Megélhetsz-e az igazi hivatásodból vs. Okés-e fizetni egy gyógyítónak?
Aggályosnak tartod, hogy fizess egyes szolgáltatásokért, közben rettegsz, megélsz-e majd a hivatásodból? Összefügg. Délután volt egy érdekes beszélgetésem a pénzről és a hivatástudatról, és a kettő kapcsolatáról. (Noha ez egy publikus diskurzus a Facebookon, a szereplőket inkább kisatíroztam, elvégre nem mindenki kedveli a nyilvánosságot.) Röviden: az ország egyik legkétesebb hírű tévémágusáról jelent meg cikk a Blikkben, aminek kapcsán felmerült a kérdés: ha ki is szűrjük a haszonleső csalókat, vajon korrekt dolog pénzt kérni életminőséget javító, adott esetben életmentő szolgáltatásokért? Mondanom sem kell, a téma rögtön megihletett, így cikk lett a véleménycsere tanulságaiból. Jobban belegondolva tehát, pénzt kerestem azzal, amit hivatásként választottam, de ingyen is megtennék. Az írást veletek is megosztom, aztán folytatódhat az eszmecsere itt, ha gondoljátok.
kép: A spoonful of happiness by Alephunky@deviantart
Éveken át kerested, mi az igazi hivatásod, aztán végül megtaláltad: szerelem volt első látásra. Időt, pénzt és energiát nem kímélve, tiszta szívből dolgoztál azon, hogy a szakma mesterévé válj, ami végül – évek, esetleg évtizedek áldozatos munkájának köszönhetően – sikerült is. Nem te állítod ezt, hanem a körülötted élők mondják, akik sokat köszönhetnek neked.
Nem hétköznapi robotmunkáról van szó, hanem a valódi hivatásodról: arról, hogy siket-vak gyerekeket tanítasz írni-olvasni, haldoklókat készítesz fel a végső búcsúra, betegeket gyógyítasz, hasznos és értékes tanácsokat adsz, környezetbarát technológiával tisztítod a vizeket… a példákat még sorolhatnánk. Szent és magasztos dolgok azért, hogy Földünk egy élhetőbb és szebb hely legyen.
Szereted és érted a szakmát, de épp azért válhattál az adott terület szaktekintélyévé, mert magadat is szereted. Megengedted magadnak, hogy azzal foglalkozz, ami igazán fontos számodra, ahelyett, hogy a társadalom elvárásainak igyekeztél volna megfelelni (“fiam, az ápolók semmit sem keresnek”, “csak az megy tanárnak, akit máshova nem vettek fel”, “a természetgyógyászok mind kuruzslók”, satöbbi). Bátor voltál, ezért lehetsz ma az, aki… és ami.
Ha azonban magadat szereted (és ez a teljesség felé törekvő, egész-séges, önmegvalósító emberek egyik legfontosabb tulajdonsága, üres üvegből ugyanis képtelenség mások poharába tölteni), érthető, hogy kényelmesen, nyugodt körülmények között szeretnél élni. Ahhoz, hogy jól éljünk, legtöbbünknek természetesen pénzre van szükségünk: enni, inni, biztonságos helyen élni a Maslow-piramis aljához tartozó alapvető dolgok, de mi nem a túlélésre játszunk, hanem örömteli élet építésén dolgozunk magunk és szeretteink számára.
Igen, pénzre, de legalábbis kézzel fogható anyagi javakra többségünknek itt és most (még) szükségünk van, és ebben semmi szégyellnivaló nincs. Számos magas tudatossággal bíró, bátor embert ismerünk, aki kivonult a társadalomból, és saját két kezével épített házában él a természet szívében, esetleg cserekereskedelmet folytat… de többségünk számára csak az ezzel járó szabadság a vonzó, a felelősség már nem az. Maradjunk tehát annyiban, hogy elfogadjuk a társadalmat, amelyben élünk, és a tényt, hogy itt és most a pénz is szerves része a biztonságos, kényelmes, örömteli életnek, amelyre vágyunk.
Mi van, ha nincs belőle? Minden nap “megmentjük a világot”, élettel, halállal, sorsokkal, testekkel és lelkekkel dolgozunk, de a munkánk nem kapja meg azt a megbecsülést, ami az áhított – és megérdemelt – életszínvonalat biztosítja. Mit tehetünk? Nos, a változás, mint minden esetben, most is benned kezdődik. Persze, a bérek nem fognak a hozzáállásod átkalibrálásával csettintésre az egekbe kapaszkodni, és az adók sem törpülnek láthatatlanná pusztán azért, mert a korlátozó hiedelmeidet levetkőzöd: egy nagy tudású, alázatos, örökké fejlődni vágyó ember azonban nyitott minden konstruktív lehetőségre, és már azt is tudja, hogy nem mindig az időnket kell bérbe adni munka címén, hanem a legjobb az, ha ötleteinket kamatoztatjuk*. Nem az tehát a kérdés, hogy miért alacsony egy tanár vagy orvos bére (természetesen méltatlanul az), hanem arról beszélgetünk épp, hogy felfedezi és megengedi-e magának azokat a – tisztességes – lehetőségeket, amelyek segítségével bő pénzhez is juthat.
“Helló, álljon meg a menet! Kérjek pénzt egy betegtől, mert gyógyulni vágyik? Képes vagyok segíteni rajta, de tegyem ezt függővé attól, hogy milyen mélyen tud a zsebébe nyúlni?” – kérdezheti most a gyógyító, aki több hatékony módszerrel is képes segíteni az embereken. “Ne mondd már, ha akkora gyógyító, akkor csak óránként öt rúgóért lehet bejutni hozzá! Milyen ember az, aki pénzt kér az életmentésért cserébe?!” – súgnak össze a háta mögött azok, akik sosem engedélyeztek maguknak annyi pénzt, hogy akár ötezer forintot is szánjanak egy szolgáltatásra, ami életminőségük javulásával járhat.
Ritkán veszik észre a fenti mentalitással bíró emberek (igen, minkét oldal, hiszen a két attitűd kéz a kézben jár egymással), hogy épp a pénzhez fűződő rossz beidegződéseik miatt nincs egy fillérjük sem egy sor olyan dologra, amire igazán vágynak. Pedig az alapszabályok egyszerűek volnának:
1. Csak olyan szolgáltatást veszek igénybe, ami számomra értéket képvisel. (Nem érdekelnek tehát a rossz ár-érték arányú ajánlatok, illetve azok a dolgok sem, amikre a reklámok szerint szükségem van, a valóságban azonban kitűnően megvagyok nélkülük is. Ha belefutottam egy szolgáltatásba, ami csalódást okozott, tanulópénzként könyvelem el a dolgot, és tovább lépek: megesik az ilyesmi, de idővel finomul a szűrőnk.)
2. Ha egy szolgáltatásra igent mondok, örömmel fizetek érte, hiszen az értéket hoz az életembe. (Ha már nem ez a helyzet, ideje szolgáltatót váltani, esetleg lemondani magáról a szolgáltatásról is: az, hogy két éve szükségem volt rá, nem jelenti azt, hogy ma is az van.)
3. Mivel értéket kaptam, örülök annak, hogy valamit én is adhattam cserébe, és jó érzés látni, hogy egy tehetséges ember kiegyensúlyozottan és jóllakottan tud tanítani/gyógyítani stb., amihez az én pár ezer forintom is hozzájárult. Emellett pedig ha még ennyit sem szánnék a tanulásra/gyógyulásra, akkor tulajdonképpen tőle várnám, hogy “megmentsen”, az önálló felelősségvállalás helyett, ami minden siker alapja.
Ha valaki ezt megérti, és a megvalósításra is képessé válik, a következő lépés az, hogy a másik oldalon, “szolgáltatóként” is egészséges működésre lesz képes:
1. A motivációim tiszták; időt, energiát, pénzt fektettem abba, hogy elsajátítsam a tudást, megszerezzem a tapasztalatot. Természetes, hogy reális, korrekt árat állapítok meg azért, hogy másoknak is juttathassak ezekből az értékekből. (Ha nem érzem a tudásomat és tapasztalatomat elég magas szintűnek, nem kérek pénzt vagy nem vállalkozom a tanításra/gyógyításra stb.)
2. Megérdemlem, hogy azzal a munkával, amit igazi hivatásomnak érzek, pénzt keressek. (Lehet, hogy eleinte részmunkaidőben, este meló után, de idővel akár fő megélhetési forrásként is.)
3. A pénz/ellenszolgáltatás nem egy mocskos dolog pusztán azért, mert sokan aljas módon használják. Mivel vannak, akik ezt még nem értik, nekik is lehetőséget adok a tanulásra/gyógyulásra stb. ingyenes alkalmak, akciók, anyagok stb. által. Az én önzetlen, minden ellenszolgáltatás nélküli segítőkészségem nem zárja ki azt, hogy kényelmes életet élhessek a megszerzett tudásomból és tapasztalatomból… és ez fordítva is így van (attól még, hogy a hivatásomból élek, segíthetek ingyen is).
Egyértelmű, hogy ezt a fajta gondolkozást nem lehet politikai vagy vallási diktatúrával elindítani (voltak már kísérletek rá, de mind kudarcba fulladt): ez az egyén szintjén történik, te döntesz. Addig azonban, amíg ellenségként és életünk megkeserítőjeként gondolsz a pénzre, nem várhatod azt, hogy áramolni kezdjen hozzád. A leírtak fénylében nyilván nem kérdés, miért…
És az állam, az alacsony bérek, az ordító főnök? Nos, ami rajtunk kívül áll, azon nem tisztünk változtatni. Minden máson viszont igen. És miért ne tennénk meg?
*Az igazi hivatástudatból dolgozó tanár taníthat egy iskolában, de tarthat magánórákat is, sőt: készíthet online tanfolyamokat, amelyek sok ezer emberhez eljuthatnak. Szervezhet előadásokat, amelyben nem csak a “tananyagot”, de módszereit is megoszthatja, publikálhat akár könyvet is a témában – ha nincs pénz magánkiadásra, első körben fizetős online tartalom formájában. Aki igazán komoly szakember, és tudásának megosztásában, átadásában is tehetséges, az idővel megtalálja a módját a jó értelemben vett, értékes gyümölcsöket hozó érvényesülésnek. Akkor is, ha eleinte akadtak nehézségek, amiket le kell győzni: figyelem, az akadályok a legnagyobb tanítómestereink, de ha megtanultuk a leckét, nincs már szükségünk rájuk.
Eszter's Offtopic 
boldoggá tesz,hogy nem tudok hozzászólni…..
azért tesz boldoggá,mert eddig én-zőségből itt vonyítottam volna az egyik végletben,míg a másik végletet szinte élem ….
:(
attól is boldog vagyok,hogy nem jut eszembe semmi, csak egy érzés,hogy igazad van….
én azok közé tartozom,akik nem engedik meg maguknak az 5-10- sok és gyere vissza mert 5 kezelés kell(?) ezreket, inkább nyomorékul maradnak, ámbár például a nőgyógyászhoz rákszűrésre csak privát meggyek 6000-ért, mert a köz-ellátás olyan fos, hogy ingyen sem kell…
hozzáteszem azt is, hogy nekem a “fizetés” probléma…én átadom a fizetés jogát a velem levőnek a pénzt is, csak ne nekem kelljen odaadni… (????-elmebaj)
Tücsi, meg tudod mondani, mi a baj azzal ha fizetned kell? A pénz olyan mint a hal: minél jobban szorítod, annál könnyebben kicsúszik a kezedből. Ha szereted Magad, akkor nem sajnálsz Magadtól olyan dolgokat, amire valóban szükséged van (más kérdés a fölösleges kacatok megvétele, de azt hiszem, itt az nem is kérdés). Ha szereted Magad, egészséges egyensúlyt tartasz fent Önmagad és a család igényei között is (vagyis nem mondasz le Magadról a gyereked javára, illetve nem veszel el a gyerektől csak azért hogy Neked legyen).
Nem a pénzt sajnálom, …..hanem a szituációba halok bele, hogy “fizetni” Valószínű egy rossz berögződés miatt :( , pl. a saját kollégáim hallgatom, mikor mesélik, hogy pofátlanul elvárják a borravalót a buszon az idősektől…Én nem tudom mennyit “illik” ráfizetni valamire… Hogy elvárják a kimondott összegen felül még a pluszt, zavar, hogy nem egyértelmű….. Nekem ezzel van bajom…
A másik… beleszaladtam olyan gyógyítóba, aki kimondottan csak a pénzre hajt…megrökönyödtem és szintén bevésődött egyfajta “félelem”…vagyis a hiba az én készülékemben van :((((((
Jó dolog az, amikor az ember azonosítja, hogy “ez nekem probléma”, mert utána jön a döntés, hogy együtt tudok-e élni vele vagy jobb lenne az életem, ha változtatnék. :) Muszáj néha kényeztetni magunkat: nem azt mondom, hogy egyik napról a másikra, “derült égből villámcsapásként” ez tízalkalmas csontkovácsos kezelés :), de kezdetként apróságok, amikre vágyunk… és közben mindig örülni neki, élvezni, hálát adni érte. Megngedni magunknak, hogy jó legyen, csak úgy, minden egyéb cél nélkül… :)
Eszter, brilliáns!! És köszönöm hogy ezt megírtad. :) Mert ez központi téma, nagyon is az. Egyrészt magához a pénzhez való hozzáállás, másrészt az értéktudat. Ez engem is érint jócskán, és nagyon hálás lehetek azért, hogy egy barátnőm megengedte, hogy egy “hitelszámlát” nyissak nála családállítás meg egyéb programokban való részvételért. Most már azonban csakis akkor fordulok hozzá, ha pénzt is tudok neki adni a segítségéért.
Én a magam tapasztalatából kiindulva, ha valaki nem áramoltatja a szeretetet és a pénzt (mert a pénz = szeretet), akkor soha nem is lesz neki arra pénze, hogy olyasmit kifizessen, amire szüksége lenne. A “nincs pénzem” a leggyakoribb kifogás – és igen, kifogás. Akinél ez a tény felháborodást vált ki, annak jobb lenne mélyen leásni a lelkébe, és megnézni, mi is a probléma gyökere… A másik, ami most már egyértelműen nem működik (nálam), a halmozás. Jövő szombaton lesz egy masszázstanfolyam, félretettem rá a pénzt, és nem szerettem volna hozzányúlni (biztosra mennék). Erre a héten sorra mondják le az órákat, vagy ha érdeklődik is valaki az iránt amit most csinálok, konkrét találkozóra és tanulásra nem kerül sor. Rájöttem hogy azért, mert a tanfolyami pénzhez nem akarok hozzányúlni – vagyis akadályozom az áramlást (bőségtudattal és kellő magabiztossággal kijelentem, hogy jövő szombatig még hatszor elő tudom teremteni a tanfolyamhoz szükséges összeget). Így eldöntöttem, hogy akkor megveszem azt a széket, amit kinéztem az IKEA-ban, hogy ne kelljen támla nélküli széken görnyednem addig se… És áramoltatok. Aki áramoltat, annak MINDIG lesz annyi pénze, amennyi abban a pillanatban éppen szükséges a számára. Ha nem rágódnánk folyton azon, hogy jövő héten miből fizetek, mikor addig még legalább egy hetem van (és kismillió pillanatom, amikor elég pénzem van), akkor simán áramoltatnánk a pénzt, és nem szenvednénk hiányt semmiből. Ez kvázi személyes tapasztalat, de aki nem hiszi, járjon utána :)
Bevezettem egy ideje, hogy minden számlát úgy fizetek be, hogy “befizetem a Telenornak ezt a hat rugó adományt, mert a szolgáltatásuknak köszönhetően bárhol az országban internetezhetek”, és élvezem a tudatot, hogy ez nekem jó. Ha a szolgáltatásból elegem lesz, váltok, de nem igyekszem nem felhúzni magam: így váltottam a UPC-ről a MindigTV-re a családi fészekben. Most már más kapja az adományt az értékes szolgáltatásért cserébe! :DDDD (Vicces, hogy azóta Gyöngyösön kb. háromszor kapcsoltam be a tévét, de akkor is. :))
Ó, én egy héttel az esemény előtt nem szoktam parázni a pénzen: addig még annyi minden történhet! Most már érzem, hogy meg kéne vennem a jegyet a Dead Can Dance-koncertre, de úgy érzem, megvár engem.
Én a Duran Duran koncertre megengedtem magamnak hogy nyerjek 2 db jegyet :D
És egyetértek, bele kell gondolni, hogy amit a másik nyújt nekem, az érték-e vagy sem. Ha nem, akkor nem kell többé költeni rá :) Ha igen, akkor viszont igenis boldogan ki kell fizetni azt az értéket… Ha mégsem megy boldogan, akkor nem a szolgáltatással van baj, hanem a pénzhez való hozzáállásommal.
Most még csak a facebook beszélgetést olvastam, de az, amit írtál, hogy aki komolyan akarja, az ki tud vonulni a társadalomból, és vannak is erre példák, hát ezt nem igazán értem, hogy gondolod. Inkább az előtted szólóval értek egyet, aki szerint erre nincs lehetőség, mert jön az állam, és kiakolbólít.
Talán itt olvastam azokról az emberekről, akik egyedül egy szigetre költöztek, de annak csak a jó oldalát írtad meg, hogy kiköltöztek, mert ezt akarták, és kész. De itt van pl. egy leírás egy férfiról, aki szintén egy szigetre költözött (http://vadonszava.blog.hu/2010/06/01/egyedul_egy_szigeten_1), mert ez volt az álma, de mire mindent elrendezett, hogy ezt megtehesse, már öreg volt! S mikor újra vissza akart menni, akkor is nagy akadályokba ütközött. Tehát egy ember, aki megvalósította az álmát, de nem a “normál” társadalmi élet helyett tette ezt meg, hanem azután!
Na meg aztán minden sziget és minden erdő valamelyik állam tulajdona, tehát ha mindenedet felteszed, hogy eljuss egy ilyen helyre, nekiállsz építkezni, élni, aztán valaki véletlenül észrevesz, és eltávolítanak onnan, téged pedig mindentől megfosztottak, a normál társadalmi élettől is, hiszen már mindenedet feladtad, és az egyedülléttől is, hiszen nem engedik, hogy használj bármilyen területet is!
Nem teljesen értem a hozzászólást, de annyit mindenképpen értek belőle, hogy Te azon a véleményen vagy, miszerint ha az ember megpróbál kitörni a társadalom által létrehozott korlátokból (mint amilyen pl az adózás is), akkor nagyon csúnyán megütheti a bokáját. Én erre csak azt tudom mondani, hogy a korlátok szintén belülről fakadnak, és amennyiben a hasadra ütve egyik nap azt gondolod, hogy fittyet hánysz a társadalomra, akkor valóban nem biztos, hogy megúszod. Amennyiben azonban minden elfogadásoddal a saját oldaladon állsz, felszámolod a belső korlátaidat, akkor a vonzás törvénye alapján külső korlátokba sem fogsz ütközni. Nem egy olyan embert ismerek, akik pontosan így élnek. Minden, ami az életedben megmutatkozik, a belső gondolataidnak, érzelmeidnek a tükre. Ha nincs Benned korlát, kívülről sem fog senki lekorlátozni.
Nem vágom, mi értelme azon merengeni, hogy “mi van, ha”, hiszen ezen az elven soha nem lépnék ki a házból, mert “mi van, ha fejemre esik egy féltégla, mással is megtörtént már”. Persze, a dél-amasonasi esőerdő eldugott törzseinek földjéről is kiderülhet, hogy az állam rendelkezik felette, de… most őszintén, van értelme ezen parázni? Mindegy, hogy én egy távoli, felderítetlen táj barbár és civilizálatlan földjén kezdek új életet, vagy veszek egy darab földet egy távoli megyében, és ott építkezem és termelem meg a saját gyümölcsömet, zöldségemet, tenyésztem a vágóállatomat, mindig előbukkanhat egy leleményes APEH-ellenőr, aki számlát kér rajtam számon (hallottad a sztorit, hogy a gasztroenterológustól végbélvizsgálatot kértek az APEHosok? lol). A kérdés az, hogy mennyire hagyom, hogy ez, illetve az ettől való félelem határozza meg az életemet.
ps.: Épp tudok egy tanyát, a semmi közepén Magyarországon, ahová gazdát keresnek lakhatással, komforttal, külön kecóba, napi háromszori meleg étellel. Tessék, ki lehet vonulni, ha valaki erre vágyik. de nyilván a földgolyón maradunk, egy aprócska európai országban, ahol előfordulhatnak sárga csekkek azért néha.
Cinzina, általában össze-vissza beszélek, ezért nem érted, vagyis nem érthető.
De a lényeg, hogy azt írod, nem egy embert ismersz, akik így élnek. Szerintem meg olyan ember is akad, aki próbálta, de belebukott. Így ez szerintem nem jó érv.
De amit a korlátokról írsz, részben elfogadom.
(Valahogy idegesít, mikor a vonzás törvényéről olvasok, hallok. Mikor kitört ez a “hiszti”, és felfedezték a vonzás törvényét, azt gondoltam, nagy ügy, ezt eddig is tudtam, mi ez a cirkusz. Ám nekem mindig nagyon rá kellett készülnöm, ha így akartam valamit elérni, és mindig csak kis dolgokban sikerült, így azt gondolom, ezt az élményt, lehetőséget mindenkinek magának kell kitapasztalnia és fejlesztenie önmagában, és nem lehet rá univerzális receptet adni, mint pl. az a könyv, ami erről szól, meg a sok kuruzsló, aki ezzel akarja megszedni magát.)
Eszter, viszont egy esőerdőben mások a viszonyok, arra nem is lehet felkészülni, csak ha az embert befogadja a törzs egy időre. (Tudom, most nem a lényegre válaszoltam.) A gazdát keresnek dolog egy alkalmazotti viszony, még ha koszt, kvártély is jár érte pénz helyett; ez egy függő helyzet, ugyanolyan, mint egy munkahely.
Amúgy az ezután kezdődő posztod is nagyon tetszik, bár egyik részem húzza a száját, mert közhelyparádénak és egy utópia leírásának tartja, a másik részem elgondolkodik, és igazat ad.
Kil, a vonzás törvényét én sosem úgy értettem, ahogy a Titokban le van írva. A vonzás törvénye azonban igenis működik… csak teljesen másképpen, mint a könyben van. A belső kisugárzás kifejezés talán kevésbé húz fel… :) (Bár ha ennyire idegesít a vonzás törvénye, akkor valamit nagyon elutasítasz benne, épp ezért kapod mindenhonnan…)
Tegnap igen érdekes élményben volt részem, amikor elmentem egy sráchoz, aki “igénybe vett”. Tele volt állatokkal, van 2 yorkshire terrierje is, melyből az egyikre ő azt mondta, soha nem viselkedett még úgy idegennel, mint ahogy velem. Folyton jött hogy simogassam, bújt és ugrált. (A kutya javarészt távolságtartó, és van hogy meg is ugatja a lakásba érkező idegent.) Kérdeztem a sráctól, hogy szokta-e nézni a kutyákkal suttogót (Cesar). Mondta igen, én meg mondtam hogy a pasi is az energiájával, a belső kiegyensúlyozottságával, kisugárzásával hat a kutyákra. Egyszerűen szeretetet sugároz a kutyák felé, amitől azok egy idő után kezesbáránnyá változnak. A srác kutyája is az én belső kisugárzásomra reagált, ergo fizikai bizonyítékot mutattam neki erre az egészre :)
bocs, rúgjatok szét, de aki ingyen osztogatja azt, amiért pénzt is kérhetne, én életképtelennek hívom. (nem arról beszélek, ha vkinek van egy földhözragadt foglalkozása, mellette pedig ingyen gyógyítja az ismerőseit alternatív módszerekkel, esetleg jósol nekik.) egy fair összeg elkérése mindkét fél számára hasznos, mert a vevő érezheti, h szolgáltatást vett igénybe, aminek számon kérheti a hatását, minőségét, az eladónak pedig a lelki töltekezés mellett még ennivalóra is jut.
Igen, és mennyi ilyet ismerek! Nem bízik magában, nem tartja etikusnak, satöbbi… A másik meg az, amikor valaki utálja a pénzt. Hát azt meg hogy lehet? Oké, hogy nem az az urunk, de igenis fontos eszköz, ami a kezünkben válik valamilyenné, sosem önmagában.
Én egyébként azt gondolom, hogy mindenki a “maga emberére” akad, akár szolgáltató, akár szolgáltatást igénybevevő oldalon. Én tudom azt, hogy engem az fog megtalálni, akinek szüksége van arra amit nyújtani tudok neki, és ha gondja van a pénzzel, akkor igazából nekem mutat tükröt, hogy van még bennem is mit alakítani a pénzhez való hozzáállásomon.