Hogyan élhetnék meg én is az írásból?
“Szerintetek hol/hogy érdemes újságírói állásra pályázni? Nektek van benne tapasztalatotok?” – kérdezi egy bloggertárs az egyik kedvenc blogger-csoportomban. A továbbiakban nem idézném szó szerint, de lényegében arról beszél, hogy szeretne pénzt keresni az írással otthonról, fő- vagy akár mellékállásban. Megjegyzi, hogy “az ilyen lehetőségek olyanok, mint a fehér holló”, ezért nem tudja, hogyan kezdjen bele. Rettenetesen szeretnék reagálni, de még egy hétig büntiben vagyok, a csoportokban csak olvasni tudok, tehát félresöpröm a témát. Eltelik 24 óra, még mindig pörgök rajta, így elhatározom: írok a témában egy posztot, talán többeknek is hasznára válik, akik a kérdezőhöz hasonló cipőben járnak.
kép: unsplash.com
A válaszok jobbára arról szólnak, hogy ők is vágynak hasonló tevékenységre, de nem tudják, hogyan kezdjenek bele. Az egyik számomra leginkább szomorú megjegyzés egy szakmabelitől érkezik: “Nem akarlak elkeseríteni. Én újságíró vagyok, külpolitikával foglalkoztam – meg sok minden mással is -, most is állományba vagyok, de öt gyerekkel nem tudom vállalni a négy műszak+hétvégi beosztást. Van mögöttem tapasztalat, blogom is van, online magazinokba is szoktam írni, mégsem tudok “rendes” állást találni” – jegyzi meg, mire többen reményüket fejezik ki, hogy ez egy szép napon sikerül majd. Bennem közben felágaskodik az értetlenség: de mégis mi a francért szeretne valaki “rendes állást” találni, ha kreatív szabadúszóként kevesebb munkával kétszer annyit is megkereshet, miközben az idejének is a maga ura? Ezen a ponton már érzem, hogy poszt születik.
Kezdjük tehát az elején. Tizenegy, lassan tizenkét éve vagyok a pályán. Az első főállásra otthonról, médiakapcsolat nélkül, vidéken élő egyetemistaként jelentkeztem, online hirdetés útján. Akkor már volt egy blogom (nem ez), amit referenciaként meg tudtam mutatni, de egyébként csak a lelkesedés adta magát, még csak összeszerelő üzemben dolgoztam előtte betanított munkásként a suli mellett. Tele voltam ötletekkel, csillogott a szemem. Enyém lett a meló, de ez még nem adott olyan egzisztenciát, amiből mondjuk Pestre tudtam volna költözni: konkrétan 110 nettó volt a bérem, amit úgy képzelj el, mintha manapság 140-150-et keresnél. A 2008-as világválsággal elterjedő ingyenes gyakornoki pozícióknál nagyságrendekkel jobb lehetőség, de azért még nem az önálló, felnőtt élet a maga teljességében. Nem nagyon volt már ekkor teljesítendő kurzus a bölcsészkar kínálatában, de azért két félévre még beiratkoztam, hogy meglegyen a diákigazolvány, ami 90 százalékos kedvezményt ad a Volán-bérletre a bejáráshoz: nem mindegy, hogy 52 ezret vagy 5200-at fizetsz-e ugyanis 80 kilométer után.
Amikor ez a pozíció megszűnt, és minket elbocsátottak,- válság ide vagy oda, – egy hónapon belül találtam új főállást, mert akkor még azt hittem, annak mindenképpen lennie kell, nem is gondolkoztam másban. Úgy alakult viszont annak idején, 2009 tavaszán, hogy az egy hónapos keresési periódus eredményeként egy szerkesztői melóm is lett mellékesként, amit a főállás mellett a HR-esnek és a vezetésnek bejelentve is tudtam csinálni, mivel két nagyon más területről volt szó, amelyek nem egymás konkurenciái. Így tulajdonképpen beleláttam rendesen a főállás és a szabadúszás szépségeibe is: az előbbi induló projektként kezdetben rengeteget kívánt, de legalább voltak hétvégék és szabadnapok, az utóbbiból meg csak akkor volt pénzem, ha csináltam, tehát csináltam ám becsülettel, ahogy kellett. Nyolc és fél év után még mindig csinálom egyébként, egyetlen napot nem helyettesített más, ők a legrégebbi partnereim. Ad egyfajta tartást, hogy ezt a napi egyórás melót csináltam betegen, műtét után a kórházban, összetört szívvel, depressziósan vagy éppen fergeteges tengerparti nyaralások során is. Állandóság az életben, haha.
Telt-múlt az idő, és láttam, hogy részben a válság (utóhatásai), részben a médiapiac átalakulása miatt a főállásomban nem volt már lehetőség sem anyagi, sem szakmai előremenetelve: a dedikált termékek, amelyeken dolgoztunk, épp csak vegetáltak, illetve – print vonalon – sorra szűntek meg, viszont cserébe legalább kevesebbet kívánt maga a munka. Adta magát, hogy vállalok még fusikat, és hát kezdetben nem voltam túl válogatós: fiatal voltam, kellett a pénz. Volt, hogy ezresért írtam a 600 szavasokat, heti 10-et. Ennek is megvan a szépsége egyébként: ad egy rutint, hogy nem agyalsz, teszed a dolgod (20 perc egy anyag), és rengeteget tanulsz a visszajelzésekből. Egy idő után már csukott szemmel is tudod, mi hoz nézettséget. Pár év alatt a főállás mellett épp annyi fusim lett, hogy azokból már ugyanannyit kerestem, mint az alkalmazotti bérből, csak kevesebb dolgom volt velük, és otthonról csinálhattam őket: ez tetszett.
Ez egy egyszerű iparág, épp mint a villanyszerelőké vagy asztalosoké: megcsinálsz egy fusit, és ha ügyes vagy, megkeresnek máshonnan is hasonlóval. Közben a szerkesztőségekben eltöltött éveknek is volt haszna: az egykori munkatársaim jöttek-mentek a gyorsan változó médiapiacon, és egy-egy új helyen rendre eszükbe jutottam én is: dolgoztuk már együtt és jó volt, dolgozzunk újra. Mondtam, hogy mellékesben belefér, és onnantól fogva engem kerestek meg, ha cikkíró, PR-szövegíró, blogger, fordító vagy szerkesztő – tehát voltaképpen bármilyen tartalomgyártó kisiparos – kellett. Általában mindent elvállaltam, kérdés nélkül, ekkor már régóta albérletben laktam, terveztem saját kérót is, kellett a pénz. Közben persze az is tetszett, hogy ennyi mindennel foglalkozhatok: mindegyik feladat másért volt érdekes, izgalmas, és én nagyon örülök annak, hogy mindenfélét volt alkalmam kipróbálni az évek során. Elmondhatom magamról, hogy én tényleg csak akasztott ember nem voltam még ezen a pályán, piacon…
Közben persze töretlenül írtam – 2008 áprilisától – ezt a blogot is: ez volt a szerelemgyerek, amivel kapcsolatban soha nem jutott eszembe a pénz, mégis – paradox módon – ez hozta a konyhára a legtöbbet végül hosszútávon. Pár éve aztán egyszer csak csörgött a telefonom, és egy Nagy Cég Nagy Embere hívott találkozóra a központjukba, részleteket nem akart elárulni. Vakon mentem oda, a villamoson azon agyaltam, hogy biztos életmód cikkeket kérnek, és talán sikerül 5 rúgót kialkudni a 600 szavasokért (ha már ők kerestek meg), az jó biznisz volna, és nekik szívesen is írnék. Egy 600 szavas életmód-cikk fél óra, a tízezres órabér meg egészen királyi, számolgattam. Gondolhatjátok a meglepetésemet, amikor az asztalnál aztán ott ült pár komoly arc, és felkértek, hogy fontoljam meg fő termékük főszerkesztését. Are you fuckin’ kidding? Még jobban meglepődtem, amikor kiderült, hogy ők az én kiterjedt multis tapasztalataimat nem is ismerik: kizárólag blog alapján figyeltek fel rám.
Ez egy fordulópont volt. Most mondhatnám azt is, hogy itt ébredtem rá, hogy szintet ugrottam, innentől már nem az ezres-kétezres cikkdíjú kis önbizalmú névtelen copywriter voltam, de nem ez a lényeg: itt esett le a tantusz, hogy a médiapiac olyan szinten átalakult, hogy ma már egyetlen változatosan szerkesztett, még csak nem is többtízezres követettségű bloggal bekerülhetsz az utcáról egy szerkesztőségbe, méghozzá akár középvezetői pozícióban is. Hízelgett az ajánlat, de végül nem éltem vele: egy ilyen kaliberű cégnél főszerkesztőnek lenni menedzseri státusz, nem sok köze van azokhoz a dolgokhoz, amiket én szeretek csinálni. Ráadásul akkor már voltak partnereim szép számmal, imádtam, hogy rengeteg izgalmas dolgot csinálhatok: a zenei magazin szikár kritikáitól a pszichológiai lap mélyinterjúin át a családoknak szóló programajánlókig. Semmi kedvem nem volt beállni a nézettségharc taposómalmába egyetlen termékért, amelynél óriási fluktuáció, és a világ végén van a szerkesztőségük (és a már ott dolgozók közül is pályáznak a pozícióra, nyilván). A klasszikus kilenctől fél hatos felállás amúgy sem volt soha az én asztalom.
Ez az élmény rámutatott arra is, hogy ki vagyok és mit akarok: nem a menedzser, aki heti 20 órában tárgyal, a másik 20-ban meg stratégaként feladatokat oszt, hanem – bár a sales-szel, a marketinggel és a fejlesztővel szeretem személyesen tartani a kapcsolatot és stratégiai rálátásom és ötleteim is vannak, – a kreatív agy és a csendes végrehajtó vagyok: aki ihletszerűen elkészít egy számára fontos anyagot (véleménycikket, színes riportot, mélyinterjút, kritikát), illetve aki békében és csendben, babzsákfotelje kényelméből legyártja a megfelelő tartalmat, és közben el sem kell hagynia otthonát. Én ez vagyok, ez illik a habitusomhoz, és ehhez tökéletes szakmát választottam, a megfelelő keretekkel. Amikor két éve a főállás megszűnt, a szép emlékek ellenére is boldognak és szabadnak éreztem magamat: végre eljött az idő, hogy úgy éljek, ahogy mindig is szerettem volna! Persze, korábban is eljöhettem volna a cégtől, de a hosszú évek munkaviszonya miatt bölcsebb volt kivárni a megszűnést, hiszen több hónapnyi végkielégítés jár ilyenkor az alkalmazottaknak.
Igen, most decemberben lesz két éve, hogy szabad vagyok, és imádom minden percét. Szuper projektekben veszek részt nagyszerű emberek társaságában (van köztük állandó és alkalmi megbízások), magam osztom be a napirendemet, és nyilván lényegesen jobban keresek, mint alkalmazottként. Persze, katás vállalkozóként nincs SZÉP-kártya, táppénz meg szabadnap, de ez nem nagyon zavar, hiszen ez egy öngondoskodásra épülő rendszer: a bruttód és a nettód között alig van különbség, tehát sokkal többet tudsz félretenni így, mint alkalmazottként valaha is (tegyük hozzá, a médiamunkások 90 százaléka ebben az országban EKHO szerint adózik főállásban is, vagyis csak a minimálbér után kap táppénzt és egyéb juttatásokat). A több tiszta bevételt mi tehát nem eltapsoljuk, hanem arra fordítjuk, hogy legyen egy bázis betegség, gyerekvállalás, illetve – az idősebbek esetében – nyugdíj idejére. És közben nem vagyunk olyan kiszolgáltatottak, mint egyetlen főállással lennénk, ami bármikor megszűnhet, gazdát cserélhet, átszerveződhet…
Mindezek fényében nem igazán értem, miért szeretne egy tapasztalt kolléga – pláne öt gyerek mellett – főállást, ahol kevesebbet is keres és mások is osztják be az idejét, plusz még kiszolgáltatottabb is jóval, mint szabadúszóként, nincs meg a biztonság, a garancia arra, hogy jövő hónapban és azután is kap bért. A klasszikus szerkesztőségi munka inkább pályakezdők számára ajánlott, akik így – megfelelő mentoráció mellett – sokat tanulnak és remek kapcsolati tőkére tesznek szert, tehát innen jó elindulni. Szerencsére már ehhez is lehet a blog a kapu: Sixxtől Kulcsár Rebekán át Hódos Hajniig rengeteg főállásút szedtek össze blogokról a nagy cégek, nyugodtan lehet kizárólag erre is építeni. A jelenlegi partnereimre 60 százalékban blog, 40 százalékban volt kollégák útján tettem szert, átlagosan két-három havonta akad újabb megkeresés, és sok állandó feladatra ezek közül már nemet kell mondanom, idő és energia híján.
Az egészséges egyébként az, ha van két-három olyan fix partnered, akikkel minden hónapban hatjegyű összeget hozol tető alá, és mellé vannak 20, 30, 50 ezret hozó kisebb állandó és időszakos, illetve alkalmi melók is, amelyek kreatív színt és/vagy presztízst adnak a munkádnak (felkérnek, hogy írj egy antológiába egy fontos témád mentén, publikálj egy napilap ünnepi különszámába, rendszeresen készítesz egy interjút vagy riportot egy két-három havonta megjelenő kiadványba, satöbbi). Ennek a felállásnak a nagy előnye az, hogy élethelyzettől függően tudod őket variálni: ha épp világkörüli útra indulnál backpackerként vagy babáznál egy 24 órás felügyeletet igénylő örökmozgó mellett, tudsz napi 1-3 óra munkát igénylő, kevesebb fókuszt és agyalást igénylő feladatkörökre erősíteni, ha viszont szakmai presztízs és kihívás a cél, szaladgálhatsz helyszínekre akár napi 20 órában is oknyomozni, ásni, mélyre szántani, utazhatsz sajtóeseményekre külföldre heti szinten, amihez csak kedved van. A munka freelancerként az életstílusodhoz alakítható, amire más keretek között aligha van lehetőség.
Néhány jó tanács a végére, aminek én örültem volna annak idején:
1. Írd a blogodat, mikroblogodat rendületlenül, szerkeszd ügyesen. Ne szegje kedved, ha épp kevesen olvassák, ne akarj vele direktben pénzt keresni, ha hivatásos cikkíró, blogger, szerkesztő szeretnél lenni: tekints rá portfólióként, referenciaként, és legfőképpen: szenvedélyként, ami nélkül nem tudsz élni.
2. Jelentkezz minél több helyre: az álláshirdetésekre éppúgy, mint csak úgy random magazinokhoz – ha tetszik nekik, amit csinálsz, úgyis sor kerül előbb-utóbb valamilyen együttműködésre. Nagyon kérlek, ne keseredj el, ha egy délután írtál húsz helyre és egy hónapon belül sehonnan sem jött válasz: mindannyin ismerjük ezt az érzést, de ez nem a te értékedet mutatja, hanem sokszor épp akkor és ott nincs keret új külsősre, nem érnek rá bővítéssel foglalkozni, esetleg nem is egy platformon vagytok világnézetileg, satöbbi. Tartsd nyitva a szemed, és figyeld a lehetőségeket, jönni fognak.
3. Ne rögtön nagy dolgokban gondolkozz (saját rovat a Vogue-ban), az alacsony presztízsű aprómunka
a, elképesztő rutint ad
b, alázatra nevel
c, remek eszköz kapcsolatépítésre, ha precíz vagy
d, robotpilóta üzemmódban is végezhető más (akár nem szakmába vágó) melók mellett, ha hulla vagy a nap végére.
Eleinte elég egy-egy kisebb meló a főállásod mellé, az egyik hozza majd a másikat, idővel tudsz majd szelektálni és szanálni is.
4. Eleinte vállalj többet és dolgozz erőn felül, hogy lásd, mi a leginkább testhezálló számodra, és kik azok a partnerek, akikre hosszútávon is építeni lehet, mert stabilak a piacon és téged is (időben) kifizetnek. Árnyékra vetődés mindig van/lehet, de közben más partnerek garantálják a megélhetést, tehát nem éhezel, ha egy projekt a sok közül fuccsba dől vagy megszűnik.
5. Ha van rá forrásod, vállalj be egy médiasulit, mert
a, megtanít a szakmai alapokra (például sajtóműfajok a gyakorlatban)
b, újabb eszköz a kapcsolatépítésre ez is
c, ad egy egészséges szemléletet a túléléshez.
Én annó a KOS-ban rengeteg értékes ismeretet és ismeretséget szereztem (már pályán voltam, amikor belecsöppentem), tartottam órákat a TV2 Médiaakadémián, most például szeretettel tudom ajánlani a Wesley Média Képzést is, ahová szintén felkértek oktatónak, már összeállítottam egy elég pöpec – értsd: gyakorlatias – kis tematikát.
6. Nagyon tudatosan fejleszd az íráskészségedet is, hogy minél messzebbre kerülj a sallangtól és a modorosságtól. Ez egy életre szóló munka, nálam is tart még…
7. Képezd magad a társ-szkillek szintjén is, hasznos, ha tudsz képet és videót szerkeszteni, ha nem csak angolul, hanem más nyelven is jól beszélsz, satöbbi, satöbbi.
8. Legyen egy (vagy több) jól körülhatárolható nichéd, vagyis témák, amelyeknek “szakértője” vagy. Járj konferenciákra, tanfolyamokra, kövesd az aktuális trendeket az adott témákban.
9. Folyamatosan legyél “bekapcsolt” állapotban, gyűjtsd a témákat, légy médiacsúcsfogyasztó, reagálj, próbáld ki magad minél több műfajban, figyeld a nagyokat, tanulj tőlük, sőt: a legjobb, ha mindenkitől tanulsz. Azoktól is, akik nagyon tetszenek, és azoktól is, akik nagyon nem. Ha rögtön lehülyézed és idézetes párnákkal azonosítod Oravecz Nórát, valószínűleg nem figyelsz eléggé.
10. Zárásként pár szót az ingyenmunkáról, mert jó eséllyel találkozol majd vele: a blogod ezt bizonyos mértékig kimeríti (lásd 1-es pont és bizony nem véletlenül az az első a listán…), de egyébként légy óvatos. Akkor vállald csak, ha kapsz érte valamit (nagyon komoly szakmai mentorációt, egyéb tevékenységeid promócióját, segítő közösséget/összehangolt csapatmunkát, rálátást egy nagy cég működésére, esélyt a későbbi anyagilag is gyümölcsöző együttműködésre, óriási erkölcsi vagy szakmai kielégülést, stb.), és persze megengedheted magadnak (van tartalékod, még a szüleid gondoskodnak rólad vagy legalább nem emészti fel minden idődet a feladat).
Kedves pályakezdő, pályamódosító, néha magát kiégettnek érző vén motoros, szeretném, ha tudnátok, hogy rengeteg lehetőség van, és ha ég – illetve újra fellobban – bennetek a tűz, szakmailag és anyagilag is rengeteg örömben lehet részetek!
Eszter's Offtopic 
Érdekes írás, kívülállónak is, a tanácsok meg ésszerűnek tűnnek. (kötelező udvariassági kör letudva) :-)
No de ami eszembe jutott, hogy sohasem értettem: valaki csinál valamit, tökmindegy mit ír, testépít, alkot, fest, farag stb. ha egy kicsit is komolyan gondolja, hogy a viharba kérdezheti egyáltalán, miként lehet megélni ebből? Ezek munkás _és_ kreatív dolgok. Ez most lehet, hogy közhely, de ha nem szívvel csinálja az ember, akkor úgysem fog belőle megélni, de még pénzt keresni sem. Ami jó, ami eredeti, az előbb-utóbb jó eséllyel áttör. Ha van kitartás, nagyobb eséllyel. Kell a szerencse is, nem vitás, és a célfétisiszta, sikerorinentált társadalmunkban arról szokás beszélni, hogy kinek hogyan sikerült – utóbb a siker úgyis igazol majdnem mindent. Azokról a számosakról, akiknek nem jött össze, nem szól a fáma.
De aki (állítólag) ír, és kérdezi, hogy ebből hogyan lehet megélni, hát az inkább csak álmodozik. Kicsit olyan, mint amikor valaki a Kreatív Hobbik csoportban feltölt egy képet öt tucat összecsukható, elektromos tábori fapináról, hogy “ezekhez most jutottam hozzá ingyen, szerintetek mit lehet ebből alkotni?” Hát baszod, ha megkérdezed, akkor neked semmit és az már régen rossz.
Volt egy fotós tanárom, egyszer megkérdeztük tőle, hogy de hát mégis, mi a siker titka. Aszonta, hogy fotózzatok nagyon-nagyon sokat és nézegessük profi fotósok albumait nagyon-nagyon sokat. Ennyi. Az sem baj, ha eleinte utánozunk, mert ha van bennünk valami, ez előbb-utóbb átjön, de legrosszabb esetben is, ha művész, sztárfotós nem is, de egy kiváló iparos válhat belőlünk.
Gondolom, az írással is így van: sokat kell írni, nagyon sokat olvasni (jókat) és előbb-utóbb, kis szerencsével, sok munkával lesz abból valami. Nyilván sokat számít, amiket írtál, de az első kettő nélkül mit sem ér – ahogy tkp. írod is.
Megjegyzem, én biztos ideges lennék egy ilyen kérdéstől.
Értem, mire gondolsz, és igazad van: ha valaki szenvedéllyel ír, testépít, farag, fotóz, épít gyufaszálból kastélymaketteket (végez bármilyen tevékenységet), akkor nem igazán kerülheti el, hogy előbb-utóbb egyre jobb legyen, és ebben a minőségében a lehetőségosztók ne látnák meg a potenciált. Viszont sokaknál nem a képességkészlettel van baj, hanem a brutális önszabotázzsal, erről itt írok bővebben: http://ujegyensuly.hu/onismeret/a-tehetseges-de-szorongo-es-az-atlagos-de-proaktiv-te-miert-nem-jutsz-elore
Igen, létezik az a típus, aki faszán ír, lesz egy 120 ezres látogatottságú posztja, erre jön egy troll/beleköt egy irigye, és két hétre bezárja a blogot (ilyen érdeklődés mellett, egész SEO-vára összeomlik stb.), aztán megnyitja ugyan, de fél évig nem publikálja egyik posztját sem, amit megírt. A szorongás, önszabotázs gyakoribb, mint hinnénk, és rengeteg tehetség marad háttérben így. Persze más kérdés, hogy én sem azért írok, mert azzal keresek pénzt, hanem mert nem tudok nem írni. Szóval aki tud “nem írni”, az vajon tényleg elkötelezett, vagy csak ábrándozik? Látod, ez viszont jó kérdés. (Írás helyére természetesen bmilyen egyéb tevékenység behelyettesíthető.)
Nagyon tetszett ez a téma. Köszönöm! Nekem idegen nyelven van blogom, megfogadom a tanácsaidat. Amit írsz az önszabotázsról, sajnos nekem is megvan néha. Többször bezártam a blogot, pedig ajánlották már nagyobb “ugyanolyan nyelvű” portálok hogy megjelentetnék a cikkeimet, vagy adtak lehetőséget, hogy írjak, nem kellett. Túlzottan parázok a sikertől. Volt egy sikeres korszakom, de olyan sok rossz rakódott rá, nem bírok kimozdulni az utóbbi történések rossz hatásai alól, és nem tudok hinni a sikerben. Pedig akarok. Nem akarok önszabotőr lenni.
Annyira optimista, amit írsz, hogy ez jutott róla eszembe ellenpontnak: https://www.youtube.com/watch?v=q-JgG0ECp2U
(A szerencse szerepéről szól.)
Szerencse? Hosszú évek napi szintű aktivitása mellett nem tudod kizárni, hogy egy ponton azok figyeljenek fel rád, akiknek a megélhetésed köszönheted majd, mert tudtok együttműködni. Lehetsz bármilyen peches, ha nem rejtőzködsz, kiderül, mit tudsz.
A szerencse egyik (nekem nagyon tetsző) definíciója: szerencse az, amikor a képesség és a lehetőség találkozik.
Igen, ez egy jó definíció. Ám az is tény, hogy minél több időt rak bele az ember valamibe, ennek annál nagyobb esélyét adja meg.
Na ja, elvégre egyrészt a képesség javul, a lehetőség meg egyre nagyobb, pl. ha blogod van, minél tovább megy a dolog, annál nagyobb az esélye, hogy valaki rátalál.
Talán két kimatekozható tényező van: az, hogy mennyire látható, amit csinálsz, és az, hogy mennyi időt raksz bele. Ez minden tevékenységre igaz, akár gyufaszálból készítesz kastélymaketteket, akár testépítő vagy. Az önszabotázzsal az a baj, hogy pont ezt a két faktort tépázza meg: rejtőzködik az illető, nem érzi méltónak, jónak magát, letöri a visszautasítás és trollkodás, illetve könnyen feladja: próbálkozik egy ideig, aztán nem csinálja tovább, mert csalódott. Így kallódik el sok jó képességű ember.
Nagyon jó cikk. Esetleg nekem is motivációt adhatna, ha témailag hajlandó lennék kimozdulni a komfortzónámból, amire viszonylag ritkán van példa.
Kedves Eszter! Elöljáróban annyit, hogy jó régóta olvasom a blogodat, szeretem a témáidat és a stílusodat is, de eddig még sosem kommenteltem. Nem is a cikk fő témájára reagálnék (bocsi), de volt itt egy mondat, ami mellett nem tudok elmenni szó nélkül. Erre gondolok: “…konkrétan 110 nettó volt a bérem, amit úgy képzelj el, mintha manapság 140-150-et keresnél.” Na én itt nagyon elszomorodtam. Nem kötözködni vagy trollkodni akarok, nem is nyomorverseny, csak egy másik történet ugyanebben a témában: én 2011-ben költöztem fel Budapestre, az akkori fizetésem nettó 75.000 körül volt, amiből futotta az albérletre (persze nem egy egész lakásra, de egy félszobára igen), ételre, mindenféle szükséges dolgokra, plusz anyukámtól kaptam minden hónapban egy tízezrest, hogy tudjak azért színházba menni, könyvet venni is. A vidéki kisvárosban, ahonnan eljöttem, a szüleim generációja keresett havi nettó 90-100 körül, ezért – persze nem is sokalltam, de – nem keveselltem olyan nagyon a saját kis pályakezdő fizetésemet. Valahogy olyan normálisnak tűnt. Jelenleg közalkalmazottként havi nettó 121.163 Ft-ot keresek, és tekintve, hogy 2016-ban a medián bér bruttó (!) 160.000 Ft volt, az ország fele még erre a havi bérre gondolva is vágyakozón sóhajthatna fel. Szerintem most keresek a “normális” egyik alsóbb kategóriájában.
Ilyen körülmények között nem tudom nem felbosszantani magamat, amikor olyan kijelentéseket hallok, hogy havi nettó 200 alatt már ki sem érdemes kelni az ágyból, vagy hogy a havi nettó 150 az maga a nagybetűs csóróság. Élünk egy jópáran ebben az országban, akik nem nagy lábon élve persze, de kijövünk valahogy abból a havi 120-ból is, és a 80-90 ezret kereső beteghordókra meg dajkanénikre gondolva még szerencsésnek is érezzük magunkat. Elkeserítő és nagyon ártalmas, hogy lassan kettészakad az ország anyagi helyzet tekintetében, a bérolló csak nyílik és nyílik – erről persze nem te tehetsz, és nem is megfeddni akarlak a fizetésed, a véleményed vagy bármi miatt, csak szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy a te valóságod arról, hogy mi számít rossz fizetésnek és mi nem, nincs fedésben az ország és az olvasóid egy jelentős részének (lsd. medián bér) a valóságával. De cáfolj/cáfoljatok meg nyugodtan, tényleg érdekel, hogy másoknak mi a mérce, ha a fizetésről van szó (csak ez is egy olyan téma, amit Mo.-n még mindig nem igazán illik felhozni, haveri, baráti társaságban sem).
Kedves Botanika,
ne is mondd, én is rengeteg embert ismerek, akik méltatlanul keveset keresnek, sajnos a családon, rokonságon belül is ez a jellemző. Ez egy nagyon szomorú, elkeserítő dolog, ami ellen mindenképpen harcolni kell. Köszönet a Sándor Máriáknak meg a Pukli Istvánoknak, hogy ezekről a dolgokról is beszélnek, mert többek között pont az egészségügy és az oktatásügy szereplői vannak a legrosszabb helyzetben. Ezek nagyon méltatlan, felháborító dolgok.
Az, hogy én speciel nem tudtam még 110-ből különköltözni, egyszerű matek volt: 70 ezer körül volt egy egyszobás garzon bérleti díja (ma már ennél több…), 10 ezer a BKV-bérlet és azért minimum 30 ezer a kaja, ha az ember nagyon összehúzza magát, és akkor még nem vettél ruhát, műszaki cikket, nem voltál fogorvosnál, nődokinál stb., nem romlott el semmid, nem voltál beteg… Nálunk a családban a részletre vásárolt holmi nem volt divat, inkább nem vettük meg, amíg nem gyűlt rá össze a pénz, így aztán én ebben nem gondolkoztam, de tény, hogy sokan részletre vesznek mindent, mert csak úgy megy nekik.
Hogy mi a minimum, ami a mindennapi megélhetéshez kell? Szerintem egy 250-300 már rendben van, mert akkor nincs az, hogy mindig mínuszban van az ember, és fizetéstől fizetésig él, hanem lehet egy kicsit előre is tervezni. Én ezt lőném be minimálbérként, ha a szakpolitika ezzel bízna meg – nyilván nem fog, de nagyjából ez az emberi életminőség méltóságának egy határa. Az, hogy sokan ez alatt kényszerülnek élni, véleményem szerint felháborító, és az ország szégyene. A Béruniót is támogatom, pártállástól függetlenül minden ilyen kezdeményezés üdvözlendő.
Eszter, a 300 ezres fizetés, már megbocsáss, de mint ötlet is nonszensz. Komolyan kérdezem: hol élsz? Ennek az országnak a gazdasági teljesítőképessége egyszerűen nem teszi lehetővé, hogy ez jellemzővé váljon. Utópiának is meggondolatlan. Egyetlen módon lenne lehetséges: az ország eladósodásának nagyságrenddel való megnövelésével (ld. Argentína). A bérleti díj Pesten elhiszem, hogy annyi, amennyi, de már az agglomerációban 50-60 ezerért három szobás, kertes házat kapsz. Hivatalosan, szerződéssel, nem “okosba”. Ebben hárman egész jól el lehet lenni. Én havi 36 ezerért béreltem egy egyszoba-összkomfortos lakást, ebben a fűtés+gáz benne volt. Keleti félórára (van kerület, ahonnan tovább tart beérni a Belvárosba), utolsó vonat Pestről éjfélkor indul, az első meg talán négykor. Nem csak a fizetés kevés, az elvárások is irreálisak, ahogy Botanika írta. Iszonyatosan nagy gáz, hogy 200 ezerért nem akarnak elmenni dolgozni kezdők(!), miközben egy egyetemi docens fizetése pont ennyi. Az országban munkanélküliség van – közben pedig százezres a munkaerőhiány, és NEM okvetlenül a képzettség hiánya miatt. Ahány vállalkozóval vagy munkahelyi vezetővel beszélek, mind erről panaszkodik, meg arról, hogy a nyeretlen kétévesek olyan elvárásokkal jönnek, ami a sokéves gyakorlattal, és magasabb képzettséggel rendelkező vezetők fizetésével azonos.
Nem azt mondtam, hogy ez a reális a jelen gazdasági helyzetben, hanem azt, hogy – keresem – “nagyjából ez (250-300 nettó) az emberi életminőség méltóságának egy határa”. Azért nagy különbség, hogy mi kivitelezhető, és mi nem jelen pillanatban. Én a feltétel nélküli alapjövedelemért se írtam alá annak idején a PM-nek, mert olyasminek látom ezt a gondolatot, mint az örök élet-ingyen sör kombót a Kétfarkú Kutyánál: jól hangzik, jó is volna, de come on…
A magyarországi területi egyenlőtlenség egy külön sztori: az, hogy brutális különbségek vannak főváros és “vidék” között (nem abszurd, hogy vidéknek hívjuk Budapest viszonylatban a városokat is? én ezt sokáig nem tudtam, gyerekként a “vidék” a Gyöngyös körüli kis falvakat és tanyákat jelentette), és egy nyírségi, borsodi ember jó eséllyel Pestre kényszerül költözni, hogy munkát találjon, és akkor itt még nem beszéltünk a fizetésről.
Persze, hogy bizonyos szinten 120 ezerből is meg lehet élni, de én itt az életminőségről beszélek: brutális, belerokkanáshoz vezető hitelek nélkül, kényszerkapcsolatokból kilépve, mert jelenleg sok rossz házasság szól arról, hogy “egyedül nem megy”. Példának pedig nem hozzászólásomban nem a szakmai tapasztalat nélküli “nyeretlen kétévesek” nyomorúságos helyzetét hoztam fel, hanem az ápolókat és pedagógusokat, akik már jó ideje pályán vannak.
Ami a “nyeretlen kétéveseket” illeti: nagy baj, hogy nálunk nem divat a középiskola, főiskola/egyetem melletti munka: középiskolásként még csak egy-egy hétvégén és szünetben kisegítőként, részmunkaidőben, hogy munkatapasztalatot szerezzen az ember, de felsőoktatás mellett már szakmai jellegű kisegítőmunka, ami ad egy rálátást az adott területre. Ilyenkor még jobban segít a szülő, van állami támogatás is diákként, egy remek alkalom az alapok építésére, és akkor a realitás talaján marad a fiatal, és nem félmilliós fizut vár nulla tudással 25 évesen.
Nem értek egyet, alapvetően nem. 200 ezerből élek, havi 80 ezer a gyerektartás (tehát maradt 120), lazán fizetem vissza a lakáshitelt (mivel tavaly vettem egy saját kertes házat), nyáron két gyerekkel utazom külföldre, táncolni, szórakozni járok, kiállításokra (Budapestre elsősorban), stb. Milyen emberi életminőség az, ami szerinted nekem nem jut? Tök fura nekem, hogy ENNYIRE a pénz az életminőség mércéje, kifejezetten torz szemlélet eredménye – szerintem. Egyszerűen nem igaz, hogy a 200 ezer KELL. Pláne nem a 300. Miért ez a ragaszkodás pl. Budapesthez, még ha ott is dolgozol? Néhai sógornőm jut eszembe: ő egészen konkrétan sznobizmusból akart pesti maradni. Hivatkozott arra, hogy “vidékről” (értsd: 15 percre az akkori lakóhelyétől!) nem tud moziba menni. Ja, hogy onnan se ment, legfeljebb évente kétszer?
A 80 ezer már tényleg nagyon gáz, ezt elismerem. Úgy, hogy én 100-ból élek valójában, hiszen bő 20 még lejön a hitelre.
Munkagyakorlat: egyre gyakoribb, de (sajnos?) egyre inkább külföldön. Ami csak azért gáz, mert megint az irreális elvárásokat növeli, egyébként nagyon-nagyon hasznos, félre ne érts.
Az összeghez: ez egy körülbelüli összeg, nyilván van, aki valamivel kevesebből, és van, aki csak többől tud kijönni. Egy medián. Sok mindentől függ: hol élsz, hogy élsz, mennyire gondolsz a jövőre (betegség, gyerekvállalás, nyugdíj), satöbbi. Ez az a keretösszeg, amiből már lehet tervezni, nem szorul az ember mindenben hitelre, ha pl. építkezik, felújít, satöbbi.
A vízfejűséghez: a Nyírségben, Borsodban stb. nincsenek munkalehetőségek, a többség onnan dolgozni költözik Pestre, nem a moziért. De ott egy Gyöngyös, ahonnan főként bejárás van a közelség miatt, reggelente a 4:15-ös, 4:20-as, 4:30-as, 4:45-ös és 5:00-ös, 5:15-ös buszok mindig dugig vannak, fürtökben lógó emberekkel. Nincs munka, szar munka van, hiányzik egy generáció: 1000 Ft/90 perces pilates és jógaórák fuccsoltak be azért, mert ez drága volt az ottani nem fizetőképes keresletnek. Persze, hogy nem jó ez így, nem egészséges, de ezek a tények sajnos.
Hogy mennyiből TUD kijönni, az kvázi magánügy. Van, aki csak havi kétmillióból tud. Én azt állítom, hogy EMBERI módon ki lehet jönni kevesebből, tehát az állításod, hogy az emberi léhez 250-300 ezer kell, egyszerűen nem igaz.
Vízfejűség: tudom, épp eleget árok, látok az országból ;) Én pont Budapest agglomerációjáról írtam, nem a Nyírségről. Hanem arról, hogy attól, hogy munkát Pesten kapsz, még nem kell 70 ezres garzonban lakni.
“200 ezerből élek, havi 80 ezer a gyerektartás (tehát maradt 120), lazán fizetem vissza a lakáshitelt (mivel tavaly vettem egy saját kertes házat), nyáron két gyerekkel utazom külföldre, táncolni, szórakozni járok, kiállításokra (Budapestre elsősorban), stb.”
Hűha, egyre szkeptikusabb vagyok. Nem akarok a zsebedbe turkálni, de ha már magadat hoztad fel példának, mondanál néhány konkrétumot:
– milyen hitelnek a törlesztőrészlete 20 ezer forint?
– mennyi a házad rezsije kábé?
– milyen gyakran jársz budapestre, és az kábé mennyibe kerül?
– hol voltál külföldön a gyerekekkel, hogy mentetek oda, hol szálltatok meg, és kábé mennyi volt a vége?
– mutatnál néhány hirdetést, ahol 50-60 ezerért háromszobás házat adnak ki bp. agglomerációjában?
Elnézést, nem kötekedni akarok, de vagy pénzbűvész vagy, vagy nincs kibontva minden részlet.
1. De. kötekedésnek érzem, és zsebben turkálásnak, olyan dolgokat kérdezel, ami a lényeghez nem segít hozzá, de legalább semmi közöd hozzá.
2. Esetleg személyi számot nem kérsz?
3. Pestre hetente egyszer-kétszer járok, a jegyem alkalmanként 1300 Ft oda-vissza. A belépő meg annyi, amennyi, nyilván nekem sem olcsóbb. A hitel olyan, minek a részlete+kezelési költsége+kötelező biztosítás kb. 20 eFt. Miért érdekel részletesebben? Utazni olyan helyre utazunk, amit ki tudok fizetni, vonattal és/vagy busszal megközelíthető, Magyarországnál nem drágább de inkább olcsóbb, és lehetőleg nem “nyugat” (ez ízlés, és nem ár kérdése elsősorban). Pl. Montenegró, Albánia. Apartmanokban szálltunk meg és majdnem naponta, legalább egyszer étteremben kajáltunk. Nyilván olcsó (de helyi) étteremben, McDönciben pl. nem jártunk. Ja, rezsi: marha jó kérdés, de 20 eFt lehet tokkal-vonóval. Pl. télen hűtő helyett spájz van, a kettőből fűteni csak egy szobát fűtök, ha nincsenek nálam a gyerekeim, TV nincs (elvből). A kaja TALÁN egy kicsit a kibontandó részlet, kertből van a gyümölcs és a zöldség egy kis része is (májustól november végéig), ilyenkor idénygyümölcsöt eszünk (mármint a gyerekek is, ha nálam vannak), plusz július-augusztusban dinnye-hegyek. Az utolsó körtét tegnapelőtt ettem meg, de az alma még a fán van. De lassan természetesen jön a vásárolt gyümölcs. És kevés húst eszem viszonylag, de azért van az is. Hirdetést nem mutatok, nem keresgélek. Mondtam, ennyiért adtuk ki, és nem azért, mert hülyék voltunk, hanem mert ennyi egy hetvenakárhány m2-es ház bérlete, nagy kerttel. Én meg annyiért béreltem egy kis lakást, amennyit írtam. A kérdésed (meg még egy-két másik is) nem kicsit olyan, mintha kételkednél a szavamban, de akkor miért nem azt mondod?
Pénzbűvész? Vannak munkatársaim, akik kicsit kevesebb pénzből még autót is tartanak fenn. Most nem azokra gondolok, akiknek csak az állásukból kevesebb a fizetésük, de kiterjedt magántevékenységet folytatnak ;)
A kibontandó igazából az, hogy elvből ellenzem a fölösleges fogyasztást, nem csak anyagi okokból. Ilyen pl. az autó. Ilyen minden, ami végül kukába kerül. Ilyen a sokadik ruha. A használtabb pólók pl. jók biciklizéshez, kirándulásra. Stb. Ezzel a 300 ezer Ft mint az “emberi” élethez szükséges minimum nekem nem csak, sőt, nem is elsősorban azért bántja baromira a szemem meg az agyam, mert hányan élnek sokkal kevesebből, hanem merőben elvi: a túlfogyasztást a túlfogyasztás és a környezeti és társadalmi problémák között rendkívül szoros összefüggés miatt ellenző gondolkodásom miatt van. Kifejezetten téves, hibás, de legalább veszélyes gondolkodásnak tartom, amely az emberiség jövőjét épp úgy veszélyezteti, mint itt Magyarországon az ország jövőjét (ezt már kifejtettem, azt hiszem). Az a megközelítés, hogy egy bizonyos szemlélet mellett mennyi fizetésre LENNE szükség, miközben persze (remélem) tisztában vagyunk vele, hogy ez az elvárás nem reális (és akkor sem lenne az, ha nem épülnének stadionok, meg Mészáros Lőrincek), ez a lovon való fordítva ülés kiváló példája.
Nézd, a fene sem akar veled veszekedni, de szerintem a kérdéseim a lényeghez segítenek hozzá igenis.
A ház bérleti díját például azért kérdezem, mert én most rákerestem, és egyetlen egy ilyen hirdetést sem találtam. Úgyhogy igen, kételkedem abban, amit mondasz, de nem kötekedni akarok, és örülök, ha rám cáfolsz.
Ami pedig a kerti gyümölcsöket illeti, látod, itt vannak a részletek, amik nem voltak kibontva. Persze, ha az embernek elég nagy kertje van, és elég sokat foglalkozik vele, a házat meg nem fűti, akkor meg lehet élni 120 ezer forintból, de nyilván 50 meg 30 ezer forintból is, tényleg csak a kert nagyságán múlik.
Csak hát ne tegyünk úgy, mintha annak nem volna anyagi vonzata. Amíg a kertben gyümölcsöt permetezel, addig nem írsz például cikket, ez ilyen. Fel kell szorozni az órabéreddel a kertben töltött időt, és voilá, az annyiba került.
És eleve ne tegyünk úgy, mintha ez mindenkinek járható út volna. Például asszem valami 2 millióan élnek mo-on mindjárt panelban. Ott nincs idénygyümölcs sajnos.
Szóval ha azért írod, hogy 120 ezerből kényelmesen lehet élni, mert van kerted, és elvből annyira szegényesen élsz, amennyire csak bírsz, akkor a válasz az, hogy valójában NEM lehet 120 ezerből kényelmesen megélni. Erre gondoltam a részletek kibontásával.
De még egyszer, nem veszekedni akartam, nyilván neked így jó, a legjobbakat hozzá.
Kerti gyümölcs: fene sem permetez. Másrészt fene sem akar ilyen cikket írni (illetve akarnék, de nem tudok, úgyhogy inkább azzal foglalkozom, amihez értek). A gyümölcs nyáron 5-10 eFt-tal járul hozzá a kiadások csökkentéséhez, évi szinten ez mondjuk, na, mondjuk 60 eFt. Nem, a kertnek VALÓJÁBAN nem sok köze van az egészhez. Nem szegényesen élek, hanem nem pazarló módon. Tehát a válasz az, hogy de, meg lehet élni 120 ezerből, csak nem kell úgy tenni, mintha az emberi élet alapja a költekezés lenne (közben meg persze vadul lájkolni José „Pepe” Mujicát). És akkor talán mégis megéri az emberiség a következő századfordulót is. Ha a szemlélet marad, akkor erre csekély az esély.
Más, hirdetés: ez ugyan 80 eFt, de 3 szoba, 105 m2 50 eFt Ráckeve (HÉV) 75 m2 kertes. 5 perc alatt ennyi. Ha tovább is keresel, alighanem találsz még. Miért érzem még inkább, hogy keresés helyett kötekedsz?
Na, túl korán küldtem el. Szóval a 80 eFt az Mogyoród.
Engem nagyon érdekel a pénzügyi tudatosság kérdése, sokat foglalkozom ezzel már jó ideje. Én egyelőre sokkal többől tudok megélni vagyis inkább élni, mint amennyiből szeretnék, pedig már rengeteg dolgot kivettem az életemből, sok téren eléggé puritán módon élek. Nincs már kocsim, nem járok kozmetikushoz (ez, mondjuk, allergia miatt alakult így), fodrászhoz is ritkán, régebben sokkal több és drágább ruhám volt, stb,, felsorolhatnék még sok mindent.
Amit nagyon rosszul csinálok, az a kaja-téma, pedig nem eszem sokat és többnyire főzök magamnak, de még mindig túlvásárolok.
Azt, hogy általánosságban meg lehet-e határozni egy minimumot, nem tudom most eldönteni. Kapásból ugyanaz mondtam volna, mint Eszter, de közben ez a minimum önmagában nem megfogható, mert függ szemlélettől, önismerettől és pénzügyi tudatosságtól.
Én talán nem is összeget mondanék, hanem inkább azt, hogy a minimum az lenne, hogy az embernek meg legyen oldva a lakhatása, a változatos és egészséges étkezése, legyen lehetősége feltöltődésre, pihenésre, valami hobbira, önfejlesztésre, és lehetőleg ne úgy, hogy minden csak kompromisszumos megoldással működjön.
Nekem volt olyan, hogy sokkal több pénzből éltem, mint most, mégsem volt minőségi az életem, mert rosszul gazdálkodtam az időmmel, az energiámmal és a pénzemmel. Kellett idő, hogy rájöjjek arra, hogy nekem mit jelent a minőségi élet, mi fontos és mi nem, mi mit ér meg.
Igen, alapvetően téves összegben kifejezni azt, hogy mi kell az emberi élethez, épp ezen akadtam fel. A másik az, igen, hogy mi a valóban fontos – neked.
Hát nézd, de mondasz egy egyéni élethelyzetet, és azt mondod, arra elég a 200-as fizu is. Ha nem volna a gyerektartás 80, a 120 is elég volna. Viszont én azt látom, hogy ez tényleg teljesen egyéni: a többségnek – hangsúlyozom, nem mindenkinek és nem minden élethelyzetben – ennyi nem elég, legalábbis nem hitel és/vagy családi segítség nélkül.
Én magamról tudom, hogy BKV-val járok, kozmetikusnál, körmösnél még sosem voltam, fodrászhoz 3 havonta elmegyek, amúgy magamnak festek, moziba/színházba 2-3 évente jutok el, de azért a Tescóban naponta elmegy 2-3 ezer forint a hűtőbe valóra, nagybevásárlás 15-20 körül van, Fundamenta havi 20 ezer, valamint műszaki cikkre és szolgáltatásra megy el rengeteg pénz: tudod például, hogy vidéken egy felső koronasor 350 ezer forint, Pesten megvan 700 is? Egy gyökérkezelés 15 rugó szinte mindenütt, tömés 10. Nőgyógyász alkalmanként 15, szülés kereken 150. Mobilszámla minden hónapban 10500, mobilnet 7500… ezek munkaeszközök, nem tudod megspórolni.
Nyilván, ha van egy örökölt/örökségből vett/családi támogatással szerzett/több évtizedes hitelre vásárolt otthonod és makkegészséges vagy, legfeljebb TB alapú rutineljárásra szorulsz 5 évente, nem szülsz, nincs komplex orvosi beavatkozást igénylő problémád, nem kell bkv-zni, mert gyalogló/bicikliző távolságra van a melóhelyed, kocsira sincs szükséged, mert “fél óra a Keleti busszal” stb., lényegesen kevesebb pénz is oké, de ez azért egy-egy speciális élethelyzet, a többség annyira nem válogathat.
Biztos az is sokat számít, hogy ki mit hozott magával, ki mire költ. Nálunk az a családi minta, hogy az egészség az első, arra költeni kell, nem bízhatja az ember a véletlenre, hogy majd félév múlva sorra kerülsz TB alapon is stb. Máshol az autóra költenek, főként vidéki kisvárosokból származók, mert napi 3 db buszuk van, az autó a szabadságuk záloga, akkor már legye j, biztonságos, gyors, kényelmes stb. A példákat még sorolhatnám, mert tényleg rengeteg egyéni eltérés van, és nyilván van olyan élethelyzet, ahol egy darab 120 ezres fizetésből meg lehet élni, de lássuk be: nem ez a jellemző. Ettől függetlenül elhiszem, hogy vannak, akik így is méltó életet élnek, ezzel nem vitatkozom egy percig se.
Az egyéni élethelyzetem egyrészt nem is olyan egyéni, másrészt írtam, hogy elfogadom, hogy Pesten annyi az annyi, de nem kell ragaszkodni Pesthez. Az a gondom azzal,amit írtál, hogy az “emberi élethez …”, hogy konkrétan létrehoztál ezzel egy normát. Amivel egyrészt degradálod (nem elítélően, hanem együtt érzően, ami persze mondjuk Lázár Jánoshoz képest alapvető különbség, de akkor is) azt a formát, ahogy nagyon sokan élnek. Nem az emberi élethez kell annyi pénz, amennyi szerinted, hanem ahhoz az életformához, ami neked megfelel. Amit én a magam részéről elfogadok, a normává tételét nem fogadom el. Leírtam már, hogy miért nem.
Pl. te többször leírtad, hogy városi ember vagy, akkor igen, valószínűleg neked kell annyi pénz, pláne a FŐvárosban. Én meg irtózom a várostól hosszabb távon.
Igen, a hitel 20 éves, a részlete benne volt a matekban.
Szülés: tudom, van két gyerekem. Jó, az egyik otthon született, ami akkor 5 eFt volt, ma se lenne 10 (ha nem lenne törvénytelen), és persze teljesen érthető, ha valaki kórházban akar szülni akkor is, ha előre nem látható komplikáció (ha meg igen, akkor épelméjű ember kórházba megy). Az első nekem is kórházban született. 14 éve, 50 eFt olcsó volt akkor, + apás szoba+szülésznő is választott volt, tehát ő is kapott asszem 10 ezret. Ja, és dula is volt, neki már nem is tudom, mennyit adtunk. Nyilván ki tudom számolni, hogy ma menyi lehet. A fél szájam protézis meg híd, azt is tudom, mennyi. 20.000/fog már óccsó. Iszonyú rosszak a fogaim, óriási szerencsém, hogy a falu az egyik az ország 2-3 települése közül, ahol önkormányzati fogászat van, ráadásul jó orvosokkal. De korábban a pesti fogorvost fizettem, és kibírtam.
Még egy kis gazdaság-matek. Válásunk előtt volt olyan (igaz, azóta volt infláció, de béremelés nem, szóval egy kicsit azért olcsóbb volt az élet), hogy ebből a 200 eFt-ból meg a két gyerek utáni családi pótlékból (meg esetleg a minimálbér utáni GYES-ből, ha jól emlékszem, 30 eFt volt, de volt feleségemnek utána sem volt munkája legalább egy évig) éltünk négyen, elég nagy rezsivel és 50.000(!) forint havi törlesztő részlettel. Most jön Gyogyó bácsi, és közli, hogy nem hiszi el, de ez legyen az ő problémája. Megéltünk. Nehezen, néha tologatott rezsiszámlákkal, nyáron a Balatonra mentünk, nem tengerhez, nagy ritkán volt némi családi támogatás is, de nem rendszeres. Na arra már én is azt mondom, hogy kemény volt, megterhelő. Pláne egy gazdaságilag teljesen nem-tudatos, elszállt, fontossági sorrend felállítására képtelen feleséggel.
Okés, elfogadom, hogy igazad van abban, hogy szigorú összeghatárt húzni és azt mondani, hogy azalatt garantáltan méltatlan az élet, valószínűleg erős. Viszont azt gondolom, tényleg 250-300 az a lélektani határ, ami ahhoz kell, hogy ne lógjon ott Damoklész kardja a vállunk fölött állandóan: tehát ne kelljen se szorongani, se várni, várni, várni, várni, se brutális hitelt felvenni, se rettegni váratlan élethelyzetben sem: tartós betegség, munkahelymegszűnés, pályamódosítás, hármasikrek születése, váratlan kiadás (elromlott mosógép, hűtő, porszívó) esetén se, és akkor se, ha a gyerek cipője kiszakad, ha kedvező feltételű tanulmányi kirándulást ajánlj fel az iskolája, satöbbi. Ergó “méltó élet” alatt én egyfajta biztonságot értek, és nekem a biztonság azt jelenti, hogy bármi történik, ami miatt átmenetileg nincs bevétel/kevesebb a bevétel/több a kiadás, az alap életszínvonal külső segítség/szívesség és hitel nélkül nagyjából 6 hónapig fenntartható. Persze más kérdés, hogy kinek mi a biztonság, ugye, és hogy a biztonságérzet hozzátartozik-e a méltó élet fejében lévő képéhez…
Egyik: NEKED van ott a lélektani határ. Meg persze sokaknak másoknak is. A TE (TI) egyéni helyzetedben, életfelfogásoddal, értékrendszereddel. Pont annyira egyéni, mint az enyém.
Másik: milyen gyerek, milyen tanulmányi kirándulás? Az egész vita onnan indult, hogy egy egyedül élő embernek mire van szüksége!
Biztonság: olyan nincs. Az a szocializmusban volt. Vagy ha van, a 300 ezer sem jelenti. Ha arról beszélünk, hogy legyen egy tartalék, ahhoz fél-egy-két évig kell jól keresni, vagy pár különmunka, mittudomén. Utána a tartalék már megvan, megélhetsz kevesebből, illetve egész idő alatt kevesebből éltél, hogy legyen tartalékod. Ha a tartalék megvan, és mégis kell a 300, akkor a biztonság már mellébeszélés, egyszerűen a tartalékodat őrizve ugyan, de a havi keresetedet feléled. A tartósan annyi, az tehát nem biztonság, hanem drága élet. Ezzel együtt igen, a biztonság ilyen formája NEKED kell, ami teljesen elfogadható, de a te EGYÉNI képed a méltó életről, nem norma és nem “a” méltó élet. Nekem az a biztonság, hogy az eddigi két alkalommal, mikor nem véglegesítettek/megszűnt a munkahelyem, mindkétszer 0 napig voltam munkanélküli.
Összesítve: Eszter, te, aki a normák ellen elég sokat szólsz, legyen a heteronormativitás vagy bármi egyéb – észre sem veszed, hogy normát állítasz. Igaz, legalább nem mondod, hogy aki másképp gondolkodik, az megvetendő – de azzal, hogy “emberhez méltó” életről beszélsz, mégis eléggé kirekesztő vagy. Pedig máskor azért te is egyetértesz azzal, hogy az emberhez méltó élet nem elsősorban anyagi kérdés, pl. mikor valaki Rolex-szel meg bőrcipővel akar csajozni.
BTW: Friss élmény tegnapról. Egy fog kezelése Pesten: 26 ezer. Jó. Nyilván, lehet vmivel olcsóbban is, de nagyságrendileg ez a norma itt.
Elég rég voltam Pesten fogásznál, talán 4 éve. Akkor 8 eFt volt egy tömés. Újlipóciában, Szent István park környéke, tehát nem a Havanna lakótelepen. Ennyire felment azóta?
“Most jön Gyogyó bácsi, és közli, hogy nem hiszi el [..] Megéltünk. Nehezen, néha tologatott rezsiszámlákkal [..] Na arra már én is azt mondom, hogy kemény volt, megterhelő. ”
De hát figyelj, Gyogyó bácsi is tisztában van vele, hogy Mo-on milliók élnek meg ennél kevesebből, én csak azért kérdeztem vissza (és azért hitetlenkedtem), mert nagyon könnyednek/virágosnak, tavaszban szökellőnek festetted le ezt az életet. Most azért te is írod, hogy kemény tud lenni.
Ennyi, pontosan ugyanezt gondolom én. Lehet csinálni, millióknak sikerül is, és NEM jó móka, senkinek sem írná fel az orvos receptre, hogy “kedves hölgyem/uram, ha rossz a kedve, vágjon bele az életbe Mo-on 120 ezerből, azonnal felvidul”. Mert nem vidul fel. Én csak ennyit akartam mondani. :)
“Most azért te is írod, hogy kemény tud lenni.”
Ha nem csak a számodra fontos kulcsszavakra figyelnél, nem magyaráznál félre. Igen, kemény tud lenni. ha 120-160 ezerből (időszakok szerint változott, de volt, legalább egy évig az alsó határ is) nem egyedül, hanem négyen élünk. NÉGYEN, ismétlem, nagybetűvel, hátha így elolvasod.
“de már az agglomerációban 50-60 ezerért három szobás, kertes házat kapsz. Hivatalosan, szerződéssel, nem “okosba”. ”
Szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatban.
Belinkelnél 3-4-5 ilyen hirdetést?
Ennyiért adtuk ki konkrétan a házunkat másfél éve. És ez volt a reális ár a faluban. Ami város ;)
Ha az összehasonlítás a téma, akkor pl. nekem a 250-300 már a nagyon magas szintű mennyország lenne, szédületes luxussal. Főleg, ha mindketten ennyit keresnénk – úristen, ha fejenként 300-at hazavinnénk, én abból már leigáznám az Univerzumot kábé. :)
A mostani fizetésem, két egyetemi diplomával, a szakmámban dolgozva vezetőként a fent említett alsó összegnél jóval kevesebb, a férjem pedig annál is kevesebbet hoz haza – ketten élünk valamivel több, mint 300 ezer forintból. Ebből lakáshitelt fizetünk, plusz lakáskasszát, plusz én most az egyetemi tanulmányaimat, eszünk, ruházkodunk, sportolunk és évente egyszer egy kis nyaralásra is futja. Ha néha sikerül némi pluszmelót vállalni, akkor a bejövő összeget félretesszük szűkösebb időkre.
Nyilván ez egy európai bérhez képest kevés, és az életszínvonalunk is sokkal alacsonyabb, mint egy nyugati embernek, de hát ez Magyarország. Persze, jó lenne utazgatni is, és jobb lenne, ha nem kéne nagyon matekozni, ha valamelyikünknek új kabát kell vagy új cipő, és ha magánorvoshoz kell menni valamiért, az is boríthatja kasszát, de igazából ez megoldható okos gazdálkodással – úgy is fogalmazhatnék, hogy a mi jövedelmünk az az összeg, amiből már lehet gazdálkodni úgy, hogy jusson is maradjon is. Én ennél csak rosszabb anyagi körülmények közt éltem régebben, tehát tényleg nincsenek nagy igényeim, és nem érzem kevésnek, amim most van. Nem szeretnék ennél több tárgyat, egyebet vásárolni, ami viszont jó lenne, az az anyagi biztonság, illetve nagyon vágyom egy kertes házra. Úgy számolom, hogy ez, ha nagyon szerencsések vagyunk és marad a mostani helyzetünk, talán ötven éves korunkra összejöhet.
Igen, ez van, ez a valóság. Nem azt mondom, hogy örüljünk neki, de álomvilágban élni miért is jó? Én például annak sokkal jobban örülnék, ha mondjuk Pakisztánban vagy Nigériában úgy élhetnének az emberek, mint nálunk – mint ha én élnék úgy, mint Angliában az átlag.
“Jelenleg közalkalmazottként havi nettó 121.163 Ft-ot keresek, és tekintve, hogy 2016-ban a medián bér bruttó (!) 160.000 Ft volt, az ország fele még erre a havi bérre gondolva is vágyakozón sóhajthatna fel.”
Részletkérdés, nincs nagy jelentősége, de találtam egy ilyet:
“A magyar fizetések medián értéke nagyjából 240 ezer bruttó, azaz 150-160 ezer nettó, kedvezmények nélkül.” (Budapesten, ezt már én teszem hozzá, és főleg szellemi foglalkozásban nyilván magasabb.)
http://24.hu/fn/gazdasag/2017/10/19/292-ezer-forint-volt-az-atlagkereset-augusztusban/
Azt egyébként értem, hogy ha 2 medián keresetű ember összeáll, abból már lehet matekozni, sőt, vidéken biztos egyedülállóként is megy a dolog, de bp-en nem szívesen lennék medián keresetű egyedülálló.
Mindig is nagy enigma volt ez egyébként nekem: hogy ahogy megyek az utcán, mindenütt házak meg autók, és az mind tartozik valakihez, és honnan van az embereknek olyanjuk?
Nekem nincs, és fogalmam sincs havi 100-120-150 ezerből hogyan állnék neki. Van itt valami nagy trükk, amit nekem még nem mondott el senki.
Hitelnek hívják, és százezrek rokkannak bele. Diploma, autó, lakás, bútor, műszaki cikk, nyaralás, karácsonyi ajándék. A metrón most van egy babaszoba-berendezős hitelreklám, épp ma nézegettem: pont azon gondolkoztam, hogy a 120-ból élők hogyan oldják meg ezeket a dolgokat, és a reklám szépen rávilágított, hogy bizony így. Aztán nyugdíjig talán szabadok lesznek, ki tudja, de közben ebbe komplett gazdaságok is belebuknak, lásd görög válság.
A másik: olvastam egy kutatást arról, hogy a régi párok hány százaléka maradna együtt, ha egy nulla kerülne a fizetésük végére. Hogy ez a szám 20 alatt van, elég sokat elmond az anyagi kényszerűségekről, amelyek a szoros párkapcsolatokat, házasságokat alakítják. Bizony, egy igen széles réteg nem tudna egyedül élni a béréből, bármi is történjen, ezért inkább tűr, nyel, szenved.
Botanika! Jó felvetés volt. Gőzöm sincs ma “mi” a jó kereset. Anno 90 nettóval kezdtem vidéken, és 6 éve külföldön utána. Szerintem ha ma 120 nettót összekaparnék, akkor jól állnék már, abból kiindulva
Mármint ha otthon élnék
Á, nem állnál jól, ne hidd, azóta már egy belvárosi garzon díja az annyi. Régen éltél itthon, felmentek az albérletárak. De valami brutálisan.
Az jutott eszembe és kifejezetten érdekelne a véleményed, hogy tkp. mi is az írói tehetség? Honnan jön? Mert ha pénzt keresel az írással, az bizonyos értelemben mindenféleképpen siker, a sikerhez meg kell a tehetség is. Ha csak anyagilag is, eképpen sikeres Oravecz Nóra is, még ha az írásai, pláne a regényei gyakorlatilag értékelhetetlenek, de tehetséges írónak éppen ezért én nem mondanám. Szóval még ez sem olyan egyszerű…
A sportolóknál viszonylag egyszerű a tehetség kérdése, még ha valamiféle PC-illem nem is teszi lehetővé, hogy egy gyerekről idejében kimondják: semmi keresnivalója a pályán, ringben, tornateremben. Pedig a képlet elég egyszerű, gyakran a szülőkre elég egy pillantást vetni és nagy biztonsággal borítékolható a kudarc. Ha az ambiciózus apuka 169 cm, anyuka 162, akkor a gyerekből szinte biztos, hogy nem lesz profi kosaras, röplabdás, kézis. De a sportág választókon – ha nem is küldik el a gyerekeket – szinte azonnal látni, hogy mi a helyzet. Odadobnak a 4-5 évesnek egy labdát, hogy kapja el, ha tízből tízszer elkapja, az jót jelent, ha csak kétszer sikerül, az kevésbé. És akkor még nem beszéltünk az olyan “gonosz” tesztekről, amikor mondjuk tíz gyereket felszólítanak, hogy szaladjanak a kosárhoz és mindenki szerezzem egy labdát magának, de a kosárban csak 9 labda van. Megcsináltatnak a kölykökkel 4-5 ilyen feladatot és az állandó kis balfék sajnos valószínűleg híján van annak a győzelemorientált motivációnak (és agressziónak), ami nélkül nem lesz jó sportoló valaki.
Egy leendő zenésznél is vannak elég jól mérhető, érzékelhető képességek. Egy abszolút botfülű gyerek valószínűleg nem lesz jó zenész (esetleg dobos, az igen), mint ahogy egy fa-, orr- vagy kappanhangú sem kiváló és sikeres énekes – bár ez utóbbiakra a tehetségkutatók nyertesei sok esetben rácáfolnak. Másfelől közelítve, a technika persze rengeteg gyakorlással fejleszthető, de van, amit nem lehet pótolni. A legjobb heavy metal énekesek 4-4,5 oktávos hangterjedelmét nem lehet gyakorlással elérni és kell valami legyen a kiemelkedő gitárosok kezében is, ami nem tanulható. Tény, pl. Jimmy Pageről írták, hogy már gyermekkorában 6-8 órát gyakorolt naponta, így a technikájáról már 14-15 éves kora körül beszéltek. Szintén nem gyakorlás kérdése volt Freddy Mercury, vagy akár Frank Sinatra, Elvis hangszíne.
No de mitől lesz átütő egy író? Minden sokat olvasó, könyvmoly gyerek jó fogalmazásból az iskolában, akik szakmából sokat írnak, gyakran egész jó íráskészségük fejlődik, nem egy ügyvéd, bíró írt már lendületes, olvasmányos dokumentumregényt, életrajzot. De azért ez nem jelent jó írót. Írónál mi az a plusz, honnan jön, nem tudom. Abban lehet valami, hogy egy kalandos, változatos, nagy örömökben _és_ nagy csapásokban gazdag élet jó alap. Persze, nyilván a kalandos élet sem garantál semmit, de én pl. Moldovát azért imádtam, mert sokszor nem csinált mást, mint megírta a maga életét, de azt jól.
Nehéz elképzelni a szépírót, aki elefántcsonttoronyból alkot maradandót, bár éppen a mai napig listavezető Jókai, aki korának meg író-szupersztárja volt, épp nem bírt különösebben mozgalmas élettel. Mikszáth írta róla, hogy a írói hiányosságai (többek közt az egyik legjelentősebb, a gyenge jellemábrázolás) annak tudható be, hogy “sohasem volt a házában kis koporsó”. Azaz, örömből sikerből sok jutott neki, de a nagy bajok, tragédiák elkerülték.
Szóval szerinted mitől lesz igazán jó író valaki?
A szépírót meg a tartalomgyárost azért különválasztanám: mindkettőhöz kell nyilván íráskészség, de különbség azért van. Mindkettő sallangmentes már jó esetben, de az előbbi egy mester, aki tudatosan figyel a szavak hangulatára és a szerkezetekre, amelyek sokat hozzá tesznek a tartalomhoz (hangulatot, karaktert festenek), tehát a szöveg eszközei, az utóbbi meg iparos munkás, aki főként attól jó, hogy érzékenyen reagál témákra, új szemszöget képes láttatni, össze tud kötni nézőpontokat, szövege milyensége ugyan fontos, de másodlagos, elég, ha nyelvtanilag és stilisztikailag rendben van. Egyszerűen más mindset a kettő: lehet persze szépíró és médiamunkás is az ember, sok nagy írónk és költőnk élt így (többnyire anyagi kényszerűségből), de tudni kell kapcsolgatni az üzemmódok között.
Bár Eszter lett megszólítva, elmesélem egy nem olyan régi élményemet a témában. Megismerkedtem egy holland/angol kiadónak a tulajdonosával és feleségével nemrég, vacsora közben hosszan beszélgettünk erről a témáról is. Aztán egy témámmal kapcsolatban elmondta, hogyan lehet arról könyvet írni és sikerre vinni ma. A lényeg: a könyv megírása előtt a közösségi médiában fel kell építeni egy közösséget a témám körül, lehetőleg ez ne (csak) magyar nyelvű közösség legyen, folyamatosan posztolni, nem feltétlenül blogposztokat, hanem képeket, linkeket, akármiket. És amikor ez felépült, akkor nekik szólva írni egy könyvet. A kiadós ember szerint egyértelmű, hogy sikeres lesz, engem meg tehetséges írónak fognak tartani. Legalábbis a közösség tagjai biztosan. :D
De ez a siker, az eladás, az írói tehetség nyilván más, nem feltétlenül egy a kettő, vagy igen?
Akárhogy is, abban, hogy kit látunk jónak, szerepe van a kánonnak is szerintem, de a trendeknek, és ma már a közösségi médiának is.
Nekem a kedvenc szerzőm Umberto Eco, ő nagyon sikeres és tehetséges, és úgy sikeres és tehetséges, hogy olvassa a professzor és az eladó is. Nála azt látom, hogy rengeteg élményt szerzett, rengeteget olvasott, nagyon figyelt, folyamatosan tanult, és ami fontos: mindig meg tudott újulni, és nagyon széles réteghez tudott szólni. Valamint mindig jelen volt a kulturális életben, ott volt, amikor történt vmi. A megújulásában fontos, hogy nyelvileg is tudott változni, alakulni, újulni, de azzal is foglalkozott, hogyan tudja áttenni korábbi íróságát a netre.
Szóval, szerintem az írói tehetség ma már összetettebb dolog, és nemcsak a jól írást, a nyelv kivételes használatát, a valóság meglátását és annak újszerű ábrázolását, stb.t jelenti.
No igen. A kontextus, hogy mikor, hol jön ki a mű, rengeteget számít, persze. Annyiban kiegészíteném magam, hogy nyilván a jó írás, a nyelv kiváló használata és az újszerű ábrázolás önmagában nem elég, nem lehet öncélú: valaminek a szolgálatában kell, hogy történjék.
Mivel épp festünk, gondolkoztam azon is, lehet-e ez a tájfestő és a szobafestő analógiája: mindkettőből van tehetséges és kontár is, mindkettőhöz kell szakmai tudás, kreativitás és gyakorlat is, de mégis más a kettő. Az egyik képes lehet a másik munkájára, de maga a két munka nagyon más habitust kíván.
A tehetséghez: nagyon szomorú vagyok jó ideje, mert nyelvileg magával ragadó könyvvel alig találkozom. Legutóbb egy gyerekkönyv vitt a nyelvével magával.
A fordítások jelentős részén érezni a gépet, a slendrián nyelvhasználatot, a magyar kortárs sok darabja is kicsivel felette van a közbeszédnek (mások meg pont ott, a mélyben és még büszke is rá, áááá). Nem kiforrott sokszor maga a történet sem, nemhogy a nyelv, olvasószerkesztő főként kevés könyvnél van.
Szóval, ha ismertek, ne hagyjátok kimondatlanul azoknak a neveit, akik mesterei a nyelvnek is, a történeteknek is.
Nagyon tetszik a véleményed, igazán motiváló! :) Tudtad, hogy egy felmérés szerint a munkavállalók közel 30%-a próbálná ki a távmunkát? Ez a szám a fiatal generáció felnövésével szerintem elfogja érni az 50-70%-ot is szerintem.
Írtam én is néhány gondolatot a digitális nomádságról, ha érdekel olvass utána:
https://businessandlifestyle.hu/2018/02/09/legy-digitalis-nomad-avagy-dolgozz-barhonnan/
Nagy érdeklődéssel olvastam a véleményeket!
Egy kicsit úgy éreztem a kérdésfelvetést az újságírói állásra, mintha valaki űrhajós, vagy focisztár akarna lenni az angol bajnokságban. Egyik sem lehetetlen, de nem is valószínű.
Több mint 40 éve vagyok a pályán, pontosabba a pálya szélén. Főállásban nem dolgoztam újságnál, de jelentek meg írásaim, tudósításaim jelentéktelen helyeken. Arról nem akarok írni, hogy milyen volt régen egy szerkesztőség, mert az ma már igencsak egy retró klubra hasonlítana és egyébként is isteni sztorizgatásokat lehet olvasni a klf. visszaemlékezésekben.
(Ja, meg szeretném jegyezni, hogy vidéki, nem értelmiségi származású vagyok, de már régóta pesti-budai lakos vagyok.)
Több mint 10 évvel ezelőtt az online világ indulásakor beszippantott az akkori közösségi médiák egyike, ahol írtam fotóztam, szerkesztettem. Pénzre nem lehetett számítani, de jó hobby volt, kapcsolatépítéssel stb. Közben volt egy normálisan fizető főállásom és voltak terveim is.
Az egyik – azóta megszűnt nagyobb hírportálon – két rovatot csináltam, az egyiket hatalmas sikerrel. Amikor pénzre került sor, akkor nyíltan bevallották, hogy nekik sincs elég és főleg gyakornokokkal dolgoznak, stb… Korrekt volt a kapcsolat, referenciaként csináltam még egy ideig, majd abbahagytam.
Később egy gyenge pillanatomban ismét elkezdtem tudósításokat írni fővárosi galériák kiállításairól. Elmentem a megnyitókra, fotóztam írtam az eseményről, miközben megittam néhány pohár vörösbort és rájártam a sajtos pogácsára, vagy a tescós ropira.
Az ilyen eseményeken azonban egyre inkább fogyatkozott a szakmai képviselet, sok esetben néhány fiatal gyakornok jött, akik okostelóval csináltak pár képet. A portálok sokszor nem is küldtek senkit, hanem az intézmény utólagos sajtóanyagából közölt képet és szöveget.
Az egyik ilyen pogácsazabáláson – a Magyar Nemzeti Múzeum egyik kiállításmegnyitójáról van szó – odajött egy régi motoros és elmondta, hogy most olvasott egy külföldi portált ahol arról elmélkedtek, hogy az újságírói szakma kihalóban van. Először még vitatkozni akartam vele, de rájöttem, hogy fölösleges. Hazánkban a print és az online média nagyon átalakult. Nincs igazán piaci helyzet és sajnos minőségi tartalom sem. A politika átalakította az egész szerkezetet, a bulvár és a szemét megy ezerrel. Néhány végvár még igyekszik tartani magát.
A közelmúltban felvettem a kapcsolatot több portáltulajdonossal, nem részletezem, hogy milyen panaszáradatban volt részem. Miután jobban megnéztem a felületüket láttam, hogy csak azért léteznek, mert még nem húzták le a rolót, esetleg presztízsokokból működtetik.
Ilyen a piac, ugyanakkor eszméletlen mennyiségű “médiaszakembert” és fotóst képeznek, a szinte minden megyeszékhelyen működő fizetős, vagy állami egyetemeken, aki majd elmennek valahová valamit csinálni, esetleg külföldre.
Jól elkalandoztam és unalmas is lettem a végére, így inkább nem folytatom.
Egy jó újságírói álláshoz szerintem, vagy nagy tehetség, nagy szerencse, vagy protekció kell.
Esetleg mindhárom egyszerre…