Három idegen nyelv – oké, de reális ez egyáltalán?

Komoly indulatokat generált a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokban 2012-től bevezetendő három idegen nyelv kötelező oktatásáról szóló törvénytervezet. Értelmetlen, stressz-szaporító kényszer vagy inkább lehetőség a munkaerőpiacon itthon és külföldön? Persze az is lehet, hogy a kérdés egészen más: van egyáltalán reális esély arra, hogy a rendszer a közeljövőben működőképes legyen? Van egy kedves ismerősöm, aki pénzügyi területen helyezkedett el, s alig várta, hogy a diplomaosztás utáni első évek tapasztalatszerző ingyenmunka-körútja után végre normális, az adott szférától elvárható fizetés érkezzen a számlájára. Hiába várta - hamarosan ugyanis kiderült, hogy az alapoknál megrekedt, hiányos angol tudása még egy szakmai bájcsevejhez sem elég, így aztán maradt a minimálbér és a régi szobája, otthon.

A tény, hogy nagy nehezen kiizzadott egy középfokú nyelvvizsgát a főiskola utolsó félévében, senkit nem érdekelt az állásinterjún: egyedül azt tesztelték, el tudna-e boldogulni egy külföldi ügyféllel szóban és írásban. Zsófi nem tudott: egész életében feszengve, magolva, halasztgatva tanulta a nyelvet, már kisiskolás korában sem kötötte le se az angol, se a német. Reál érdeklődésű lány volt, nem számított arra, hogy majd jön az EU, a globalizáció, a közös piac, és sehol nem talál végzettségének megfelelő, stabil anyagi hátteret biztosító állást, ha nem beszél minimum középfokon legalább angolul. Arra sem gondolt ötödikben, amikor Rózsika néni folyamatos jelent és befejezett múltat üvöltött a fülébe, hogy a nem éppen egyszerű jövőben, a válság derekán a huszonegyedik század huszonévesei olyan sebesen menekülnek majd külföldre, mint a csótányok, hiszen Magyarország nehezített terep, ha a fiatalok önálló, sikeres életkezdéséről van szó.

A szüleink idejében a diploma volt a fény az alagút végén, ma a nyelvtudás az: számos hivatás esetében nincs jelentősége, jártál-e főiskolára vagy egyetemre, ezzel szemben a használható, biztos nyelvtudás – nem pedig a nyelvvizsga, ami maximum a felvételi pontszámok számításánál jelenthet előnyt – jó ideje már az élet minden területén alapfeltétele az elhelyezkedésnek, érvényesülésnek, előrelépésnek. Mindezek fényében talán örülhetünk annak, hogy Hoffmann Rózsa gondoskodik a kis lelkünkről, és egyből három idegen nyelvet ajánl érvényesülésünkhöz (legalábbis ha hat- és nyolcosztályos gimibe járunk, egyébként kettőt). Mindez valóban szép és jó – de vajon mennyire reális?

Bölcsészként kíváncsiságból elvégeztem a tanárképzést is (igen, egy időben tevékenykedtem nyelvtanárként is), volt alkalmam látni, hányan voltak egy húszfős csoportból, akik ténylegesen tanári pályán képzelték el magukat. Akkor azt hittem, egy kimondottan tanárképzésre specializálódott intézményben csak jobb a helyzet valamivel, ám csalódtam: ma egy átlagos főiskolai évfolyamon a hallgatók alig 15 százaléka képzeli el magát pedagógusként, a nyelvtanárok kilencven százaléka pedig kizárólag nyelviskolában vagy céges kurzuson kíván tevékenykedni. A többiek? Egyszerűen ide vették fel őket, a szülők és a tanárok pedig ragaszkodtak egy ötödik helyhez is a jogi kar vagy műszaki egyetem után a felvételi lapon (belefér a mi adóterhünkbe, ugye), mivel az előbbiek még a “csak-papírod-legyen-fiam” rigmussal az ajkukon nőttek fel egy egészen más világban, az utóbbiak pedig a felvett diákok arányszáma alapján tehetnek szert presztízsre. Az azonban tény, hogy azoknak a hallgatóknak a száma, akik a felsőoktatási intézmény megfelelő szakának elvégzése után tanítani is szeretnének és bónuszként még alkalmasak is rá, rettenetesen kevés. Sőt, rosszabbat mondok: többségük két-három év iskolai robot után még így is kiég, és pályát vált. Az iskolai meló ugyanis stresszes, időigényes, hálátlan és remekül lehet éhen halni mellette. Maximális tisztelet azoknak, akik hivatástudatból választják a tanítást, és kibírják a stresszt és az anyagi bizonytalanságot, amivel a pálya ma Magyarországon jár.

Mivel a tanáranyag – finom eufemizmussal szólva is – nem éppen tökéletes, érthető, hogy a nyelvoktatás színvonala is ingadozó. Sokkoló, de a saját szememmel tapasztaltam: 2010-ben kis hazánkban még léteznek olyan általános iskolák, ahol a hetvenes években megszokott magolást és biflázást igénylő nyelvtan-fordítás módszert alkalmazzák a pedagógusok, a gyerek tehát akár nyolc éven keresztül egyetlen spontán, idegen nyelvű beszélgetésben nem vesz részt. Százezrek jutnak úgy el ennek köszönhetően a (tragikus módon egyébként pont nyelvtan-fordítás jellegű felkészülést igénylő) középfokú állami nyelvvizsgáig, hogy nem értenének meg egy filmet sem az adott nyelven, ha nincs felirat és nem egyértelműek a képsorok. A legtöbb diák ilyenkor nem csak az adott nyelvet nem képes használni, hanem az önbizalma is sérül: “nincs nyelvérzékem”, “kilenc évig tanultam németül, de Berlinben semmit sem értettem”, “nem merek beszélni, mert nem értem a nyelvtant”. Nos, mindez a nyelvtanulás halála, ilyen kontextusban pedig ezerszer jobb, ha inkább bele se fog az okulásba az illető.

Hoffmann Rózsa mellett persze nem lenne választásunk, ő nem a dolog reális alapját nézi, hanem az idealizált eszmét, ami megkönnyíti a jövő munkavállalóinak életét, a magyar gazdaság fejlődését. A megvalósulás azonban – sóhaj – egyelőre még messze van a hétköznapok realitásától: ahhoz ugyanis egy egészen más oktatási rendszer, pedagógus-presztízs és mindenek előtt szemlélet lenne szükséges.