hasznát számos kutatóorvos is megkérdőjelezte már – én a magam részéről nem foglalnék állást, nem értek a témához). Aztán egy fiatal pár a Vas megyei Kercaszomoron próbálkozott a kemencével bélelt sátoros életmóddal, míg vannak átmeneti jurtázók is, akik amolyan hétvégi mókaként élnek a társadalomból való kivonulás lehetőségével. Az amerikaiak egyébként már modern, áramosított jurtákat is gyártanak a kevésbé kalandvágyó természetbarát hagyományőrzőknek… mert hát most miért is ne kóstolhatna mindenki bele a jóba az árnyoldalak megélése nélkül is…? A kérdés költői volt, persze.

Mit szépítsük, persze időről időre szinte mindenkit feltüzel a “kilépés” gondolata: valóban klassz lehet, hogy nincs közös költség, szemétszállítási díj, csekkbefizetés, és úgy egyáltalán, az ember nem érzi úgy, hogy szorgos kis méhecske a kaptárban, aki néha ehet egy kis mézet, ha eleget gyűjtött a királynőnek. Aztán persze mindenki rájön, hogy olykor azért jól esik a Tihany Camembert a házi kecskesajt mellé, napszemüvegre igenis szükség van, és ki ne inna meg olykor egy jófajta, hideg, csapolt Sopronit?!  És ezen a ponton a többség elborzad, és inkább visszatér a laptopja mellé, és megnézi gyorsan a Barátok közt friss epizódját a tévében. Barátok közt nélkül mi lenne a beszédtéma másnap a gyárban? Csak nem az, hogy már megint késve utalják a fizetést, és a szakszervezetnek még mindig nem sikerült kibuliznia a túlórapénzt? A modern “jólértesültség” egyébként is számos aktuális, saját problémától kímél meg minket… nyilván ezért találták ki a Híradót is.

És mi van velem? Hát, én egy érdekes mixtúrája vagyok a modern techfüggő fogyasztónak és a hegytetőn meditáló remetének, aki azért a legjobban mégis csak a természetben érzi magát. Kitűnően el tudok úgy lenni egy erdő szélén, a hegy tetején, a tó partján, hogy órákon át csendben ülök, és a panorámában gyönyörködöm, a békák és a tücskök éneket hallgatom. Egy hétnél többet nem bírok ki természetmentes állapotban, de azt azért egyelőre nem tudom elképzelni, hogy birkát nyúzzak és daraboljak. Azt hiszem, a jövő kulcsa mégis csak a kis házikó a Mátra szívében, jövőbemutató természetbarát megoldásokkal… és persze a lehetőséggel, hogy pár percen belül újra a városban lehetünk, ha arra van épp szükség. Mert azért… igazából én a várost is szeretem.