És akkor most arról a bizonyos kézcsókról

A nap vezető híre Angela Merkel német kancellár magyarországi látogatása volt, amelynek keretében Orbán Viktorral is találkozott (és közölte, hogy – a helyesírás ellenőrzőhöz hasonlóan – nem tud mit kezdeni az “illiberális” jelzővel a demokrácia előtt, az energiagazdaságnak több lábon kellene állnia, és a civil szervezetekre egy ekkora többségű kormánynak pedig muszáj partnerként tekintenie). Mire aztán a TEK óvintézkedéseinek köszönhető fóti dugóból kiszabadultam az M3-ason, már több cikk – és még több mém – is született arról, hogy miniszterelnökünk (ezúttal is) kézcsókkal köszöntötte a világ ötödik legbefolyásosabb emberét, az Unió legjelentősebb politikusát, aki ezt mosolyogva vette tudomásul. És hogy ez gáz. Vagy mégsem az?

Bár Angela Merkelt több vezető politikus is üdvözölte már az ajkak kézhez közelítésével, az ellenzéki sajtó most úgy érezte, hogy Orbán Viktornak jár ezért a legnagyobb pofon. “Angela Merkel női mivoltát hangsúlyozta Orbán Viktor azzal, hogy kézcsókkal üdvözölte Budapesten” – mondta a hvg.hu-nak Görög Ibolya protokollszakértő. “Márpedig a diplomáciában, ha egy protokollrangsort összeállítanak, sosem azt nézik, ki nő és ki férfi, hanem a pozícióját. Ha egy férfi miniszterelnök feleségét köszöntötte volna így, az más helyzet lett volna, hiszen ott nem a tisztséget kellett volna figyelembe vennie” – tette hozzá a szakember. Nyilván nem a személyes véleményét mondta, hanem a nemzetközi diplomáciában használatos protokollszabályok szerint érvelt, amelyek Chiracra és Putyinra is érvényesek, nem csak Orbánra. Még ha ők úgy is döntenek, hogy ezeknek a szabályoknak némelyikét felülírják, és ezt maga az érintett is szívesen fogadja (talán konzervatív keresztény meggyőződésének köszönhetően… és mert megteheti, hogy laza).

A német külügyminisztérium látva, hogy az európai politikusok szívesen köszöntik ilyen unortodox módon Merkelt, és ezt maga a kancellár is lelkesen üdvözli, megállapították: a köszönés formája nem a protokollhoz, hanem az etiketthez tartozik, amely jóval megengedőbb, a legtöbb gesztus így egyszerűen személyes döntés tárgya. 2005-ben a német Zeit című hetilap mindenesetre külön cikkben értekezett arról, hogy “Merkellel visszatér a kézcsók”, miután a kancellár látogatást tett a párizsi Elysée Palotában, majd később a gazdasági miniszter és több művész is kezet csókolt neki – ezt az Indexen olvastam délután. Tele van a Google fotókkal, amelyek ezeket a pillanatokat örökítik meg.

Miért ekkora téma ez a kézcsók, mit üzen, mit kommunikál ez a világ polgárai felé? Ennek megértéséhez érdemes megnézni, hogy honnan jön maga a kézcsók, mint szokás. Laikusként én azt hittem, ez ilyen monarchiás maradvány, ami csak Kelet-Közép Európában maradt meg, de nem: a spanyol királyi udvarban a barokk kor idején meghonosodott köszöntési mód Mária Terézia uralkodásának idején érkezett a bécsi Habsburg udvarba, 1764-ben pedig már a pozsonyi országgyűlés is így köszöntötte az osztrák uralkodót.

A kézcsók a történelem során két esetben járt:
1. a rang okán (a már említett közjogi méltóság mellett a katolikus hierarchiában az érseket, püspököt köszöntik kézcsókkal, a feudalizmusban az alárendelt viszony kifejezésére használták ezt a gesztust);
2. ennek mintájára a női mivolt előtt tisztelegve (és itt el is érkeztünk az egyik olyan a ponthoz, amiért a kézcsók problémás lehet: az utóbbi kontextus egy kicsit a müllerpéteri álszent piedesztálra emelésre hajaz: a nőt kíméljük a csúnya szavaktól, megvédjük a háborúban, előreengedjük mindenhol, átadjuk a helyünket, mert mi tiszteljük a nőt, aki cserébe évente szül, egész életében a férfit szolgálja és ahhoz igazodik, és csendben tűri nemes és tiszta sorsát a szent haza érdekében – akár azt is, hogy 2015-ben az ultraortodox zsidó lapok eltüntessék a képmását egy hivatalos eseményről, ahogy az többek között magával Merkellel is történt, ugye. És ez azért nem olyan jó biznisz, lássuk be).

Ha eltekintünk a két fenti kontextus pejoratív asszociációitól, akkor sem nehéz belátni, hogy a kézcsók nem két vezető politikus hivatalos viszonyába illő motívum hiszen
1. a két ország méretétől és GDP-jétől függetlenül nincs különbség rangban, két egyenrangú fél találkozik;
2. itt nem egy férfi köszönt egy nőt, hanem két szakember ül le egymással tárgyalni egy sajtónyilvános, hivatalos eseményen (ilyesformán más üzenete lett volna, ha Orbán egy kerti grillpartyn üdvözli így a baráti ország vezetőjét, ahol ez a bizalmasabb gesztus természetesebbnek tűnhet, még ha nem is vagyunk kézcsók-pártiak).

Nem is csűröm-csavarom tovább, zárásként Péter cimborám frappáns kommentjét idézném csak: “nekem a kézcsókkal pont az a bajom, hogy az a fajta hátulról csontig benyalás után lábat a levegőbe lendítős, fog alatt szűrten anyádpicsájázós, meg naccságázós vérgusztustalan olcsó dzsentrihangulata van, amitől már Mikszáth idejében is sugárban szerették a fehér kamiont”. És hát tényleg, van ebben is valami…