Nem akar többé fekete bárány lenni?

Negyvenen túl, egyszer csak gondol egyet és azt mondja, nem akar többé lázadni. Még nem tudja, mit is csinálna szívesen helyette, de a széllel szemben vizelésből elege van – csak élni szeretne. Támadják jobbról, támadják balról, támadják legfőképpen azokat, akik “beálltak a sorba”, akiket a “>>szürke egyenhamu<< vélemény- és ízlésdiktatúrája” magába szippantott.

Meg aztán ha ő, az Utolsó Mohikán innen kisétál, talán örökre üresen marad a helye. És különben is, hogy lehet csak úgy… elmenni? És tényleg: mi marad az “én” helyén, ha minden külső máz lebomlik, amelyet szubkultúrák, vallások és mozgalmak építettek körénk? Mi lesz “azzal, aki valójában vagyok”, ha már a gruftizmus, a szúfizmus vagy a feminizmus nem súgja meg, milyen ruhát viselhetek, milyen érzéseket élhetek meg?

“Aki nem lázad (a maga módján), ne is egyék” – olvasom futólag két nappal később. Nem reagálok, de tíz perc múlva még mindig bennem visszhangzik a mondat. Ó, mennyire, mennyire fontos volt számomra a lázadás akkor, amikor először ráébredtem, hogy a világ tele van egyenlőtlenséggel, irigységgel és materializmussal…! És persze ma is, mióta az eszemet tudom, lázadok. A magam módján – kezdetben ágyúdörgéssel, aztán csendes harccal, manapság pedig leginkább egyre tudatosabb döntésekkel. Sok-sok nemmel, ami nemessé tesz (észrevettétek, hogy az angolban ugyanez a szóképzés jelenik meg? nem=no; nemes=noble), és még több igennel, ami az életet jelenti.

És mégis, ma már azt mondom, hogy a lázadás önmagában véve – pláne, ha a külsőségek, szavak, elvek szintjén reked – kevés. Ahhoz, hogy építsünk, le kell rombolni a régit, de… ettől még nem épül fel az új. “Kijöttünk a sötétségből, de most mit csináljunk?” – nagyjából így fogalmazta meg a felvilágosodást követő reformkor problémáját az általános iskolai magyartanárom. Goldeneye blogger-kollégám még ennél is precízebben írja le az evolúció következő, szükségszerű lépését: “Valamikor birka voltam, de rájöttem, akár fehér, akár fekete, a birka az birka” (olvassátok el a kis mesét, nagyon találó). A népnyelv az utóbbit fekete báránynak nevezi (a bárány kicsi, még nem ivarérett birkát jelent).

Kétségkívül szükség van a fejlődési szakaszra, amikor a “szürke egyen-hamu” birkalétéből kilépve lázadunk, de fekete bárányként még mindig ezt az arctalan, homályos masszát éltetjük, csak éppen a másik oldalról. Lázadásunkkal foglalkozunk vele, energiát adunk neki, miközben magunkat is olyasmi alapján – annak ellenpólusaként – definiáljuk, aminek talán már rég nem kellene a valóságunk részeként működnie, hiszen csak úgy építhetünk újat, ha az utolsó porszemig leromboljuk a régit, és – ahelyett, hogy itt megállnánk, és kívülről várnánk a segítséget – tégláról téglára megalkotjuk azt, ami közben valahol mindvégig – a birkalét mindkét fázisában, létünk egyetlen programjaként – bennünk volt.

És igen, ez félelmetes. Félelmetes, mert nincsenek ott a megszokott kapaszkodók, amelyeket izmusok és anti-izmusok és a rájuk jellemző külsőségek és közösségek vezérelnek. Nincs kívül semmi, ami ne lenne bent is, csak eddig talán még nem vettük észre. De nincs más út, és egy ponton azt fogod mondani: nem akarom, hogy bármi is korlátozzon, sőt: nem akarom, hogy magamat bármivel is korlátozzam. Nem is tudnád. Már nem lehet, már nincs vissza út: a magból, ami magam vagyok, először virág lesz, aztán termés, teremtés.